„Mindenkinek, ami jár” (Narine Abgarjan: Szimon)
Fotó: 1749
„Mindenkinek, ami jár” (Narine Abgarjan: Szimon)

A kaukázusi Macondóban öt asszony kíséri abszurd elemekben gazdag végső búcsújára a hírhedten csapodár kőművest, Szimont. De vajon tényleg valamiféle lokális megváltót siratnak, vagy csak a szemétdomb kiskakasát? Érzékeny közelkép az észak-örmény nők helyzetéről Narine Abgarjan regénye kapcsán Gyürky Kata tollából.

Meghal egy ember, és a temetésén/búcsúztatóján köréje gyűlnek mindazok, akiknek valaha közük volt hozzá: ezzel a világirodalomban gyakran felbukkanó motívummal kezdődik az örmény származású Narine Abgarjan nemrégiben magyar nyelvre átültetett regénye, a Szimon.

A címszereplő, a „nagy lábon és féktelenül élő” (7) férfi búcsúztatója azonban hiába hívja/hívhatja elő a befogadó tudatából például Ljudmila Ulickaja Vidám temetését vagy az Ivan Iljics halálát. Abgarjan ugyanis az egyik, vele készített interjúban határozottan cáfolja, hogy ilyesfajta irodalmi előzményekből merített volna akkor, amikor 

Szimont nemcsak a törvényes felesége, Melanyja, valamint a közös gyerekeik, hanem, mivel a férfi „önfeledten és végkimerülésig szerette a nőket” (uo.), a „passziói” (10), azaz élete legfontosabb szeretői, Szofja, Eliza, Szuszanna és Özvegy Szilvia is elkísérik az utolsó útjára.

A Szimon búcsúztatóján kialakult abszurd helyzet (a gutaütés következtében elhalálozott férfi fülén kiütköző tűzpiros- kékes árnyalat eltakarására irányuló egyre szürreálisabb kísérletsorozat) ugyanis a szerző nyilatkozata szerint megtörtént eseményen alapul. A nem pusztán több műve — többek között a magyarul is olvasható Égből hullott három alma vagy az Élni tovább — helyszínét, hanem a szerző szülőfaluját is adó Berdben közszájon forgott egy hasonló „nüansszal” terhelt halotti tor, amely a maga abszurditásával egyszerűen nem hagyta nyugodni Abgarjan fantáziáját. Először novella formájában készült a kéklő fülű halott kálváriáját papírra vetni, de aztán úgy érezte, hogy mindez tökéletesen beilleszthető egy nagyobb lélegzetű műbe is.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a regénynek nemcsak az elejét, de a végét is a halottbúcsúztatón történtek ecsetelése képezi, ami alapjaiban határozza meg a címszereplő helyét és súlyát nemcsak a történetmesélés menetét, de a szerző közlendőjét illetően is. A keretes szerkezetű, hat fejezetből álló regényben — címszerep ide vagy oda — ily módon főszereplőnek Szimont csak az első és az utolsó fejezetben tarthatjuk, ahol úgymond „végignéz” az őt körülvevő gyászolókon, s mindenkivel kapcsolatban akad némi megjegyeznivalója – még magával is.

A közbenső négy fejezet azonban egyértelműen a fent felsorolt négy szeretőt helyezi középpontba: az ő élettörténetükre fókuszál, Szimonhoz fűződő rövid románcuk pedig egytől egyig egyfajta görbe tükrévé válik a Berdben élő nők életlehetőségeinek. Mindezt az Abgarjan- interjú egy másik részlete is alátámasztja, mely szerint a Szimonban minden egyes női főhős – az egy Özvegy Szilviát kivéve, aki valóban létezett – a kritikusok által találóan kaukázusi Macondónak nevezett Berdben élő, a szerző által ismert és megismert nőkből „összegyúrt” karakter, akiknek a sorsa az örmény hegyi városka archaikus, patriarchális viszonyainak látlelete. S ebből a szempontból irreleváns, hogy a történet épp a szovjet időkben játszódik, mert játszódhatna akár a tizenkilencedik században, de napjainkban is, hiszen 

ezen a szurdokkal körülölelt helyen egyszerűen megállt az idő.

Semmi nem változik itt évszázadok óta, és ezáltal nem változik a nőkre „kiszabott” sors sem. Szimon „passziói” mintha beletörődnének a regény vissza-visszatérő fordulatába („ami egy embernek a homlokára van írva, az meg is történik vele” [152]): olyan nők, akik képtelenek megvédeni magukat a városkában uralkodó írott-íratlan szabályokkal szemben. Így tehetetlenül sodródnak bele rossz vagy megalázó kapcsolatokba, és semmit sem tudnak vagy éreznek meg abból, milyen az, amikor az ember szabaddá tud válni — akár egy kapcsolaton belül, ez esetben főleg szexuális értelemben —, akár egyedül, de önmagát kiteljesítve.

