Hiteles, energikus, empatikus (Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek)
Fotó: 1749
Hiteles, energikus, empatikus (Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek)

Bernardine Evaristo az elmúlt évtized fordulójának nagy jégtörője: első feketeként nyert Man Bookert, első színesbőrű nőként a British Book Awardot. De vajon milyen a hozzánk eljutott regénye? Szép Eszter kritikája.

Amikor 2019-ben Bernardine Evaristo (Margaret Atwooddal megosztva) megnyerte a Man Booker-díjat, első (és eddig egyetlen) fekete nőként, nem hittem, hogy sodró lendületű regénye, a Girl, Woman, Other, magyarul is megjelenik. Egyáltalán nem kellett volna kishitűnek lennem. Nagyon sokat nyertünk azzal, hogy Evaristo emberközpontú és emberszerető regénye, mely tizenkét fekete brit nő nézőpontját jeleníti meg és az emberi tapasztalat komplexitását mutatja be olykor humorosan, máskor drámaian, Kállay Eszter fordításában magyarul is hozzáférhető. 

Kevés szerző fordul Evaristónál nagyobb empátiával távolról sem tökéletes karakterei felé.

Kevés szerző kísérletezik annyit a formával, mint Evaristo négy évtizedes karrierje során. És kevés szerző képvisel következetesebben olyan szempontokat és értékeket, amelyeket először kevesen értenek, majd a Black Lives Matter mozgalom hatására egyre többeket kezd érdekelni.

Bernardine Evaristo a színház felől érkezett az irodalomba: a nyolcvanas években megalapította a Fekete Nők Színitársulatát, a fekete művészek lehetőségeinek kitágítása karrierjének későbbi állomásaiban is fontos célja. Első kötetei verses regények, később váltott prózára. 2008-as, Blonde Roots (Szőke hajtő) című szatirikus regényében 

a transzatlanti rabszolgakereskedelmet képzeli újra úgy, hogy ezúttal a fehér európaiak a rabszolgák.

Már a regény címe is a kiforgatott viszonyokat jelzi: a "roots" szó egyszerre utal Alex Haley gyarmatosításról szóló regényére és arra, hogy ebben a világban az emberek nem szőkére festik a hajukat, hanem ellenkezőleg, szőke hajtöveiket igyekeznek sötétre színezni. A könyvet több díjra jelölték, akárcsak a Bookert is elnyerő A lány, a nő, a többieket. 2022-től Evaristo a Királyi Irodalmi Társaság elnöke.

Evaristót hallgatni mindig nagy élmény. Magabiztossága és optimizmusa mögött munka van, lendülete pedig kedvet csinál, hogy hallgatói is induljanak átformálni a világot. Úgy beszél a Man Bookerről, mint karrierje megkoronázásáról, egy szükségszerű történésről, és a világ legtermészetesebb dolgáról – hiszen számára ezek nem zárják ki egymást. A karrierem mindig halad előre, mondja, csak nem mindig abban az ütemben, ahogy szeretném.  A Man Booker-díjat hatvanévesen kapta, saját bevallása szerint akkor, amikor a munkásságának új szintet kellett lépnie. Akkor kilenc, most már tizenegy könyvvel kiforrott írói identitással rendelkezett, amelynek meghatározó eleme, hogy nem száll el a sikertől, hogy délkelet-Londonból, Woolwich-ből származik, hogy fekete nőkről ír, hogy megdolgozott azért, hogy könyvei megjelenhessenek. Tudja, hogy nem szabad feladni, dolgozni kell, dolgozni kell tovább.

A lány, a nő, a többiek szereplői is ezt csinálják: dolgoznak, munkálkodnak, élnek. 

A regény tizenkét nagyon különböző ember története – feketék, nők, melegek, heterók, magányosak, nagy társasági életet élők.

Felületes ismerettségtől régi barátságokon át a közeli családi kötelékekig változatos viszonyok kötik őket össze. Időnként felbukkannak a másik életében mellékszereplőként, de egyáltalán nem szükségszerűen. Evaristo bámulatos könnyedséggel szövi a szerteágazó történetek szövetét: kontinensek és évszázadok között cikázunk, értelmiségiek és tanyán élők hétköznapi örömeiben és gondjaiban osztozunk, tanárok, diákok és iskolakerülők motivációit érezzük át. 

Az egész szöveg empátiától ragyog:

Evaristo ugyanúgy érti és érzi hőseit, amikor azok borzalmas döntéseket hoznak, mint amikor végre megtalálják a boldogságot egy nyugágyban vagy egy színdarab premierjén.

A regényben nem meglepő módon meghatározó szerep jut a színháznak: az első fejezetben a londoni Nemzeti Színházba csöppenünk, Amma színdarabjának, a Dahomey utolsó amazonjának bemutatójára, és Amma több évtizedes színházcsináló karrierjét is megismerjük. Erre a premierre érkezik a regény szereplőinek egy része, ez a premier az abszolút jelen, itt futnak össze a szálak. A tizenkét szereplő megismerése után az utolsó fejezetben ide érünk vissza, és itt adatik lehetőség a szereplőknek, hogy rendezzék – vagy éppen fokozzák – konfliktusaikat. Az Ammára fókuszáló fejezet olvasásakor esetleg még azt hiheti az olvasó, hogy az ő karaktere teremti meg a kohéziót az elmesélt történetek között: a második fejezet legjobb barátnője, Dominique életéről szól, a harmadik a lányáról, Yazzról, de ezután szerencsére el is kanyarodunk a londoni művészvilágtól. A regény nem írható le egyszerű módon művészregényként vagy értelmiségi regényként, mert Evaristo ambíciói a tapasztalatok lehető legszélesebb skáláját igyekeznek megragadni.

