Vajon mi jellemzi legjobban Chuck Palahniuk prózáját? A szikár, vérgőzös mondatok? A maró modernitáskritika? Az ötletes, játékos irónia? Akármelyik is ezek közül – vagy ezeken túl –, annyi bizonyos, hogy a Nem tart örökkét egyik sem képes pozitív fénytörésben láttatni. Legújabb regényének már a története is némileg zavaros. Cecil és Otto egy vidéki kastélyban tengetik mindennapjaikat, és bár testük felnőtt, szellemileg és lelkileg a kisgyermekkorban ragadtak. Számukra az idő apjuk halála óta egyhelyben toporog, a változást csupán a személyzeten elkövetett egyre radikálisabb kínzási és kivégzési formák jelentik – melyhez a családi bérgyilkosi múlt szolgáltat alapot.

Az erőszak- és más devianciaformák pedig kifejezetten sokszínű panoptikumot vonultatnak fel. Az autó alá szorult, lényegében halálhörgések között szenvedő gondnok megerőszakolása vagy a kitömött nagymacskával való fajtalankodás kétségkívül emlékezetes szövegrészletek, ám nem pozitív értelemben.

A Nem tart örökké erőszakképe öncélú, mondják, de valójában igyekszik állítani valamit: a szerző egyik kedvenc céltáblájáról, az ódivatú angolszász elitről, a kapitalista túlfogyasztásról, az utolsó sarkáig mediatizált világról, vagy éppen – mint a szerzői utószóból  kiderül – a függőségről.

 Így noha a változatos erőszak-enciklopédia igyekszik túlmutatni az brutális cselekedetek puszta aktusán, ám ezek sűrű egymásutánja devalválja a határsértő gesztusok értékét. A szellemes és ironikus kritika már-már parodisztikus, kezdetben még gusztustalan, végül már csak szimplán unalmas okoskodásba hajlik. A regény nem kongóan üres az elejétől fogva, érezhetően van mögötte gondolat, de a szélsőséges transzgresszió hamar kontraproduktívvá válik, melynek következtében a Nem tart örökké nemcsak hogy nem képes felülemelkedni kezdeti közhelyein, de a végére teljesen kiüresedik, és már nem érdekel minket a két testvér sorsa, a bérgyilkos klán története, a világot körbelengő mítosz, vagy éppen a hírességek vitrinben tartott ujjai, csak az, hogy minél hamarabb befejezzük.

Már a bevezetőben is érezhetők a baljós előjelek: egy kenguru születésének és az ausztrál vadonnal való szembesülésének lehetünk tanúi, mely az ember világgal szembeni kiszolgáltatottságának metaforájává válik, vagy ahogy a fülszöveg is levonja a következtetést: „végső soron mindannyian gyámoltalan kölyökkenguruk vagyunk” – nem a legizgalmasabb analógia. És bár Palahniuk regényeit talán sosem eszközeinek és motívumainak finomsága vagy éppen kiérleltsége miatt szerettük, de például a Harcosok klubjának, a Túlélőnek vagy a Cigányútnak az anarchisztikus elhajlásai képesek voltak érvényes korbírálatként működni. Ezekben az esetekben a túlzások és a szélsőségek a stílus megteremtését szolgálták, nem önmaguk jelentették a stílust. Emellett célzott iróniájukkal megfelelően tudták adagolni a (fekete) humort. A Nem tart örökké még ezen a téren is elvérzik, pedig ezt Palahniuk azon alkotásai is tudták – legalábbis többé-kevésbé –, melyek minden más aspektusból vérszegények voltak (Az átkozott, A halálraítélt), és ez elsősorban az alkalmazott nyelvi regiszteren csúszik el.

Akad olyan magyar kritika, mely amellett, hogy elmarasztalja a könyvet, dicséri a narrátori nyelvet, mondván, a „végtelenül beteges tartalom és a gyerekes nyelv kontrasztja izgalmas feszültséget ad a szövegnek” – és valóban, az elsődleges világteremtő eszköz a regényvilág létezői és folyamatai közötti ellentmondásos viszonyból fakad, Cecil már felnőtt ugyan, de kognitív képességei egy tízéves gyermekét sem ütik meg; „izélés”-ként hivatkozik a szexre, miközben válogatott módokon teszi magáévá a ház cselédeit és objektumait, és így tovább. Tehát míg cselekvései elsősorban maszkulin tartalmakat és okságot tükröznének, formailag nem képes felülemelkedni a gyermeki lelkületen, így a regény a kegyetlenség és az ártatlanság ütköztetésében igyekszik relevanciát találni. Nem újszerű megoldása ez a modern prózának, hisz míg például a déli gótika írói előszeretettel nyúltak a gyermeki optikához, hogy a kíméletlen történelmi örökséggel érdemben kezdjenek valamit, addig például a horror mindig is ezen oppozíció (ártatlan–kegyetlen) bűvöletében koholt magának érvényes prózamódozatokat. De hogy a posztmodernnél maradjunk, emlékezetes jelenet, amikor Paul Auster Tükörpalotájában az ifj. Peter Stillman hasonlóan félkész nyelven szólal meg – melyhez metareflektív viszony fűzi. E kötetekben az a közös, hogy e gyermeki perspektívának tényleges ontológiai tétje van: a létezés rendjét kutatja, annak egységét akarja rákényszeríteni világra, mintegy feloldva a bűntelen és a bűnös mélyen pulzáló feszültségét. Palahniuk narrátorának nyelve azért válik elégtelenné, mert túlsűríti a gyermeteg szóképeket és a deviáns gore-t anélkül, hogy megpróbálná összehangolni a köztük feszülő ellentétet.

Úgy is mondhatjuk, hogy Palahniuk 

csak halmozza a szöveg építőelemeit, de abba nem fektet energiát, hogy ezeket egymáshoz rendezze, arányosítsa.

Nem tud semmiféle rendet teremteni a káoszban, vagy – ha már ezt az utat választja – megtalálni a káosz írmagját és felfejteni annak természetét, mint a Harcosok klubjában. Noha a már említett utószó, mely lényegében egy vallomás a regény megírásának hátterében álló motivációról, enyhít valamit azon a mélységesen mély frusztráción, mely a könyv olvasását kísérte, nem tudok más következtetésre jutni, minthogy Palahniuk belefásult mindenkori témáiba és saját szertelen stílusába. Mi pedig reménykedjünk, hogy ez sem tart örökké.

Chuck Palahniuk: Nem tart örökké. Fordította Sepsi László. Budapest, Helikon, 2025. 312 oldal, 4490 forint