Isten, ki a szeretet vagy, miért rendelted úgy, hogy bűn legyen a szerelem? Ah, már hallom, azt mondod, nem mindig, nem mindegyik? De mennyit engedélyeztél ebből az ártatlan szerelemből annak, aki az örök kárhozat fenyegetésében él? Az engedélyezett szerelem csak egy csepp a bűnös szerelem tengerében, amit meg kell tapasztalnunk, hisz azt is lehetővé tetted. Azt mondod, csak lehetővé tetted azt a bűnös szerelmet, de hát nem Te küldöd ránk, hanem a sátán szítja bennünk a tisztátalanság tüzét, aki a jóra való restségünk miatt törhet a lelkünkre a Te engedélyeddel. De hogy szülhetnek szerelmet ördögi hatalmak? Megmutathatja-e a szerelemben a gonosz a maga gonoszságát, ha Te vagy minden szeretet forrása? De ha így is lenne, és azért férne hozzá lelkünkhöz a sátáni hatalom, hogy büntessen minket a bűneinkért, akkor hogyan érthetnénk által ezt a kérdést, ha új bűn jár büntetésként a bűneinkért? Hát lehet az, szeretet Istene, hogy ősszüleink vétkéért, a tilalmas szerelemért bűnhődünk azzal, hogy magunk is új vétségbe hajszoltatunk? Hogy büntethetsz új bűnnel a bűnért? Abyssus abyssum invocat, mondják, a másik szakadékot visszhangozza a szakadék, és vég nélkül folytatódik a bűnök láncolata, ha már összekapcsolódtak a szemek. És mi lesz akkor? Isten, Te teremtetted a világot, és úgy rendelted, hogy nem érhet véget a bűn, hanem új bűnt von maga után, mint a járvány angyala. Akkor hol van, Istenem, az irgalmad? Hol van a bűnök bocsánata, ha minden vétek – ahelyett, hogy bűnbánatot keltene, megnyitva ezzel az utat az üdvösséghez – új és nagyobb bűnt terem, az új megint újabbat, az újabb pedig még újabbat, és így tovább a végtelenségig?

Ó, micsoda zűrzavar van a fejemben, milyen szörnyű kétségbeesés tölt el! Hogyan hihetném, szeretet Istene, hogy a Te műved a világ, ha minden gazságnak, ami csak van benne, új és nagyobb gazságot kell szülnie, kíméletlenül? Hogyan hihetném, hogy Te teremtetted a világot, ha kibogozhatatlan csomó köti itt a szerelmet a bűnhöz? A szerelem bűn, az pedig mint tüzes elem, elharapódzik, és állandóan szítja magát. Íme, a Te világod, Istenem, íme a műved. Ki vagy Te?

Nem, egyiknek igaznak kell lennie a kettő közül. Vagy hazudnak azok, akik a szeretet Istenének neveznek – mert amikor a világot teremtetted, nem kívánhattad azt, hogy lehúzzon minket a szerelem, ahogy a nyakunkba kötött kővel merülünk a tó fenekére, vagy Te, Istenem, nem teremtetted ezt a világot, hanem nélküled és ellenedre fogantatott. Tehát vagy szeretet, vagy világteremtő erő nincs benned, gonosz vagy erőtlen Isten vagy, válassz most, válassz, minek tekintselek.

Jézus Krisztusom, mit mondtam, mit mondtam én most? Gonosz vagy erőtlen Isten vagy, azt mondtam. Ha gonosz volnál, egyáltalán nem lennél Isten, ha pedig erőtlen, akkor százszor inkább nem Isten vagy, hanem a testvérünk, akit ugyanúgy megbéklyóz a gyengeség és a kétségbeesés, mint minket. Tehát lehet, hogy nem is vagy, Istenem, Istenem, csak a Fiad a földön, Fiad vagy nem Fiad, Fiú apa nélkül, ember, akinek nincs hatalma, tele van szeretettel, de erőtlen, csak ő létezik ténylegesen?