Ahogy a fentiek sejtetni engedik, A lány, a nő, a többiek fejezeteiből egy tabló áll össze. Minden fejezet egy-egy karaktert állít a középpontba, minden karakter a saját világának középpontja és a saját univerzuma legfőbb mozgató ereje: monológokat olvasunk. A nyelvi és mentális könnyedség, ahogy Evaristo ezeket a tudatokat, jellemeket, tapasztalatokat és kulturális közegeket megteremti, bámulatos. A lány, a nő, a többiek rendhagyó elbeszélésmódja sokat köszönhet Evaristo nyelvi érzékenységének. Minden fejezet egy-egy szereplő tudatfolyama, a gondolategységeket különböző hosszúságú bekezdések tagolják. Egy egység akár egyetlen szóból is állhat, a fejezetekben pedig Evaristo nem használ mondatokat. Bár Evaristo a legkorábbi könyveit versben írta, itt nem szabadversről, hanem határozottan prózáról van szó, amelyben a gondolatok áramlanak és lebegnek. 

Szabad és sebek által kötött asszociációkat olvashatunk, egy flow-folyamot.

Ezt a flowszerű elbeszélésmódot 2014-es regényében, a Mr. Loverman-ben kísérletezte ki: ott még csak egyetlen karakter esetében használta, A lány, a nő, a többiek esetében viszont már fő narrációs eszközzé vált.

Evaristo karakterközpontú prózát ír. Interjúiban gyakran mesél arról, hogy egy-egy egyedi hang és sors „rátalál”, a szereplők szinte önmaguktól születnek. A lány, a nő, a többiek esetében a legelső szereplő, akit megírt, Carole volt, a fiatal, karrierjét tudatosan építő nő, aki a nemzetközi bankvilág ellentmondó elvárásai mindegyikének igyekszik megfelelni. Carole egy hátrányos helyzetű fekete közösségben tölti a gyerekkorát, csoportos nemi erőszak túlélője, minden akaraterejét beleadva ösztöndíjjal Oxfordba kerül egyetemre, ahol még a felső középosztály nyelvhasználatát is el kell sajátítania. Carole céltalanul tengődőből depressziós tinédzser lesz, akiből a „Köcsögfejnek” csúfolt tanár, Mrs. King szekírozza ki a felvételihez szükséges teljesítményt. Az évek során társadalmi osztályt váltó Carole-lal nemcsak az elhallgatott titok súlyát érezzük együtt, de a frusztrált dühöt is, amiért Mrs. King saját magának tulajdonítja Carole minden sikerét. A Carole-ra nehezedő kulturális és társadalmi nyomást egészen új oldalról ismerjük meg a következő fejezetben, amely Nigériában született, árván maradt anyjának, Bumminak a monológja a jelenről, a túlélési stratégiákról és végső soron egész életétútjáról: házasságáról, kapcsolatairól, kompromisszumairól. A lány, a nő, a többiek egy későbbi fejezetében pedig Mrs. King világát is megismerhetjük: kiváló szerkesztői döntés, hogy ez a nézőpont nem közvetlenül Carole-é mellett kapott helyet, hanem később, és így az egyre inkább cinizmusba süllyedő, kiégés által megkeserített, a családi boldogság illúziójába menekülő nézőpont sikerrel mozgósítja a korábban olvasottakat, és visszalapozásra, elmélyülésre késztet.

A regény nem retten meg a traumatikus témáktól:

 szereplői közt van, aki nemi erőszak túlélője; van, aki elnyomó kapcsolatban válik áldozattá; van, aki nemátalakító folyamatra vállalkozik; van, aki anyaként semmibe veszi a saját lányát; van, aki lányanyaként kénytelen gyerekét kényszer alatt feladni; van, aki lemond a feminista eszmékről, s van, akinek rá kell döbbennie, hogy az Ibadan Egyetem diplomája semmit sem ér Nyugat-Európában. Mindazonáltal a regény az olyan boldog témáktól sem riad vissza, mint provokatív színdarabot sikeresen színpadra állítani; beleszeretni valakibe; édesanyával kibékülni; munkában örömet lelni; barátokkal lógni; depresszióból kiutat találni; unokákkal játszani.

A szélsőségek közötti távolság ebben a regényben csupa aktivitás, tapasztalat és élmény, legyen szó fizikai, időbeli, vagy világnézetbeli távolságról. Az egyik fejezetcsokorban Morgan, a huszonegyedik századi Twitter-influenszer, Hattie, a Yorkshire-i tanyán élő idős nő, és Grace, a tizenkilencedik században Yorkshire-ben élt árva és ifjú anya életét ismerjük meg: tapasztalataik nem is állhatnának távolabb egymástól. Ami mégis összeköti őket, az nem pusztán a családi kapcsolat (unoka-nagymama-dédnagymama), hanem az a soha ki nem mondott és soha meg nem kérdőjelezett hozzáállás, hogy mindhármuk tökéletlen élete elbeszélésre érdemes és érdekes. Evaristo olyan szereplőket teremt, akiknek szempontjából a hétköznapok és a szélsőségek is hitelesen elmesélhetők és átélhetők, mert – különös írói bravúrral – mindegyiküknek megadja a flow-t, gondolataik szabad áramlását.

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek. Fordította Kállay Eszter. Budapest, Európa, 2021. 440 oldal, 4999 forint

A kritika szerzőjéről
Szép Eszter (1984)

Képregény- és kultúrakutató, kritikus. Legutóbbi kötete: Comics and the Body: Drawing, Reading, and Vulnerability (Ohio State University Press, 2020)

Kapcsolódó
Britsh Book Awards: mozzanat vagy mozgalom?
O. Réti Zsófia (1986) | 2020.07.10.
Valami nincs rendben
László Ferenc | 2024.02.13.