Énekes, dalszerző, író, költő, képzőművész – olvashatjuk Patti Smith szűkszavú életrajzát a 2025-ben, Vereckei Andrea fordításában, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Angyalok kenyere című kötet borítóján. Az ikonikussá váló Horses című zenei albummal berobbanó Smith-t aligha kell bemutatni bárkinek is, azt azonban érdemes megjegyezni, hogy az 1972-től több műfajban is publikáló szerző munkásságából a magyar olvasóközönség csupán a Kölyköket ismerheti, ezért különösen örömteli, hogy legújabb kötete a nemzetközi megjelenéssel egyidőben eljutott hozzánk.

„A növekedés koncentrikus köreibe négy fehér ruha szövete ágyazódott be: a gyermekkor élő sejtjei. Az elsőáldozó-ruha keményített fodrai. Egy ruhaköltemény törékeny maradványai. Egy estélyi, finom, akár egy keszkenő, a rock and roll őszinte mesterkéletlensége, az öcsémtől kaptam. Végül egy makulátlan viktoriánus viselet, a menyasszonyi ruhám, a fogadalmak megtestesülése, és a férjemért hullatott könnyeké, akit egy időben magamnál is jobban szerettem.” (8) Ezzel a néhány mondattal Smith már fel is rajzolta memoárja  fókuszpontjait: a gyermekkor a rokonok, szomszédok, barátok és ellenfelek alakjaival; művészi beállítottsága és ambíciói, a költészet és a rock and roll; és férje, Fred Smith, akibe első látásra beleszeretett. A mindenkori, szimbolikus fehér ruha a címlapon is megjelenik, a Wave-korszakból származó képen ilyet visel a szerző; a szöveget az általa készített és válogatott kisméretű, fekete-fehér fotók illusztrálják.

Az első érzetére való visszaemlékezés után Smith születése körülményeiről, a szüleiről és a testvéreiről mesél, a megélhetési nehézségekről és kényszerű költözésekről, mindeközben pedig 

egy örökmozgó, a világra a kezdetektől kíváncsi, csavargó és álmodozó, a zenére és a történetmesélésre fogékony, hazudozásra hajlamos, élénk fantáziájú kislány képe bontakozik ki előttünk.

Már korai bibliatanulmányai és erkölcsi nevelése során metafizikai kérdések foglalkoztatják, később gyászoló anyja hatására Jehova tanúihoz csatlakozik, majd a tibeti kultúra ragadja meg a figyelmét, ám végül a művészet mellett köteleződik el: „Nekem úgy tűnt, hogy művésznek lenni is szent, nagy áldozatokat követelő hivatás. (…) Megtagadtam a vallásomat, és az ezzel járó mélységes fájdalmat nem kerülhettem el, mégis úgy éreztem, hogy felszabadultam. A saját utamat választottam, fejlődő énem a művészet szolgálatába állítottam, és úgy döntöttem, hogy felkészülök a művészek életére, állhatatos leszek, nem törődöm a következményekkel.” (90)

A szerző valódi énjét, művészi hivatását, hajtóerejét jelképező „lázadó púpján” kívül a kötet visszatérő motívuma a valóság és a képzelet, az ébrenlét és az álom határán egyensúlyozó játékbaba, de fontosak a naplók is: a szerző édesanyjának babanaplójától apai nagyanyja éveken át lelkiismeretesen vezetett feljegyzéseiig. Smith szerette volna követni az utóbbi példáját, s bár a napok gyors egymásutánjában sokszor megfeledkezett róla, végül átvette tőle ezt a szokást. A történések megörökítése, az emlékezés biztosítása, a mesélés, az olvasás és az írás iránti vágy, s magának a könyvtárgynak a szeretete alapjaiban meghatározta a személyiségét.

Miért írnak a szerzők emlékiratokat, és miért vesszük olvasóként lelkesen a kezünkbe ezeket? Többek között az olyan szép, egyszerűségükben is kifejező történetekért, mint a Smith-ék szomszédjában lakó, hosszú, ősz haját fonatban viselő idős asszonyé, aki az Ír tündérmeséket olvassa a kislánynak. A jelenből nézve, Smith pályáját ismerve az egész életét meghatározó alakként tűnik fel a mesebeli Fionn figurája, akit soha nem szűnő vágy emészt a bölcsességre, és az a terve, ha egyszer a birtokába jut, verset fog írni. 