Ah, hallom, hallom a hangod, hallom, ahogy mondod: gőg, fortélyos gőg tüzel, szeretnéd kifürkészni a bölcsességemben, értelmem mélységeiben fogant világ rendjét, amihez nem közelíthetnek halandók, csak messziről figyelhetik, mint egy várat a ködben. Gőg, azt mondod, gőg? Akkor gőgnek nevezed azt a vágyamat, hogy megértsem és magasztaljam a rendedet, ocsmány bűnnek nevezed a szeretetemet, és a te bűnödet nevezed szeretetnek? Ki vagy hát? Azt mondod, bölcsen rendezted be ezt a világot, olyan bölcsen, hogy mi, szegény emberek nem láthatjuk át ezt a bölcsességet. Legyen hát így! De nem volt elég bölcsességed ahhoz, hogy olyan világot rendezz be bölcsen, ahol nemcsak előtted, hanem előttünk is feltárul a bölcsességed? Nagyobb bölcsesség lenne bölcs világot teremteni, de megvakítani a lakóit, hogy ne lássák ezt a bölcsességet, mint bölccsé téve ezt a világot az emberek előtt is felfedni ezt a bölcsességet? Hol kell keresnem a bölcsességed és szereteted tanúit? Mégis azt akarod, hogy az egek és a tenger, a kövek és a víz, az erdei vad és a fű a réten énekelje a dicsőségedet. A kő és a víz megénekli, de az ember, a teremtés koronája, akit Te keltettél életre a hatodik napon a lelketlen sárból, és értelmet leheltél bele, csak ő lásson fájó értelmetlenséget a saját létállapotában, mintha nem is a dicsőségedre kapott volna életet, hanem azért, hogy gúnyt űzzön a teremtésből!

Ah, megint azt mondod nekem: alázat, alázat, alázat! De ki parancsolja nekem, hogy legyek alázatos, ha nem az, aki azt rendelte, hogy az értelmemmel istenítsem? És ki követel tőlem szeretetet, ha nem az, aki, izzó vassal, bosszúval üldözi a szerelmet? De ha megnézem a művedet, és még inkább a testemen és a szívemben tapasztalom rended béklyóit, akkor könnyen úgy vélhetjük, hogy nem a mindenható kegyelmének és jótéteményeinek szőlőskertjében élvezzük ezt, hanem inkább egy gonosz démon álmának kell tekintenünk magunkat!

Ara to hoszion, hoti hoszion eszti, fileitai hüpo ton theon, e, hoti fileitai, hoszion esztin? Vajon azért szeretik az istenek azt, ami szent, mert szent, vagy azért szent valami, mert szeretik az istenek? Ezt kérdezte a legnagyobb pogány bölcs, és mit felelsz neki? Ha szent az, ami tetszik neked, zsarnok vagy, nem atya, mert nem engeded, hogy a jóért szeressük a jót, hanem kérdés nélkül kell végrehajtanunk a pőre parancsot, nem keresve érveket, és még minden gazságot is el kell követnünk, ha ilyet kegyeskedsz parancsolni, még akkor is, ha ma egyvalamit nevezel jónak, holnap pedig mást, mert változtak a terveid… Ha azt, ami jó, azért szereted, mert jó, ruházz fel minket a megismerés erejével, hogy lássuk, hol a jó és hol a rossz. De hát nem ismerhetjük ki magunkat, ha a bölcsességed ellen tanúskodik a világunk. Tehát vagy zsarnok vagy, hisz nincs jó a világban a parancsodon kívül, vagy nem hagyod, hogy megismerjük a jót, tehát szintén zsarnok vagy.

