Miért is tartott évszázadokig az egyik legragyogóbb lovagregény, a Sir Gawain és a zöld lovag felfedezése?

Nyilván az egyetlen kéziratváltozatban fennmaradt műalkotás (melynek szerzőjét sem tudjuk biztosan azonosítani) nyelvezete, alliteráló verselése már meglehetősen avíttasnak számított a 15. század angol irodalmában. Úgyhogy hosszú-hosszú szendergés után 1839-ben jelentetik meg először nyomtatásban, majd

1925-ben maga Tolkien készíti elő a kritikai kiadását.

Mint az közismert, a Gyűrűk urának szerzőjét tudósként is, művészként is mélyen foglalkoztatta ez a szöveg. Simon Armitage 2007-es, nevezetes Gawain-fordítása pedig már betetőzte a brit Gawain-kultuszt, és igazi könyvsiker lett. Ez a regény tehát csak lassan-lassan, néhány középkorrajongó tudósnak köszönhetően ébredt fel a csipkerózsika-álmából, és tulajdonképpen csak az I. világháborút követően kezdhette meg számos értelmezéssel, feldolgozással tarkított diadalútját. Ma a Sir Gawain és a zöld lovagot nevezhetjük az egyik legismertebb, legkedveltebb lovagregénynek. Egyelőre adósok vagyunk a válasszal, mért pont ez a regény és mért pont a 20. században emelkedett ki a feledés homályából.

Pedig nagyon különös lovagregény ez, 

még egy tisztességes párviadalt sem találunk benne.

A „tökéletes lovag”, Artúr király unokaöccse, Gawain kudarcot vall a lefejezés- és trófeacsere közben, és kiderül, hogy a halálfélelme erősebb, mint a vitézsége vagy istenhite. Gawainnek szexuális csábítások sorát kell kiállnia, ám ezzel együtt sem jelenthetjük ki, hogy a lelket nemesítő udvari szerelem bármilyen szerepet játszana az elbeszélésben. A rettenthetetlen hős, az artúri világ amorozója a zöld lovaggal való második találkozás közben szembesül saját halálfélelmével. Hazatérve a királya és az udvar színe előtt kénytelen beismerni, hogy kudarcot vallott.

Hát ennyi a történet. Se dicsőség, se vitézség, se udvari szerelem.  Ám a Sir Gawain és a zöld lovag mégsem a lovagi élet szatírája, hanem egy nagyon enigmatikus fejlődésregény. Egy fiatalember kilép élete megszokott keretei közül, elveszik a vadonban, a legyőzhetetlennek látszó természetben, és eközben szembesül önmaga korlátaival és az emberi motivációk végtelen összetettségével.

De magabiztosan kijelenthetjük-e ezt? Magabiztosan kijelenthetünk-e ennyit is? A lovagregények földrajza azért is csodálatos, mert fantasztikus és reálisan ábrázolt, mindennapi világok közt járnak ki-be a szereplők. Ám nekünk fogalmunk sincs, hogy az a bizonyos zöld kápolna, ahol Gawain várja a nyakára mért halálos csapást, jó vagy rossz, hogy ez a különös színtér a pokolnak, a purgatóriumnak, a vadonnak, vagy valamilyen tündéri valóságnak feleltethető-e meg.  A hőst úgy fogadják a zöld kápolnához közel, mint a civilizált nagyvilág képviselőjét. Ám ez a másik valóság, ahová Gawain megérkezik, nagyon is a mi világunkra emlékeztet – csak szorongatóbb, csalárdabb és félelmetesebb.

A regény nem adja magát könnyen, úgyhogy az utóbbi évtizedekben számtalan (keresztény, posztkoloniális, feminista, homoszexuális stb.) interpretációt ihletett.  Az igen színes értelmezések között én egy olyanra sem akadtam, ami lefedné a mű egészét, és az összes felmerülő kérdésre választ adna. (Például, hogy kicsoda egyáltalán a mű főszereplője, a zöld lovag, akit állítása szerint „mindenki ismer”, ám Gawain még csak nem is hallott róla). Ez a bizonytalanság talán nem azzal magyarázható, hogy a Sir Gawain és a zöld lovag egy, a Don Quijotéhez hasonlóan bonyolult szerkezetű, sokszorosan önmagát tükröző regény lenne (nem az), hanem inkább azzal, hogy az elbeszélés magja a hősi epika normáinak, alapfeltevéseinek is ellentmond, ám közben mégiscsak lovagi próbatételek sorát bemutató szabályos lovagregény.

Hiszen

a Sir Gawain és a zöld lovag nem a hősiességet, nem a bűnt, nem a vágyat, az elvakult vagy éppen felemelő szenvedélyt, hanem a félelmet tekinti a legalapvetőbb, legemberibb érzésnek.

 Persze mint a középkori befogadók, mi is hajlamosak vagyunk a gáncstalan lovagokat,  Percevalt és Lancelot-t is hibáik, tévedéseik ellenére szeretni. De a Gawaint emésztő halálfélelem – a lovagi értékrend fényében – azért egészen más vétség vagy fogyatékosság, mint a szerelemből vállalt megszégyenülés (Lancelot) vagy a zavar, mely a Grál lakomáján elfogja Percevalt. A félelem tulajdonképpen egy férfias kultúra alapját, a vitézséget kérdőjelezi meg. Gawain annyira retteg a rá várakozó óriástól, hogy nem említi meg a legyőzhetetlenné tevő övet a vendéglátójának. És nem a vitézség, nem a bátorság, hanem a félelem az, amiben Artúr király lovagjai önmagukra ismernek, mikor mindannyian magukra öltik a Gawain bukására emlékeztető zöld övet. Itt hívnám fel a figyelmet, hogy ezt a vitézi erényeket ily ellentmondásosan ábrázoló regényt nem a romantika, hanem az I. világháború szörnyűségeit is megtapasztaló Anglia fedezte fel magának.

A félelem, csakis a félelem tesz érett férfivá –

 ez a tanulság pedig nehezen egyeztethető össze a harcias életforma nagyszerűségével vagy akár magával a kereszténységgel. Mindannyian rókák vagyunk (talán erre utal a regény harmadik, a menekülő róka szemszögéből láttatott vadászjelenete), nem tudjuk nem félteni az életünket, és a zsigereinket átjáró rettegés pedig bármiféle ravaszkodásra képessé tesz. És talán ez lehet az egyik ok, hogy a Sir Gawain és a zöld lovag eredeti szövegét a középkor végén csak egyetlen kéziratváltozat őrizte meg.  Ez a regény a maga korában, a 14. században nem lehetett eléggé politikailag korrekt.

De Sir Gawain persze nem tud akadálytalanul átlovagolni a mi korunkba. A regény nyelvezete (egy mára elfelejtett északnyugati dialektusban született) a ma élő angolajkúaknak is élvezhetetlen, a formája, verselése, egészen különleges strófaszerkezete pedig (a váltakozó szótagszámú, alliteráló sorokat egy rímes lezárás követi) szinte leküzdhetetlen akadályok elé állítja a fordítókat. Mindezek ellenére a Sir Gawain és a zöld lovagnak már két fordítása is létezik irodalmunkban.

Egy műfordítás minősége ritkán múlik magán a „módszeren”. Többféle fordítói ars poetica létezik, és alapvetően nem a módszeren, hanem az átültető invencióján múlik, mikor melyik sikeres. Ez persze nem jelenti, hogy maga a mű ne implikálhatna különféle fordítói megközelítéseket. A Sir Gawain és a zöld lovagnak már létezett Vajda Miklós tollából egy nagyon korai, igényes, az alliterációt csak részben visszaadó, erősen archaizáló fordítása; többen – a sorok írója is – ennek az 1960-as fordításnak köszönhették találkozásukat a regénnyel. A Vaskó Péter-féle fordítás egészen más elvek alapján született, és egészen másféle hatást is kelt – nehéz megmondani, hogy az „elveknek” vagy a fordító rátermettségének köszönhetően. (Vagy talán arról is szó van, hogy a fordítások gyorsabban „öregszenek”, mint az alanyi alkotások – meglehet, ezért érezzük Arany a maga korában annyira ünnepelt fordításait elavultabbaknak, mint a verseit. Mindez érv lehet a folyamatos újrafordítások mellett.)