Ebben a zárt közösségben valóban a Márquez-regény, a Száz év magány Macondójára emlékeztető babonákba vetett vakhittől vezéreltetve élnek az emberek, úgy, hogy egész egyszerűen kalodába zárja őket a kötelezően betartandónak vélt szokások tömkelege. A generációkon átívelő és átörökítendő babonákkal rögtön Szimon első „passziója”, Özvegy Szilvia sorsa kapcsán szembesülünk: „Özvegy Szilvia elmormolt egy rövid imát a víz fölött, köszönetet mondott Istennek az új napért, majd gondosan megmosakodott. Erre a ceremóniára még a (…) nagyanyja tanította. Annak idején a nagymama az egész életvitelét ezeknek rendelte alá. Például ha észrevette, hogy a kutya felkapja a fejét és nyugtalanul szimatolja a levegőt, csöppet sem kételkedett benne, hogy eső készül, és már sietett is összeszedni a száradni kitett ágyneműt. Ha a szeme céltalanul megakadt valami tárgyon, azonnal friss terítőt tett az étkezőasztalra, ellenőrizte, van-e otthon elegendő édesség, és leült kávét őrölni — hiszen senki előtt sem titok, hogy megdermedt pillantása nem várt vendégeket ígért. Az utazóknak mindig tett a holmijuk közé kis batyuban egy maréknyi kertföldet, hogy azok baj nélkül hazaérjenek. (…) Szilvia, aki fiatal korában ironikusan viszonyult az idősebb nemzedék szokásaihoz, az idő múlásával maga is hinni kezdett bennük” (16-17).

Talán ebből a részletből is érzékelhető, hogy akinek ennyi mindenre kell figyelnie —tulajdonképpen állandóan, a nap huszonnégy órájában —, hogy a világ rendjét meg ne sértse, annak nemhogy nincs ideje saját magára, de fogalma sincs arról, milyen az, amikor a saját szükségletei kielégítésével foglalkozhat. És 

ebből a szempontból is hangsúlyos szerepet kap a szexualitás, pontosabban a szexualitás mint tabu,

amelyről ebben a zárt közegben nemhogy beszélni nem illik, de a „művelése” is pusztán olyasfajta „kötelesség” a nők szemében, amelyben szó nincs a felszabadult élvezetről. Maximum a férj igényeinek kiszolgálásáról.

Vagy még arról sem. A nemiség visszautasításának — és a szomorú női sorsok ecsetelése közben a szövegben mégis fel-felcsillanó humornak is — eklatáns példája Szofja története, aki, minthogy senki sem világosította fel róla, mi fog vele történni a hitvesi ágyban, egy teljes hónapon keresztül visszautasítja a férjét, Benjamint. Amikor viszont már a házasságát veszélyezteti az önmegtartóztatása, és kénytelen-kelletlen beadja a derekát, a meztelen férjét látva tökéletesen egyetért a nagyanyjával, aki

a férfiakat a testalkatuk alapján „felékesített tévedésnek” (187) nevezte.

Ennek a macondói babonák uralta világnak a része tehát az Abgarjan-regényben elénk tárt négy, valóban tragikus női sors: Özvegy Szilvia vaginizmusban szenved, Elizát folyamatosan csalja a férje, Szofja látszólag boldog házasságát az teszi tönkre, hogy — miután hajlandó lefeküdni a férjével, és többször is teherbe esik tőle — folyton elvetél, az utolsó történet főhőse, Szuszanna sorsa pedig gyerekkorától fogva felér egy rémmesével. Csakhogy, mivel ez a négy asszony nem lázad a reá mért csapások ellen, hanem hagyja magát sodortatni az árral, a Berd és Macondo világa közötti párhuzam a hiedelemvilág hasonlóságával — illetve a tengerre vágyódással — véleményem szerint véget is ér. Hiszen míg a Márquez-regény Macondójában élők cselekvő akarattal lépnek fel a végzet erejével szemben (igaz, sikertelenül), Berd asszonyai a „mindenkinek, ami jár” (122) kijelentéssel még tovább erősítik az „ami egy embernek a homlokára van írva, az meg is történik vele” szlogent, azaz még mélyebben gyökereztetik meg a lelkükben a determináltságukat. Azt az életet, amelynek során semmiben sem dönthetnek.

És ebben a determinált világban játszik rendkívül érdekes szerepet Szimon. Mivel minden esetben a legtragikusabb pillanataikban találkozik velük, s hozza be a szerelmet ezeknek az érzelmekről, szexualitásról, és egyáltalán: női mivoltukról már lemondott asszonyoknak az életébe (ő gyógyítja ki Özvegy Szilviát a vaginizmusából, ő termékenyíti meg úgy Szofját, hogy az végre ki is tudja hordani a gyermekét) egyfajta megváltóként tekintenek rá. 