Hallak, hallak most is, ahogy azt mondod, hogy tövissel van tele a hozzád vezető út, és erőt kell vennünk magunkon, hogy szőlőskertedben ülhessünk a menyegzői lakomán. De ki szórta tele tövissel? Nem Te, Istenem, nem Te, mondják, hanem ősszüleink, mert szembe mertek szállni veled a kígyó unszolására. De mivel léptek fel ellened? Hát a szerelemmel, nem mással, először az értelem szeretetével, amit adtál nekik, aztán a másik, egymás iránti szerelmükkel, amire nem tanítottad őket. De ha nincs ez a szörnyű bűn, ami az idők végezetéig a pokollal fenyegeti testünket és lelkünket, akkor, mondd meg, Istenem, ha nincs ez a bűn, akkor hogyan születhetett volna meg a szerelem első szüleink között, hisz nem Te ismertetted meg velük, csak a paradicsomból kiűzetve, a tudás fáján termett gyümölcstől jóllakva ismerte meg Ádám a feleségét? Ha pedig nem születik meg ez a szerelem, nem szaporodik el az emberi nem az egész világon, visszatér a földbe a két első emberrel, és kihal az egész nemzetségünk, és viszi magával a teremtésed dicsőségét. Tehát csak a bűn műve az, hogy élünk itt mindannyian, és ugyanebből a bűnből következik az, hogy életünk minden pillanatának bűnnek kell lennie. A bűn által élünk a világon, ugyanezen bűn által halunk, és e bűn által ítélsz minket örök kárhozatra, ez a bűn pedig pontosan a szeretet, ami belőled árad, mert a szeretet Istenének nevezed magad. Tehát belőled árad az a szeretet, amiből megszületünk azért, hogy a sötétség mélyére taszíts minket, és odavess a démon prédájául. Találhatunk-e ezt felülmúló gyalázatot, gúnyt, nyomorúságot? Te pedig azt mondod, hogy mindenhatóként szeretetben és bölcsességben rendezted be a világot! Így beszélsz, hallom a hangodat, de honnan tudhatom, hogy ez a te hangod, nem pedig sátáni kísértés vagy ördögi ámítás? Hogyan különböztessem meg a hangodat, Istenem, az ellenséged hangjától, ha egyszer magam is tudom, mindannyian tudjuk, hogy teret engedsz a sátán gonoszságának, kísérthet és megtéveszthet minket? Azt mondják, meg tudom különböztetni a hangodat, mert jót parancsol nekem, amikor az ördögi hang rosszra buzdít. De hát nem tudhatom, mi jó és mi rossz, amíg meg nem tudom, hogy mi jön tőled, és mi jön a sötétség fejedelmétől. Mert hogyan is tudhatnám meg? A szerelem tüze lehet ördögi kísértés, tehát nem a szeretet különböztet meg a kísértőtől? Miben különbözöl hát, miben különbözöl tőle? Felelj.

Emlékszel még, szeretet Istene, emlékszel az első ember nevére, aki a földön élt, és asszonytól született? Káin volt a neve. Ő volt az első a földön, aki asszony méhében fogant, hogy megmutassa, ha egyszer fellobban két ember szerelme, a test szerelme, abból bűn születik. Bár csak tévedtél volna, és kijavítanád a hibádat! De a Káin nevet viselte az első ember, aki szerelemből született, és egyáltalán nem bántad meg a világ teremtését. Tíz emberöltő múltán bántad meg, amikor földi asszonyokra támadt kedvük az angyalaidnak. Ekkor úrrá lett rajtad a féltékenység, és kiirtottad az emberi nemet az özönvízzel. Tehát a féltékenységtől gerjedtél haragra, nem az igazi bűntől, az tüzelt bosszúra. De miért űzted ki szüleinket az Édenből? Hisz azt mondtad: ecce Adam quasi unus ex nobis factus est, sciens bonum et malum; nunc ergo ne forte mittat manum suam, et sumat etiam de ligno vitae, et comedat, et vivat in aeternam. Tehát a féltékenység, a féltékenység mozgatott, mert megrémültél attól, hogy a tudás fája után az élet fájáról is szakít gyümölcsöt az ember, megkóstolja, és örök életet nyer. Rögtön megátkoztad hát az értelem szeretetét, megátkoztad a férfi és a nő szerelmét, végül megátkoztad magát az élet szeretetét. Kegyetlen választ találtál minden szerelemre: kiűzetés, halál, kínszenvedés. Tövist és bogáncsot kellett teremniük a földjeinknek, megátkoztad a mezei munkát, kegyetlen szenvedéssel kötötted össze az anyaságot, ilyen fájdalmas büntetés jár a nő és a férfi testi kapcsolatáért. A féltékenység Istene vagy, de nem korlátlan a hatalmad. Megfenyegetted Ádámot, hogy azon a napon hal meg, amikor megkóstolja a tiltott gyümölcsöt, a kígyó pedig azt mondta, hogy nem hal meg. És nem halt meg Ádám azon a napon. Akkor hát ki mondott igazat?

