Vérfrissítés (Tade Thompson: Molly Southbourne feltámadása)
Fotó: 1749
Vérfrissítés (Tade Thompson: Molly Southbourne feltámadása)

Vékonyságában is sokkolóan jó volt Tade Thompson első Molly Southbourne-horrorja - na de milyen lett a folytatás? Farkas Balázs kritikája nem hagy kétséget a válasz alól!

Nemrég volt egy kisebb felhördülés Twitteren egy szerkesztő vallomása miatt, miszerint bizonyos kiadók fájó szívvel, de szinte automatikusan dobják vissza azokat a kéziratokat, amelyeknek nem lenne jól látható gerincük a könyvesboltokban. Erre aztán kisebb kiadók tucatjai ugrottak elő büszkén, hogy márpedig ők a kisregények és rövidprózai írások délceg védelmezői – bizonyos zsánerekben, mint a horror, sokan ráadásul ezt tekintik ideális terjedelemnek, elvégre a feszültség sem tartható fenn sokáig.

És tényleg, mintha most kisebbfajta reneszánszukat élnék a kisregények az angol-amerikai zsánerspecialista kiadóknál, aminek egyik különös hozománya a kisregénysorozatok megjelenése (gondolok itt mondjuk Martha Wells, Nghi Vo vagy Seanan McGuire leheletnyi könyvekből álló szériáira). Hiába megy mindez szembe a piac kényességével (az eladhatósági nehézségek miatt felénk például nincs is nagy divatja), úgy tűnik, mintha dacból mégis élne és virágozna ez a helyes kis formátum – a nagyobb kiadók is egyre többen gondoznak rövidebb tartalmakat.

Tade Thompson kisregénye, a Molly Southbourne ezer halála amolyan egy délután alatt elolvasható, kompakt és kerek sztori volt egy lányról, aki, ha vérzett, megtámadták a semmiből jött klónjai. Micsoda felütés! Egy elkerülhetetlen katasztrófa felé száguldó, pattanásig feszülő történet, amely (hogy azért még ne lőjem le a csattanót) lángokban ér véget – éppen csak 

a lángokból mintegy főnixként valami új dolog születik, és Molly tiszta lappal kezd egy új kötetben.

Molly Southbourne feltámadása ott veszi fel a fonalat, ahol az előző kötet véget ér, nem is szűkölködik gyors fordulatokban, ám az új olvasókra tekintettel kényelmes, tömör összefoglalóval kitér arra, honnan jöttünk, hová tartunk. Molly most mintha csendesebb életet találna, de ezt nem tudja értelmezni, nem erre készült, ezért pszichés problémákkal küzd, egy ponton pszichiátriai kezelésre is szüksége lesz. Egy titokzatos szervezet mégis mindig kihúzza a bajból: Molly biztos benne, hogy megfigyelik. A paranoia és az identitásválság szövege ez.

A rövid fejezeteket még rövidebb közjátékok tagolják: Molly régi szeretőjének, a haldokló, önmagán kísérletező Down professzor felvételeinek átiratai. Mondhatni, még szaggatottabb és szellősebb így a könyv, imitt-amott egy bekezdésnyi fejezet egy amúgy is nagy sortávú, vékony könyvben. Talán megéri, gondolja az olvasó, másképp nem fog ez működni. A végére össze kell állnia, nem?

Százhúsz oldalból a századikon vagyok, amikor még mindig nem tudom, hova fog kifutni az egész,

 már-már a tévésorozatok nagyobb költségvetésű második évadjaihoz hasonlóan tágul a narratív horizont, egy új szereplő, a szerzőhöz hasonlóan nigériai származású Tamara és klónjai ugranak be komplikálni a helyzetet, Molly fejében hallucinációk, majdnem igazi szellem-mollyk figyelik az eseményeket, és talán az első könyv vége sem volt annyira lezárt, mint gondoltuk. Folyik szét a sztori minden irányba, újabb visszaemlékezéseket kapunk a régmúltról, a titokzatos szervezethez is közelebb araszolunk, és jön a klasszikus kérdés: egy ilyen kis könyvben illik ennyi mindent szabadjára engedni?

Hadd lőjek le annyit: összeérnek a szálak, a befejezés majdnem véglegesebb, mint az első részé, motoszkál bennünk majd egy-két kérdés (amolyan X-akták-jellegű, amelyre amúgy sem szokás válaszolni, dolgozzon csak a tiltott tudás lehetőségéből fakadó borzongás), de nem, Tade Thompson megint összerakott egy átgondolt, egész történetet, amit érdemes volt elmondani. Viszi tovább a fojtogató, kegyetlen hangulatot, de meg is fordítja a dolgokat: mi van, ha az első rész szabályai (ha még emlékszünk a mantrára) megszeghetők, elhagyhatók? Miféle világ lehetősége lehet az, ahol 

a vérből előszökkenő klónok akár jól is kijöhetnek egymással?

Milyen más veszélyek leselkednek a belső démonokon túl?

Mindent, amit az ezer halálról elmondhattam, elmondhatom a feltámadásról is – különös, kiszámíthatatlan, instabil kis könyv ez, egy pillanatra sem kér elnézést, nem húzza be a féket, de nem is hanyagolja el a karakter- és világépítés mélyebb aspektusait. Vékony tollvonásokkal, takaros utalásokkal építi a hemoklónok világának mikrokozmoszát, miközben végig intim és személyes marad. Nincs meg elődjének az újszerű ötletessége, de a szöveg továbbra is frissnek hat, a „molly-koncepció” különböző aspektusain pedig még mindig nagyon félelmetes elmélkedni.

És hogy még pörögjünk egy kicsit a terjedelmen, felmerülhet a kérdés:

nem lehetett volna ez a két kisregény inkább egy?

Technikailag lehetett volna – de egyrészt Thompson valószínűleg nem tervezte a folytatást, másrészt a két résznek előnyei is vannak: a bizonytalanság, a várakozás izgalma. Mindkét mű megáll a maga lábán, együtt többek a részek összegénél, és mint minden jobbfajta rövidebb prózai mű esetén, itt is beszédesebb, ami nincs leírva.

Szerintem nem számít, hogy ezek a könyvek ilyen rövidek (az áruk is barátibb) – mindig is úgy voltam vele, hogy nincs nagyobb írói bűn annál, ha valaki rabolja az olvasó idejét. Tade Thompson ennél jóval kisebb bűnt követ el: majdhogynem éhesen hagy minket. Ez a jobbik eset, és ha valaki ennyire jó író, ilyen jól tölti ki a kiszabott terjedelmet, panaszra ne is legyen okunk. Jó szívvel ajánlom mindkét magyarul megjelent könyvét, természetesen a továbbiak reményében.

Tade Thompson: Molly Southbourne feltámadása. Fordította Molnár Berta Eleonóra. Budapest, Agave, 2022. 124 oldal, 1980 forint.

A kritika szerzőjéről
Farkas Balázs (1987)

Író. Legutóbbi kötete: Ugatás (Napkút, 2020)

Kapcsolódó
Sérülés, sokasodás (Tade Thompson: Molly Southborne ezer halála)
Farkas Balázs (1987) | 2021.11.23.