Heroizálni kezdik a férfit, aki — mivel „istenadta tehetségű kőműves meg tetőfedő” (196), azaz a munkájából adódóan folyamatosan a magasban dolgozik — mintha egyenesen az égből ereszkedett volna le hozzájuk.

Ezt a regény zseniális térkezelése is alátámasztja, amely Szimon és Szilvia kapcsolata esetén különösen hangsúlyossá válik. A nő az összejövetelük előtt a ház tetejét javíttatja meg a szakmunkás férfival, s „amikor Szimon végre lemászott a tetőről, Szilvia enni hívta” (74). Később Szilvia „meg akarta kérni Szimont, hogy nézze meg a nappaliban a mennyezetet, amelyen érthetetlen módon fehér folt ütközött ki” (75), azaz szimbolikus értelemben ismét az égbe emeli Szimont, hogy az, mint a megmentője és megváltója, újra „alászállhasson” hozzá. Eliza esetében pedig a fent említett, a berdi nőkből hiányzó öntudat felébredése/felébresztése szempontjából lesz óriási jelentősége annak, hogy az „isteni” Szimonnal folytat egy ideig titkos viszonyt: „Eliza sokat tanult Szimontól. Hogy önmaga legyen. Hogy ne féljen semmitől. Hogy adja át magát, és szeressen. Hogy ne szégyellje a testét, hanem fogadja el és értékelje mindazokkal a korra jellemző változásaival együtt, amelyekkel nehezen békél meg bármelyik nő”. (161)

Ez a nők szemében heroizált hős azonban szintén a babonák és a patriarchális viszonyok uralta Berd lakója. És ebből a szempontból válik ismét fontossá a regény keretes szerkezete, mert az első fejezetben lejátszódó abszurd jelenetek és az utolsó részben a halott Szimon önző elmélkedése a nőkről[1]  egytől egyig a férfi deheroizálását, hús-vér emberré tételét szolgálják. Úgy, hogy ez a folyamat egyébként már Szimon utolsó „passziójával”, Szuszannával megkezdődik, amikor ennek a többszörösen abuzált nőnek a problémái elől az addig tökéletesnek tartott férfi egyszerűen elmenekül. Nem áll ki a szerelme mellett. S ezt deheroizálást tetézi be a földre pottyanás visszatérő motívuma az utolsó fejezetben, amikor itt mindez már nem egy, az égből alászálló istenség attribútumaként, hanem sokkal profánabb módon jelentkezik: az Elizával való szakítását követően a részeg Szimont „a haverjai leejtették, amikor becipelték a házba” (301).

S a keretes szerkezet deheroizáló vonulata adja meg — mintegy visszafelé olvasva — a négy női sorsot boncolgató fejezetekben gyakran visszatérő kakas-tyúk motívum szimbolikus értelmét is. A földre pottyantott, deheroizált Szimon, a hús-vér, esendő ember ugyanis ezen metafora alapján nem más, és nem több, mint a berdi szemétdombon kotkodácsoló kakas, aki kedvére „válogat a kendermagból”, azaz a berdi „tyúkólak” lakói közül. S hogy mennyire az övé — azaz tágabb értelemben a férfiaké — az irányítás Berdben, azt például Szilvia kakassal folytatott harca is alátámasztja: „Kiment a tyúkólba, ahonnan üres etetővel, meg hóna alatt egy vérző tarajú tyúkocskával tért vissza. A napokban botrányos körülmények között vágták le a kakas karmait, hogy ne sértse fel velük a tyúkok oldalát és hátát, most pedig bosszút állt érte az átkozott”. (21) De az a jelenet is erről tanúskodik, amikor az állandóan megcsalt feleség, Melanyja az anyjának fejezi ki abbéli reményét, hogy Szimon végre megváltozik, amire az anyja az „Apád is minden alkalommal megesküdött az élő istenre, amikor félholtra vert” szavak kíséretében Szimon gyermekeit, azaz a saját unokáit szimbolikus módon „kakasos nyalókával” (199) kínálja meg. Ezzel is jelzi, hogy

Berdben nincs új a Nap alatt: a patriarchális, nőket elnyomó viszonyrendszer soha nem fog megváltozni ebben a kaukázusi Macondóban.

Hiszen az imádott férfiról előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy messze nem a Megváltó. Csak holmi kapirgáló kiskakas.

Narine Abgarjan: Szimon. Fordította Goretity József. Budapest, Typotex, 2023. 313 oldal, 4500 forint

*

Jegyzet:

[1] „Ha hallgatja őket az ember, akkor úgy fest, hogy mindegyiküket megmentette. De közben meg kit is mentett ő meg? Örült, hogy magát menthette valahogy. Ha ők nem lettek volna — na meg még másik tucatnyi, kéttucatnyi alkalmi, semmit sem jelentő kapcsolat —, a végén még meghibbant volna” (298)

A kritika szerzőjéről
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító.