Tommy Wieringa legújabb regénye a korábbiaktól eltérően döntően nem vidéken játszódik, de még ha esetenként ott is, akkor sem a szokásos lepukkant környezetben, a megalázottak és megszomorítottak között, hanem gazdagok palotáiban és birtokain, máskülönben pedig egzotikus helyszíneken és a csillogó Amszterdamban, a művészeti elit köreiben – igaz, elvileg a pusztuló természet vészjóslóan sötét vagy vörösen izzó háttere előtt. A könyvben egy jómódú képzőművész sorsát követhetjük nyomon, aki azonban nem a művészetéből gazdagodott (igazán) meg; megtudhatjuk, hogy a választott időszakban, nagyjából a 2010-es évek derekán mi számított trendinek az amszterdami értelmiségi közegben. A Nirvána leginkább talán ennek a kisvilágnak a rajza (ennek megfelelően tele van – sokszor egészen bennfentes – utalásokkal).[1] Ugyanakkor tükröt is kíván elé tartani a regény, amiként görbe tükörben mutatja a gazdasági élet szereplőit és magának a gazdaságnak a szerepét is. A szerző párhuzamosan tárgyalja a csúcsvállalkozók és a hangadó művészértelmiség ténykedését, mely kettő bemutatásában nem is különül el egymástól, s ha nem is mondja ki (pedig szinte mindent kimond), az olvasó végül szükségképp arra a következtetésre jut, hogy mindkettő káros, elviselhetetlen és rémséges, ha nem is egyformán. A csúcsvállalkozóknak semmi se drága, a regény nem éppen rokonszenves művész és értelmiségi szereplői pedig nem tudnak mást mondani a gazdaság és a politika működéséről, világunk válságáról vagy az életről pofás közhelyeknél, és többet felmutatni (valószínűleg) ízléstelen és/vagy divatos alkotásoknál – ez alól pedig igazából sajnos maga a szerző, Wieringa sem kivétel. 

Irónia, kritikai él ide vagy oda, a regény receptje: jó sok szex, betegség (a legjobb az utolsó stádiumú rák), háború (kis Ukrajna), klímaváltozás (fák!), nagy gazdagság, amelyhez bűn tapad (s ettől még vonzóbb), és némi ezotéria.

Hugo a kétes múltú és jelenű, gazdag Altema nemzetség sarja. Már korán a művészet felé fordul, míg ikertestvére a családi vonalat folytatja, és a tenger alatt rejlő olajtartalékok kiaknázását tartja egyetlen céljának. Hugót elhagyja a szerelme, és kisebb válságba kerül. Véletlenül belebotlik az íróba, Wieringába, aki elmeséli neki, hogy éppen az ő nagyapja háborús múltja után kutat, amiből regényt szándékozik írni. Ez után egymást érik az események, Hugo fölkeresi gyermekkora helyszíneit, rátalál egykori nevelőnőjére, akinek a révén előkerül nagyapja háborús naplója, megint szerelmes lesz, újra festeni kezd, és saját installációval áll elő, hogy felhívja a figyelmet nagyapja náci múltjára, illetve annak összefüggésére későbbi, nem kevésbé pusztító tevékenységével, a Föld erőforrásainak agresszív kiaknázásával.

A regényben ugyan végig Hugo a fokalizált, látszólag ő a főszereplő, azonban az elbeszélő (és Hugo is) párszor Wieringának a regényben felléptetett alakmását nevezi meg az események katalizátoraként. Ezen kívül az elbeszélő néha mintha Hugo helyett vagy Hugo nevében beszélne – ezek a szakaszok autorizálatlan betéteknek hatnak a könyvben –, és persze a Nirvána szerzőjeként is végig jelen van (egy) Wieringa (aki az egészet ilyen formában közreadja). 

Wieringa tehát fellépteti a regényében önmagát vagy alakmását, ami nem túl eredeti fogás. Jelzi is, hogy tudatosan alkalmazza, (a holland olvasók számára félreérthetetlenül) megidézi I. L. Pfeijffer szellemét, aki legutóbb ugyanezzel a trükkel élt magyarul is olvasható nagyregényében – de másra is hivatkozhatna a közelmúltból, például G. Bakkerre, aki nem olyan rég ugyancsak használta ezt a megoldást A borbély fia című regényben.[2] 