Hallasz, Istenem? Istenem, hallasz-e engem? Azt mondta egy filozófus, hogy süket és néma vagy, ez pedig olyan, mintha nem is lennél. Azt mondta egy másik, hogy nem vagy néma, csak süket, hisz parancsokat adsz nekünk, de nem jutnak el hozzád az imáink; egy másik szerint fordítva van, nem süket, hanem néma vagy, hisz tudod rólunk azt, amit kell, de nem mondod meg, mit tegyünk. Pedig arra tanít a hitünk, hogy meghallgatsz minket és atyánkként szólsz hozzánk. De vajon meghallgatsz-e mindenkit? Beszélsz-e mindannyiunkhoz? Aki Istentől van, az hallgatja Isten beszédeit, mondja a Szentírás, tudom, tehát előbb a népedhez kellene tartoznom, hogy eljusson hozzám a hangod a test függönyén át, és megszólaljon a lelkemben. Igen, mondják, igen, előbb nekünk kell megtisztulnunk a haragtól, hogy hallhassuk a hangodat. De azt is mondják, hogy nem tisztulhatunk meg nélküled a haragtól, csak undokság és silányság vagyunk, sehogy sem juthatunk át magunk azon a jégsivatagon, ami elválaszt tőled, neked kell előbb kezet nyújtanod. Kezet nyújtasz, mondják, mindenkinek, az egész emberi nemért küldted kínhalálba a fiadat, minden lélekért ontotta megváltói vérét, és ha valaki nem talál téged, az ő bűne, hogy eltaszította felé nyújtott kezed. Tehát az én bűnöm? Az én bűnöm? És még azt is mondják: amíg lélegzünk, felénk nyújtva marad a kezed. Corruisti? Surge! Amíg nem szippant magába a halál éji homálya, addig, mondják, egészen az utolsó pillanatig készen áll a kegyelem, még tart az Úr menyegzője, terített asztal várja a gazda házában a vendégeket friss mézzel és borral, jöjj és lakomázz. Így beszélnek, így szólnak, én meg tapogatózva keresem a szépen terített asztalt, és csak hideg kőfalakba ütközöm, fáj minden tagom, és csak szigorú hangokat hallok: a te bűnöd, a te bűnöd… Tehát egyszerűen gonosz vagyok, az önzés irgalmatlan karmai közé kerültem, tehát gyenge vagyok, kiszáradt a lelkem, mint a fa, és csak a bűneim emléke tudja felébreszteni egy pillanatra. Gonosz vagyok, Istenem, tehát nem hallak, nem talállak, nem hallak, tehát kétszeresen is gonosz vagyok, ez pedig kétszeresen is süketté tesz… Már látom is, hogy mint a szörnyeteg, ami egyszer belegabalyodott a hálóba, nem menekülhetek, csak rosszabb hálóba, onnan pedig még rosszabba. És így szorul a hurok a nyakamra, erősebben, egyre erősebben, egészen addig a pillanatig, amikor hályog takarja el a szemem világát, a lelkem pedig örökre a szakadék mélyébe zuhan, nincs mentség, nincs remény.

Most meg azt mondják: elég elkezdeni, elég egyetlen mozdulat, a szív egyetlen rándulása, az igazi lemondás egyetlen pillanata, és ugyanúgy, ahogy azelőtt csak rossz adódott a rosszhoz, most csupa jó rakódik a jóra, mint a szikláról leguruló hógolyóra, ahogy a hegyi patak is láthatatlan csermelyből ömlik szét hatalmas folyóvá. Ah, mily szépen mondják: csak el kell kezdeni! De honnan kezdjem? Hisz nem kezdhetem az értelemnél, mert a te hited őrültség és ostobaság a világ szemében. Meg a szeretetnél sem, mert megrontotta a szerelmet a test, és sehogy sem tisztíthatom meg. Szeresd Istent önmagáért, mondják, ne gondolj magadra, még az üdvösségedet is függeszd fel az emlékezetedben, szeresd Istent, de ne magadért, hanem Istenért, ahogy az anya szereti gyermekét. De miért kellene szeretnem téged, Istenem? Azért a sok kínszenvedésért, amire azt mondják, hogy nem is kín, a sok vesződségért, amire azt mondják, nem is nehéz? Nem, nekem a semmiért kell szeretnem téged, csak azért, mert vagy, mert Isten vagy. De pontosan a szeretőjét, azt a földi hús-vér szeretőjét szereti az ember semmiért, azért, mert van, mert olyan, amilyen, nem kérdi, milyen lesz a jutalom, a jövő, a boldogság. Így kell szeretnem téged? De a szeretőm megismert engem, láttam a mosolyát, átölelt az ágyban, megérintettem a szívét, nem is kerestem, ő talált meg, tudom, hogy létezik, éreztem, hogy van. És Te? Hogyan kell szeretnem téged, hogy kezdjek bele, ha egyszer nem jöttél el hozzám, nem mutatkoztál meg előbb, nem ér el téged az értelem, nem jut el hozzám a hangod, nem látom, nem érzem a kezed? Mivel kezdjem a szerelmet, honnan tudhatom, hogy vagy, honnan kelthetek magamban ilyen szeretetet, aminek aztán meg kell világosítania az elmémet, de őt magát nem világítják meg sehonnan?

