A latin eredetű, kezdődik jelentésű incipit szóval a regény kezdőmondatát vagy bevezető részét jelölik. Az incipit kulcsfontosságú szerepet játszik az irodalmi művekben, megteremti a narratív keretet. Már az első sorokban eldőlhet, ki beszél, milyen nézőpontból, milyen nyelvezettel. Az egyes szám első személyű kezdés azonnal bevonja az olvasót egy személyes, szubjektív világba, míg egy mindentudó elbeszélő objektív tónusa távolságot teremt. A nyelvhasználat, a mondatszerkezet, a stílus mind utalnak arra, milyen regényre számíthatunk. Másodsorban az incipit hangulatot és világot épít. Egy jól megírt kezdés azonnal érzékelteti a regény miliőjét, legyen az nyomasztó, lírai, abszurd vagy humoros. Végül az incipit retorikai eszköz is: célja, hogy megragadja az olvasó figyelmét. A mai regények esetében ez különösen fontos, hiszen az olvasók választási lehetősége szinte korlátlan. Egy erős, rejtélyes, meglepő vagy érzelmileg megrázó kezdés képes elindítani az olvasás élményét és fenntartani az érdeklődést.

Az incipit fogalmának értelmezése a különböző irodalomtudományi iskolák és elemzői hagyományok szerint eltérő. Az olyan filológiai munkákban, amelyek a szöveg szoros olvasatára és szerkezeti elemzésére koncentrálnak, az incipit kifejezést gyakran kizárólag a mű első mondatára használják. A narratológiai és hermeneutikai megközelítések (például Gérard Genette, Mieke Bal, vagy Roland Barthes nyomán) szélesebb értelmezést alkalmaznak az incipit fogalmára. Számukra az incipit nem csupán az első mondat, hanem az a kezdőszakasz vagy akár fejezet, amely bevezeti az olvasót a regény világába és megalapozza annak tematikus, stilisztikai és szerkezeti sajátosságait.