Hugónak nem túl rokonszenves Wieringa, később kifejezetten meg is gyűlöli,

mondván, egyszerű élősködő, aki beférkőzik mások életébe (egyébként az övébe is, nem csak a nagyapjáéba): „Milyen ócska, parazita művészeti forma az irodalom! Lopni mások életéből, aztán úgy tenni, mintha kijavítva adná vissza a jóvátehetetlent.” (194)[3] A regényből kiderül, hogy Hugo sem jobb (a szereplő) Wieringánál. Ugyan a család fekete báránya, azonban minden különösebb skrupulus nélkül élvezi a nyilvánvalóan ebül szerzett gazdagság jótéteményeit. Az sem mutatja kedvezőbb színben, hogy olyan művekkel tér vissza a művészeti szcénába, amelyekkel leleplezi nagyapja viselt dolgait, a náci múltja és jelenlegi, a világ teljes kifosztását eredményező tevékenysége közti összefüggést állítva előtérbe; ráadásul, hogy nyugodt vagy inspiráló környezetet biztosítson az alkotáshoz, visszakönyörgi magát a családi birtokra, utálata és bosszúja immáron magatehetetlen tárgyának, százéves ősének közvetlen közelébe. Mindezt Wieringa (a szerző) még, biztos ami biztos, megtoldja azzal, hogy Hugo volt barátnőjének a munkái is feltűnnek egy tárlaton; ezeken divatos módon kiteregeti egykori közös életüket, és egycsapásra híres lesz a saját jogán is. Ezek az alkotások azt hirdetik, hogy végig elnyomva érezte magát Hugo mellett (de, magyarázza egyik nyilatkozatában, természetesen nem a személye a lényeg, hanem a nők általános helyzetére akarta felhívni a figyelmet). Munkáival elvileg tükröt tart Hugo elé, aki annak idején (jóformán) semmit sem érzett a kínjaiból – ebben az esetben legalább az olvasó elgondolkodhat rajta, hogy mi történt –, de a szembesülés mégsem lehet teljes, hiszen Hugo átlátja, hogy milyen kétes dolgot művel az exe, s ezért, vagy ezért is könnyebben felmenti magát, mint kellene. Amúgy sem túl önkritikus; talán ezért is olyan nehéz kiigazodni rajta.

A szerző szinte provokálja az olvasót azzal, hogy 

Hugót a regényben többször is megcsapja Wieringa szájszaga,

aki azt is undorítónak érzi, ahogy az író eszik. Egyrészt itt is visszahull a vád a vádaskodóra, hiszen Hugo maga is halmozza az érzéki élvezeteket, a szemünk előtt falja a különlegesebbnél különlegesebb, nem mindig gusztusos ételeket (és a nőket). Azonban a könyv első felében a szerző, Wieringa is valósággal kéjeleg abban, hogy leírja, mi mindent eszik Hugo, hogyan, hányszor és hány nővel csinálja. Leírja, hogy a részese legyen – és hogy kielégítse az olvasók étvágyát. Ha esetleg az lett volna (a Nirvánát jegyző) Wieringa szándéka, hogy olyan könyvet írjon, melyben mindenkinek az igaza megkérdőjeleződik, viszonylagossá válik, beleértve az elbeszélőét és a szerzőét is (amit nem igazán hiszek), nem sikerült. Hajlok rá, hogy a Nirvána egyszerűen csak egy elég ügyetlenül megírt és hatásvadász művészregény.

A szerző még véletlenül sem hagy semmit az olvasóra, minden összefüggést kimond és összefoglal, rendre a szánkba rágja, mit hogyan kell értelmeznünk (pl. 240, 353, 401, 476, 509). Ha legalább olyan összefoglalásokat adna, amelyekről azt érezhetnénk, hogy nem egészen stimmelnek… De sajnos a Nirvána az, aminek látszik, és aminek a szerzője mondja.

Végig Hugo a fokalizált, sokszor azonban lehetetlen eldönteni, vajon a gyakori általános, könyvízű, vagyis inkább újságízű elmélkedések a vesztébe rohanó világról, illetve egyes bölcs vagy szépelgő megjegyzések és a (talán szándékosan?) keresett műveltségelemek (pl. 14, 154, 180) Hugo gondolatai-e, vagy az elbeszélőé (esetleg a szerzőé is, aki szintén nem tud okosabbat). Mindenesetre ezeknek a bölcselkedéseknek a státusza semmit sem változik attól, hogy a regény közegébe kerülnek, vagy ha valamiképp mégis, akkor legfeljebb úgy, hogy Wieringa (a szerző) talán ügyesebben fogalmazza meg ezeket a gondolatokat egy átlagos újságírónál – amivel viszont tehetségesebbnek, értelmesebbnek mutatja a „főszereplőjét”, akinek az alakján keresztül pedig nemcsak a gazdasági elit visszaéléseit, de elvileg a felszínes, úgyszintén a pénz, a dicsőség és a halhatatlanság igézetében élő értelmiségi világot és a művészetet is le akarja leplezni. Vagy el kell fogadnunk, hogy a Nirvána szerzőjének ilyen primitív elképzelései vannak az irodalomról.