És azt mondják itt nekem: ne bölcselkedj, alázkodj meg, borulj térdre, próbáld meg, hessegesd el az alantas gondolataidat, űzd el magadtól a kísértőt. Akkor hát talán így, ne az irántad érzett szeretettel, hanem az ellenségeid gyűlöletével kezdjem? Mennyivel könnyebb a gyűlölet, de lehetséges lenne, Istenem, hogy a gyűlölettől induljak el a hozzád vezető úton? Lehetséges ez, ha egyszer azt parancsoltad, hogy tépjük ki a szívünkből ellenségeink gyűlöletét? Mert ha, mint tanítod, szeretnünk kell ellenségeinket, akkor ez a sátánra is vonatkozik, mert ő is ellenségünk. Tehát ez az egyetlen út, ez az egy is a parancsolatod megszegésével kezdődik. Ha pedig a tiszta gyűlölettől is elindulhatunk a menyegzői asztalodhoz vezető úton, akkor miért ne kezdhetnénk ezt bűnös szerelemmel, ami bűnös ugyan, de lennie kell benne egy kis melegségnek a tűzhelyedből, míg a gyűlölet csak hidegséget áraszt. Hadd legyen hát ez a bűnös szerelem a kezdet, de nem indulhatok el innen, mert abroncsként köt ez a bűn a pellengérhez a néped szemében. És így érek vissza a kezdethez, mint mindig, most is a kezdethez.

Néha már úgy érzem, hogy még egy pillanat, és megtalálom a hozzád vezető utat, egy pillanatra már-már elengedi a torkomat a szörnyű félelem, mindjárt kicsordul a könnyem, megkönnyebbülök és reménykedem. És elmúlik a pillanat, és megint, mint a ketrecbe zárt állat, hol hánykolódom, de nem találok mentséget, hol magamba roskadva ülök, szív nélkül, reménytelenül. És minden pillanat, amikor már-már látom ösvényedet, még szörnyűbb nyomorúságba taszít a következő pillanatban. Mintha a levegőben lógnék, irgalmat keresek, de nem látok irgalmat.

Bízz, mondják, bízz! De mit jelent ez? Vétkezzem és bízzam abban, hogy megbocsátasz? Igaz, megbocsátottál nagy bűnösöknek, az pedig, aki háromszor tagadta meg Krisztust a Megváltó halála óráján, a szikla lett, amire egyházad épült. Sok mindent megbocsátottál, de lehetséges-e, hogy a végtelen irgalmadba vetett reményt táplálja lelkében a bűnökben fertező vétkes? Hisz megbocsátasz a bűnösöknek, akik nem tudják, mit cselekszenek, tehát megbocsátasz azoknak, akik öntudatlanul, elragadtatva szenvedélyeiktől, bűnre nem is gondolva vétkeznek számolatlanul, mint az állatok. Megbocsátasz az állatoknak, de nem bocsátasz meg az embernek, nem békélsz meg azzal, aki vétkezvén eleve a kegyelmedre számít. Ő TUDJA, tehát nem számíthat megbocsátásra, ő nem az állatiasságával, hanem az emberi természetével sért téged, tehát végtelen a sérelmed, mert halhatatlan lélek akarná kicsalni irgalmadat, a végtelen sérelemért pedig soha véget nem érő bosszút kell elszenvednie.

Hajnalcsillag, te mindenkinek ragyogsz, miért csak egyedül nekem hunytál ki?

Szent közbenjárók, miért csak egyedül engem hagytok segítség nélkül?

Minden ember Üdvözítője, miért csak egyedül engem nem üdvözítettél?

Bűnös szerelem miatt űzettem ki nyájadból, a szerelem hangját követem, így minden pillanatban távolabb kerülök a kikötődtől. Hiába is ellenkeznék, ha egyetlen szél fúj a tengeren, ezt az egyet kell a vitorlánkba fognunk. Nem szólítasz, bölcsességed kútjába száll a hangom, és üresen visszhangzik. Nem vezet sehová törvényed jégsivataga, mert nem látni semmit a horizonton. A túloldalon dús kert, amit illúziónak neveznek. Legyen hát illúzió. Jobb az illuzórikus meleg, mint a nem illuzórikus hideg.

Üresek az ösvényeid.

A boldogságom rövid és jó, és bűnös.

Örülök a csillagoknak, bár a csillagok nem örülnek nekem.

Héloïse a nevem, nem más.

Non serviam.