Az alábbiakban három sokat emlegetett regényindítást veszek górcső alá. Az első Voltaire 1759-ben megjelent Candide avagy az optimizmus című szatirikus regénye, ami kalandregény, de egyben filozófiai gúnyirat is. A műben az író Gottfried Wilhelm Leibniz német filozófus azon tézisével száll szembe, hogy a világegyetem egy előre meghatározott harmónia elve szerint van felépítve, és hogy minden dolognak – még a negatívaknak is – megvan a maga oka és létjogosultsága. Azokkal értve egyet, akik az incipitet nem szűkítik le a regény első mondatára vagy mondataira, a magam részéről az egész első fejezetet incipitnek tekintem. A regény egy hagyományos mesei fordulattal indít: „Volt egyszer Vesztfáliában, Thundcr-tcn-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta.”[1] Az incipit bemutatja a szereplőket, akiknek neve szimbolikus jelentésű. A báró nevét, a zöngétlen mássalhangzóival kimondhatatlan Thunder-ten Tronckh-t Voltaire találta ki. A német hangzású név eleve nevetségessé teszi tulajdonosát. A latin eredetű Candide név jelentése „ragyogó”, „fénylő”, a 16. században még „jóindulatú, jóravaló” személyt jelölt, ám a 17. században a szó már inkább „naiv és tiszta” emberre vonatkozott, enyhén pejoratív árnyalattal: „ártatlan, mert tapasztalatlan”. Voltaire Candide-ot a „legszelídebb erkölcsökkel” ruházza fel, mintegy elmosva a konkrét jellemrajzot, hogy ezzel is egyfajta eszményt vagy inkább iróniával kezelt típusfigurát teremtsen. A báró nevével ellentétben, a Candide kellemes hangzású, jelentése pedig visszaadja a fiú legfontosabb tulajdonságait: tisztalelkű, jámbor, gyanútlan: „Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak.” A harmadik szereplő, Pangloss neve görög eredetű, jelentése: „minden nyelvet beszélő”, „minden nyelvet értő”, azaz valaki, aki állandóan és választékosan beszél. Ő „a ház orákuluma”, vagyis a bölcsesség forrása, legalábbis a szereplők szemében. A narrátor azonban e megnevezést is ironikusan használja: Pangloss inkább a szavak bűvésze, mint valódi bölcs. A névadás tehát már önmagában kijelöli a két szereplő viszonyát: Candide hallgat, Pangloss beszél; az egyik passzívan befogadja a másik tanait, s a tanítvány nem rendelkezik más referenciával, mint mestere szavai. A narráció különösen Candide magatartására összpontosít: „a kis Candide hallgatta a leckéket életkorának és jellemének minden jóhiszeműségével”, sőt, „figyelmesen hallgatott és ártatlanul hitt”. Ez a gyermeki hit egy olyan világképbe vetett bizalmat tükröz, amelyet egyedül Pangloss közvetít számára, tapasztalat híján Candide-nak nincs lehetősége sem megkérdőjelezni, sem igazolni azt. Valójában már az incipitben megfogalmazza Voltaire a leibnizi eszmét, amit azután majd kigúnyol, és ehhez népmesei túlzásokat, szuperlatívuszokat használ: „Pangloss a metafizikai-theologiai-kozmolo-nigologiát tanította. Bámulatra méltóan be tudta bizonyítani, hogy semmiféle hatás nincs ok nélkül és hogy ebben az elképzelhető legjobb világban a báró úr őméltóságának kastélya minden kastélyok közt a legszebb, valamint hogy az összes bárónők között is legjobb a méltóságos asszony.” A filozófia, amelyet Pangloss képvisel, már önmagában nevetséges: „metafizikai-theologiai-kozmolo-nigologia”. Ez a Voltaire által kitalált, szándékosan túlzó összetett szó egyszerre idézi meg a magas filozófiát és a szamárság tudományát. E neologizmus már önmagában is ironikus, s azt a fajta elvont, túl bonyolult és túlzottan rendszerező gondolkodást figurázza ki, amely végül önmaga paródiájává válik. Az incipitben megismerjük a ház urának lányát, Kunigundát is, akibe Candide beleszeret. A viszonzott szerelemnek Thundcr-ten-Tronckh báró vetett véget. Rajtakapta a szerelmespárt, amint éppen csókolóztak, és: „egyszerre kidobta Candide-ot az ő gyönyörű kastélyából, jókorákat rúgva a fenekébe; Kunigunda elájult: a báróné őméltósága összevissza pofozta, mihelyt kissé magához tért; s minden csupa zűrzavar lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítőbb kastélyban.” Voltaire célja, hogy az olvasót gondolkodásra késztesse: valóban a legjobb világban élünk? Vagy a dogmatikus filozófiák csupán illúziókat teremtenek? Pangloss és Candide figurái nem csupán szereplők, hanem eszmei konstrukciók, egy filozófiai, sőt társadalmi kritika hordozói.