Ügyetlenségből fakad-e, vagy teljes önfélreértés, hogy sok mindent titokként tálal a szerző, és hogy a regényben oly látványos szerepet kap a leleplezés motívuma? Elvileg egymás után tárulnak fel a titkok: ilyen a naplók léte, Hugo egykori nevelőanyjának felbukkanása és Wieringához (a szereplőhöz) fűződő viszonya, a naplók előkerülése (amit Hugo aztán titokban tart…), vagy az, hogy ki rejthette el éppen oda, ahova, és miért – a végén egészen érdektelen magyarázatokat kapunk. Kiderül, hogy Hugónak van egy fogyatékos (és színesbőrű…) nagynénje, ahogy az is szóba kerül, hogy Altema nagyapának volt egy homoerotikus kapcsolata, de ezek nem helyezik új és meglepő megvilágításba a korábbiakat, nem forgatják fel azt, amit addig gondoltunk, mint egy titokregényben: szerepük mindössze annyi, hogy mindig előbbre lökik a cselekményt. Ahogy nagyapa viselt dolgairól is tulajdonképpen mindenki tud (majdnem) mindent. Hugo bombasztikus „leleplező” kiállítása legfeljebb arra jó, hogy egy időre újra behozza a köztudatba az alakját, de inkább az motiválja a festőt, hogy végleg kiírja magát a családból, lehetetlenné tegye a maga számára a visszatérést korábbi kétes életéhez, ha esetleg kedve támadna folytatni azt.

Ha jól értem, Wieringa elképzelése szerint az újabb és újabb fordulatok, az új és új szereplők arra lennének hivatva, hogy 

a végkifejlet felé tereljék Hugót: számoljon le a hamis világgal és a saját hamisságával, és vonuljon ki a társadalomból.

Csakhogy még nem sokkal a nagy „leleplező” kiállítás megnyitása előtt is ilyesmit olvashatunk: „A kikötői vendéglő előtt [Hugo] nagyot nyújtózott autója mellett. Mélyen beszívta a tenger – a rozsda meg az olaj – szagát. Hamburgert rendelt sült krumplival, ivott hozzá egy kólát – az amerikai gasztronómia szentháromsága. Utána kért egy cortradót, és eszébe jutott, amikor Tommy Wieringa az Americain pincérnőjével balhézott, mert nem pont olyan kávét kapott, amilyet szeretett volna.” (475) Hugónak tehát megvan a véleménye olajfúrásból meggazdagodott családtagjai üzelmeiről, azonban még mindig igényes és finnyás, s továbbra sem látszik tudatosulni benne (vagy nem érdekli), hogy maga is az általuk és a hasonszőrűek által felhalmozott gazdagság áldásait élvezi (megint a könyvbeli Wieringán veri el a port). Wieringa, a Nirvána szerzője viszont, aki könyve elején szinte kéjelgett abban, hogy számba vegye és leírja Hugo gazdagságát, itt egyértelműen távolságtartó, elhatárolódik az anyagi javaktól, és érezteti Hugo önreflexióra való képtelenségét is. Vagyis mintha már hőse előtt járna, hőse pedig még nem tartana ott, ahol tartania kellene – hiszen nagyon közel járunk a történet végéhez, Hugo megváltódásához. Hugo átalakulását a „bosszú angyalává”, majd azt követően egy váratlan ugrással mindenről lemondó szellemi lénnyé – inkább csak kiábrándulásról, megcsömörlésről lehet szó – a cselekmény fordulataival igyekszik hitelessé tenni a szerző (a napló megtalálása, megismerkedés a két kiszolgáltatott igaz asszonnyal, egy másfajta  szerelem, exének kiábrándító kiállítása stb.), azt azonban lehetetlen tetten érni a szövegben, hogy az elbeszélő és/vagy Wieringa, a Nirvána szerzője mikor, hogyan s mitől ment át olyan átalakuláson, amelyet hőse sorsával demonstrálni kíván.