Smith hasonló természetességgel számol be az olyan – jellemét, habitusát megmutató – pillanatokról is, mint amikor gyermekként, az ötvenes évek Amerikájában tudatosult benne, hogy anyja munkatársa színesbőrű,

vagy amikor – bár az intézményesített vallást korlátozónak találta – a Jehova Tanúival szembeni, tettlegességig fajuló ellenszenv mégiscsak arra vezette, hogy vonzódjon hozzájuk, mondván: „a szüleim mind a ketten erősítették a bennem meglévő késztetést, hogy az elnyomottak és a hátrányos helyzetűek pártját fogjam” (73). Női ruhákba öltöző öccsét is magától értetődően elfogadta, és ugyanolyan odaadással szerette „az ő lovagját”, mint korábban.

A szemétből előtúrt Vogue és Harper’s Bazaar lapszámok láttán ismerte fel a különbséget az áruházi katalógusok és a divatmagazinok képi ábrázolásmódja között, s ez jelentette számára a bevezetést a művészet, a fotózás és a stílus világába. Az érzékeny, tudásra és szabadságra szomjazó lány 

szerteágazó érdeklődésének, ízlésének térképén a képregényeket, a detektívregényeket, W. B. Yeats és Oscar Wilde műveit egyaránt megtaláljuk,

a Pillangókisasszony iránti rajongása pedig még egy könyörtelen, csaknem az életét követelő lázból is kigyógyítja. A televízió az inspiráció új forrását jelenti számára, Pablo Picasso festményeit látva végérvényesen beleszeret a művészetbe, később pedig Arthur Rimbaud és Bob Dylan lesznek a hősei – utóbbival személyes ismeretséget is köt.

Már gyermekként kifejleszti a nyelvet, amelyen kifejezheti elvont gondolatait: a költészet nyelvét. R. L. Stevensonnal és L. F. Baummal azonosul, akik szintén „gyerekkoruk nagy részét betegágyban töltötték, mégis győzedelmeskedtek, erőt merítettek félelmetesen gyönyörűséges képzelőerejükből” (31). Ő maga is rendelkezik a „más dimenziókba átjárni képes szívvel” és az „ítélkezés nélkül szemlélődő szemmel” (33), amelyekkel megtalálhatja a Tündérországba juttató ezüstérméket – végül az anyai örökségként kapott versek bizonyulnak „fizetőeszköznek”, s a líra térképként kalauzolja a végtelen képzelet birodalmába.

Az íróvá válás útján aztán bevallása szerint egy rövidéletű barátság indítja el – 

ez a mozzanat is felvillantja, hogy az öröklött mintákon, a neveltetésen, taníttatáson túl milyen finomra hangolt impulzusoknak kell érnie a művészetre fogékony embert, hogy maga is alkotóvá váljon.

Legfőképpen ezen út mérföldköveiről szól az Angyalok kenyere; Smith elsősorban nem az életeseményeit akarja precízen rekonstruálni, hanem „a figyelmesség spontán megnyilvánulásainak szeplőtlen emlékét” (95) idézi fel.

Úgy szervezi a szöveget, hogy a részletesebben kifejtett kezdeti évek után a kamaszkoron tempósan lépdel át, mígnem elérünk a fiatal felnőtt évekig, írói-előadói karrierje beindulásáig, a művészpatkányok dinamikusan alakuló kultúrtörténeti időszakáig. Közben az olyan sorsformáló történések, mint elsőszülöttje örökbe adása (majd évtizedekkel későbbi újraegyesülésük), vagy a Robert Mapplethorpe-hoz fűződő viszonya, csak érintőlegesen jelennek meg. Hirtelen annyi esemény, legendás irodalmi, zenei és színházi helyszín (pl. Chelsea Hotel, CBGB) és személy (pl. Sam Shepard, William Burroughs) tűnik fel a színen, hogy lehetetlen vállalkozás egyetlen kötet keretei között mindenről és mindenkiről a maga komplexitásában beszámolni – de Smith így is magával ragadó, érzékletes képet fest a lemezekről, turnékról, művészeti és aktivista projektekről.