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című monumentális regénye nem csupán a modern regényírás egyik csúcspontja, hanem egyben önreflexív példája is annak, miként jöhet létre maga a fikció. A Proust-kritika túlnyomó része csupán az első mondatot tekinti incipitnek: „Longtemps, je me suis couché de bonne heure.” Saját fordításomban: „Hosszú időn át korán feküdtem le.” Azokkal egyetértve, akik tágabb értelmezést használnak, magam is az incipit részeként tekintem a folytatást. A mű nyitánya nem a hagyományos értelemben indítja el a cselekményt, hanem egy sor töredékes, álomszerű jelenet révén tárja fel a narráció és az emlékezés természetét. Proust incipitje tulajdonképpen a fikció „gépezetének” elindítását jeleníti meg, egy olyan mechanizmust, amelyben az elbeszélés önmagát hozza létre. A regény nyitányában a narrátor nem tudja, hol van, nem tudja, ki ő, sőt, az idő fogalma is feloldódik számára az álom és ébrenlét határán. A regény első oldalain az álom és az ébrenlét finom átmenetei uralják a szöveget: az elalvás előtti félig tudatos, félig álomszerű állapotok megfigyelése, amelyekben a múlt és a jelen, a valóság és a képzelet összefolynak: „Nemegyszer, amint eloltottam a gyertyát, oly gyorsan lecsukódott a szemem, hogy annyit sem volt időm gondolni: „Most elalszom”. Fél órával később pedig arra ébredtem, ideje lenne megpróbálni elszenderedni;”[2] Marcel ébredése nemcsak testi, hanem ontológiai ébredés is. A sötétség nemcsak fizikai, hanem lelki, érzéki tapasztalat, amelybe az olvasó fokozatosan merül bele. Lassan kibontakozik előtte egy belső tájkép: a gyermek szobája, a falakra vetítődő fénysávok, a bútorok árnyai, a testi érzések és az ezekkel összefüggő emlékek. Ez a kép egyszerre konkrét és elvont, egyszerre fizikai tér és lelki táj. Az emlékek nem mint kész képek térnek vissza, hanem mint mozdulatlan tárgyak, amelyekhez idővel érzések, asszociációk, s végül történetek kapcsolódnak: „Megint elaludtam, és néha már csak röpke időre ébredtem fel, hogy meghalljam a faburkolatok belsejének roppanását, hogy felpattanó szemmel figyeljem a homály kavargását, öntudatom villanásnyi fényénél érzékeljem, hogyan szunnyadnak a bútorok, a szoba, az egész mindenség, amelynek csak apró része voltam, s amelynek öntudatlanságába maga is gyorsan visszaolvadtam.” Az eltűnt idő incipitjének kardinális része az édesanya búcsúpuszija, amit Marcel elalvás előtt kapott: „Amikor lefeküdni indultam, egyetlen vigaszom volt, hogy ha ágyban leszek, a mama még feljön egy csókra.” Ezek az élmények vezetik át az emlékező narrátort az első rész központi alakja, Swann megjelenéséhez: „De ezek az esték, amikor mama végül is oly rövid ideig maradt a szobámban, még mindig kedvesek voltak azokhoz képest, amikor vacsoravendégek érkeztek, s emiatt fel sem jött jó éjszakát kívánni. A vendégség többnyire Swann úrra korlátozódott, a néhány átutazóban lévő külfölditől eltekintve ugyanis többé-kevésbé ő volt az egyetlen, aki Combray-ban eljárt hozzánk…”. Jóllehet több narratológus az egész első fejezetet incipitként kezeli, a magam részéről eddig a jelenetig tartom annak, mivel innen kezdődik Swann története. Az eltűnt idő nyomában incipitje nemcsak bevezetés egy regényhez, hanem irodalmi és filozófiai elmélkedés az emlékezés természetéről. A tudat és az idő kapcsolatának érzékeny feltárása, az érzékelés és az emlékek közötti átjárhatóság, valamint az önkéntelen emlékezés misztikuma mind ott rejlik ebben az első néhány oldalban. Ezért mondhatjuk, hogy ez az incipit önmagában is az egész mű mikrokozmosza, és az olvasó belépője egy egyedülálló irodalmi univerzumba.