Középkori művek fordítói többnyire azért archaizálnak, hogy a középkori atmoszféra különösségét érzékeltessék. 

Vaskó nem archaizál, a középkori atmoszféra mégis „átjön”, talán a delejes hatású alliterációknak köszönhetően.

(A Sir Gawain és a zöld lovag ritmikája, strófaszerkezete – ahogy erről a tudós utószó is felvilágosít – egészen unikális, óriási műfordítói bravúr volt ezt visszaadni.) És míg Vajda Sir Gawainjét egy mesés krónikának érezhettük, a Vaskó-féle fordítás nemcsak a könnyedségével, hanem a látomásosságával, vizuális effektjeivel is elképeszt minket: a zöld kápolna, a kastély, a kastélyhoz vezető út a szemünk láttára elevenedik meg. Vaskó Péter így mutatja be a völgyet, ahova a végzetes találkozást kereső hős leereszkedik: „Kétoldalt csipkés kőfalak kerítik a völgyet / mint szigorú lándzsafal szöknek a magasba, / felszúrva hegyükre a fehér felhőket.” A fordító tudatalattijára nyilván hatottak a filmes feldolgozások is, azt is mondhatnánk, immár színesben – és micsoda színekben! – láttatja azt, amit Vajda Miklós csak fekete-fehérben volt képes érzékeltetni. Emiatt lehet az a csalfa érzésünk, hogy ez az új fordítás nemcsak elevenebb, világosabb, hanem rövidebb is.

De maradjunk még a csalfaság témájánál, mert úgy vélem, ennek is köszönhető a regény 20-21. századi feltámadása. A lovagregényekről az lehet egy, a középkort nem ismerő olvasó zsigeri benyomása, hogy gyerekesek.  Egyszerű motivációk, együgyű karakterek, áttetsző történetek. Ám mindez a legkevésbé sem igaz a Sir Gawain és a zöld lovagra, erre a mesterien tömör és mégis többértelmű lovagregényre, ahol szinte mindenki szerepet játszik, szünet nélkül átejtve, manipulálva a másikat. És mintha ez az örökös álnokoskodás nem a civilizációs vívmányokhoz, nem az udvari élet sokat kárhoztatott kifinomultságához, hanem a fenyegetettséghez, magához a létezéshez kapcsolódna.

Hiszen csalárdság a civilizáción túl, a zöld lovag világában (ne feledjük, a zöld a természet színe) is uralkodó. Itt, a vadonban is mindenki mindenkit átejt, mindenki mindenhol ármánykodik. És nemcsak az emberek, az állatok is. Mintha a megtévesztésre való hajlam is a vérünkben lenne, látjuk, hogy a regény utolsó vadászjelenetében a róka is csalafintasággal próbál az üldözői elől szabadulni. Így – értelmezésem szerint – ironikus fényt kap a kézirat idegen kéz által odaillesztett utolsó mondata: „rossz az, aki róla rosszra gondol”. Hiszen mi mind rosszra gondolunk – nemcsak Gawainről, hanem magunkról is, ezért lehetünk még életben.

Nem túl eszményi hely a világ a Sir Gawain szerzője szerint. Még magunkban sem lehetünk biztosak, nemhogy a másikban. Ezt a fajta kiábrándultságot (bölcsességet?) pedig egy ízig-vérig kortárs szövegnek ható fordítás tudja leginkább érzékeltetni.

Sir Gawain és a zöld lovag. Fordította Vaskó Péter. Budapest, Prae, 2024. 144 oldal, 3750 forint