A gyemek Smith-ről ellentmondásos kép alakult ki a környezetében: az iskolában szomorúnak és magányosnak tartották, fura szerzetnek, ám ennek ellenére a „pajtások bandájának” talpraesett és kreatív vezetője volt. Pán péteri figura, aki a hétköznapi valóság, a felnőttek világa helyett inkább a gyermeki létet, a játékot, a fantáziavilágot választotta volna (akkor is J. M. Barrie könyvéhez fordult, amikor kiskamaszként szembesülni kényszerült változó testével). Ugyanakkor Wendyvel is azonosult – a kezdetektől keveredtek benne a hagyományosan fiús és lányos jegyek; valójában elvetette a társadalom nemek szerinti behatárolását, korlátozását, és 

megalkuvás nélkül akart önmaga lenni,

megjelenésében, viselkedésében és alkotómunkájában is a szabad önkifejezés módjait kereste.

A szerző a hibáit, tévedéseit, rossz pillanatait sem titkolja el az olvasó elől, elég csak arra az anekdotára gondolnunk, amelyikben ellopja súlyos beteg barátnője kitűzőjét. Gyötri is a lelkiismerete: ez a jóvátehetetlennek bizonyuló cselekedet ártatlansága bemocskolása, melyet a lány halála után érzett túlélői bűntudata tovább terhel. Barátainak, szerelmeinek elvesztése végigkíséri fiatal éveit, hogy évtizedekkel később majd az AIDS ragadja el mellőle szeretteit.

„Nem volt semmiféle tervezés vagy előkészület, csak belülről jövő gyökeres változás, amely az írott szótól a kimondott szóig vitt. A magányból az együttműködés felé.” (112) Ugyan néha az lehet az érzésünk, hogy Smith pályája szinte magától bontakozott ki és ívelt felfelé, azt is látjuk, hogy az, hogy a versektől eljusson a dalszövegekig, megtalálja a saját közegét és szövetségeseit, a különböző hatások, lehetőségek és nyomások közepette is önazonos maradjon, a lemezkiadók és producerek ne csiszolják finomra a nyersességét, és hogy a mainstreambe illeszkedés helyett a peremre szorultakhoz szóljon, mind választás kérdése volt: saját döntéseinek, megvívott küzdelmeinek eredménye. Később, az újabb lemezek kiadásával képesnek kellett lennie arra is, hogy meghaladja önmagát, merjen eltávolodni a korábbi munkáitól, miközben azok hatását, jelentőségét sem hagyhatja figyelmen kívül.

Arra, hogy a hírneve és a megítélése mennyire túlnőtt rajta, jó példa, hogy 

egy ponton olasz nők könyörögtek neki politikai fogoly férjeik kiszabadításért.

Más póluson mozognak azok a különösen kedves, diszkréten romantikus részek, amelyekben az élete szerelmével való megismerkedést, a bizalmon és türelmen alapuló „távnásztáncukat”, majd az összeköltözéstől a családalapításig vezető útjukat írja le: ezeknek az olvasó által is érezhető intimitása a gyengédségükből fakad. A lapokon egyszerre elevenedik meg tehát a „sztár” és az ember, egy olyan bohém, lázadó művész alakja, aki akkor sem feledkezett meg a gyökereiről, amikor bejárta a világot, és a siker csúcsán az együttesétől való visszavonulást és a családi boldogságot választotta. Ám kreativitásáról soha nem mondott le, mind biztosabban tudta, hogy az írás a hivatása – még azután is képes volt visszatalálni az alkotáshoz és az alkotótársaihoz, amikor súlyos csapásként egymás után temette el tragikusan fiatalon elhunyt férjét és öccsét, illetve amikor fény derült vérszerinti apja kilétére, valódi származására.

Az Angyalok kenyere bensőséges és érzelmekkel teli beszámoló a Smith-t formáló személyekről és élményekről, hitéről és művészeteszméjéről, alkotóvá válásának fontos állomásairól. Ez a költői szépségű életvallomás – mely sem a kulisszatitkokra áhítozó rajongóknak, sem a vele most ismerkedőknek nem okoz majd csalódást – a múlt század közepétől napjainkig kísér, betekintést nyújtva egy amerikai alsó-középosztálybeli család mindennapjaiba, a prominens művészektől nyüzsgő kulturális közegbe, a – mai napig érvényes – kulturális kánon alakulásába, és abba, hogyan lehet szinte megsemmisítő veszteségek után is talpra állni.

Patti Smith: Angyalok kenyere. Fordította Vereckei Andrea. Budapest, Magvető, 2025. 316 oldal, 7499 forint