Az eltűnt idő nyomában incipitje mellett a legtöbbet emlegetett és legtöbb kommentárt kiváltó regénykezdés Albert Camus Az idegen című könyvében olvasható. A kritika többnyire az első két mondatot emlegeti: „Ma meghalt a mama. Vagy tegnap, nem is tudom.”[3] Akárcsak Voltaire-nél és Proustnál, Camus esetében is a tágabb értelemben kezelem az incipitet. Véleményem szerint az egész első fejezet az incipit. Igaz, hogy a regény tárgyilagos, közömbös kezdőmondatai, amelyekben a narrátor nem fogalmaz meg érzelmi reflexiót az anya haláláról, nem gyászol, nincs kétségbe esve, sőt, még az időpontot sem tudja biztosan, Meursault-t, a regény főszereplőjét azonnal idegenné teszik nemcsak a társadalom, de az olvasó számára is. Ugyanakkor nem tekinthetünk el a további mondatokban, bekezdésekben szereplő információktól ahhoz, hogy megértsük Meursault későbbi cselekedeteinek pszichológiai forrásait: miért korlátozódik szerelmi kapcsolata a puszta érzékekre, miért viseltetik minden iránt közömbösen, végül mi vezeti el a „véletlen” gyilkosságig. Amikor két szabadnapot kér főnökétől, az nem örül. Meursault nem az elvárható módon indokolja kérését, mindössze ennyit mond: „Ez van.” A temetésre történő utazása során sincs egyetlen szava sem a gyászról, a „nagy sietségre”, a benzinszagra”, a „vakító fényre” emlékezik, meg arra, hogy „elnyomta az álom”. Ezek a sorok már rámutatnak Meursault „idegenségére”. Zárkózott, még beszélgetni sem akar útitársaival: „Majdnem az egész utat végigaludtam. Arra ébredtem, hogy teljes súlyommal nekidőlök a mellettem ülő katonának, a katona rám mosolyog, és megkérdezi, messziről jövök-e. „Messziről”, mondtam, csak hogy ne kelljen beszélgetni.” Felidézi az időt, amikor anyját elhelyezte egy öregotthonban, ahol az idős asszony végül is jól érezte magát. Az ehhez fűzött reflexiók megdöbbentően cinikusak és ridegek: „Ezért is alakult úgy, hogy az utolsó évben szinte alig látogattam. Meg persze azért is, mert az egész vasárnapom ráment volna – az autóbusz megállóig való gyaloglást, a jegy árát meg a kétórás buszozást nem is számítva.” Meursault visszautasítja a gondnok ajánlatát, aki le akarja venni a koporsó fedelét, hogy utoljára láthassa anyját: «„Akkor ne vegyem le?” „Felesleges”, válaszoltam.”» Itt egy olyan mozzanat következik, ami majd az egyik indok lesz Meursault halára ítélésekor: elfogad egy csésze kávét és rágyújt egy cigarettára: „Megittam a tejeskávét. Hirtelen úgy éreztem, szívesen elszívnék egy cigarettát.”.Emlékeztetőül: Meursault-t nem azért ítélik halálra, mert meggyilkolt egy arabot, hanem azért, mert nem sírt anyja temetésén, tejeskávét ivott és cigarettázott! Meursault többször emlegeti a vakító napfényt. Ez mintegy prefiguránsa annak a végzetes napfénynek, ami majd az arab késén megvillan, ami elvakítja Meursault, és öt pisztolylövéssel „mintha megdöngette volna a balsors kapuját.” Először csak annyit mond, hogy „kutya meleg volt” Azután: „A nap már elfoglalta az egész eget. Az ég mind súlyosabban nehezedett a földre, egyre nagyobb lett a hőség.” Amikor a gyászmenet megindult, „A vakító égbolt egyenesen elviselhetetlen volt.” „A kátrány felhólyagosodott az égető napsütésben.” A temetés végén már csak arra gondol, hogy „nemsokára ágyba kerül”, és „legalább tizenkét órát fog aludni egyhuzamban.” Ez a fejezet a regény poétikai és egzisztenciális szerkezetének miniatűrje: minden benne van, ami később a per, az ítélet során újra visszatér, csak sűrítve, rejtetten, de világosan.

*

Jegyzetek:

[1] A részleteket Kemény Gábor fordításában idézem. Magyar Elektronikus Könyvtár

[2] A részleteket Jancsó Júlia fordításában idézem. Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2017.

[3] A részleteket Ádám Péter és Kiss Kornélia fordításában idézem. Albert Camus: Az idegen. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.