A könyv címe a mottóul választott idézet alapján a kapzsiság, gyűlölet és a tévedés tüzének kioltására vonatkozik. A regény zárlatában a buddhizmussal addig inkább csak kacérkodó Hugo azoknak a szerzeteseknek a példáját követi, akik lassan mindenről lemondanak, csak a legszükségesebbet adják meg a testüknek, és – szerencsés esetben – múmiává aszva, önnön árnyékukként kiléphetnek a létezők körforgásából. Közben talán Hókuszaiét is, aki ünnepelt művész volt, saját udvartartással, de élete vége felé eljutott a dolgok lényegének ábrázolásáig (vagyis a címben szereplő nirvána úgy is értelmezhető, mint megszabadulás a látszatvilágtól). Ha jól értem, Wieringa elgondolása szerint Hugo azzal, hogy megfesti és közszemlére teszi nagyapja gazságait, megpróbálja kioltani a világot tápláló és elemésztő tüzet (a haragét, az önzését és a kapzsiságét, a háborúét, és konkrétan az olajfúró tornyokét), egyszersmind – vagy ezzel párhuzamosan – el akarja altatni a saját lelkében tomboló tüzet is, vagyis egyszerre kell(ene) a világot elpusztító rossz és a magában felfedezett rossz ellen fordulnia. 

A nagy leleplezést alighanem ironikusan kell értenünk,

hiszen egyrészt Hugo maga sem remélheti komolyan, hogy a hatalom és pénz bűvöletében élők nem folytathatják majd tovább addigi tevékenységüket, másrészt végig csak kacérkodik az erőszakkal: még szalonforradalmárnak sem mondhatnánk, a külső tüzet a bosszú, esetleg még az undor és az öngyűlölet tüzének felkorbácsolásával tudja kioltani. S miközben a leleplezőnek szánt kiállítással Hugo végleg ellehetetleníti magát, családja és a vállalkozóvilág kiveti magából, a művészeti életben nagyon is lehetne jövője…

A művészeti szcénához – ha jól értem – a regény vége felé is kritikusan viszonyul az elbeszélő/szerző, miközben a főszereplő minden jel szerint (még mindig) nem. Hugo a festményeit illusztrációnak gondolja el: elmondja, hogy milyen üzenetet kíván közvetíteni. Úgy tűnik, csak lehetőség vagy apropó a számára, hogy installációt készíthet a nagyapja múltját leleplező festményeiből és a birtokába jutott dokumentumokból: a lényeg, hogy ennek kapcsán interjút adhat a közszolgálati tévének, és meglehetősen elégedett, amikor a galériása beolvassa neki a telefonba az egyik mérvadó lap kritikusának a kiállítást dicsérő, szokványos sorait. Mindenesetre Hugo „nagy” tettének a kétességét, a művészet talmiságát vagy határait, a gazdaságba való végzetes bekötöttségét is hangsúlyozhatná a szerző, és akár be is fejezhette volna a könyvét itt.  Ehelyett jön még egy fejezet arról, hogy Hugo szeretett nagynénjét elkíséri a halálig (amit nyilván úgy kell értenünk, hogy jó ember lett, szeretetet kap és ad), és egy rövid, Exit címet viselő zárlat, melyben arról értesülünk, hogy Hugo megváltódik, kitűnik ebből a világból.

Talán a „Halhatatlanság” jobb cím lett volna (a magyar szóba még a halálra való képtelenséget is bele lehet hallani), annál is inkább, mert ez is fontos motívuma a regénynek, lásd pl. az „O” tetoválást, a rákos nevelőnő élni akarását, s főleg a százéves, szinte mumifikálódott nagyapát palotája „mauzóleumában”: Hugo nyilván az ő sorsát követi, „javítja ki” a magáéval… Hugo olyan, mint a mondabeli Tithónosz, akinek örök életet adtak az istenek, de elfelejtettek örök ifjúságot adni hozzá; egy helyütt mondja is, hogy szeretne mindig életerős, fiatalos maradni, s így megélni az élet minden szakaszát. Tithónosz egyre öregedett, végül tücsökké töpörödött, csak a hang, a cirpelés, emlékeztet még rá.

Így jár az ember, aki istennek gondolja magát.

­­Tommy Wieringa: Nirvána. Fordította Wekerle Szabolcs. Budapest, Jelenkor, 2025. 524 oldal, 5999 forint

*

Jegyzetek:

[1] Talán jó lett volna  rövid utószót fűzni a magyar változathoz.

[2] A regény egyik központi témája az élősködés, legfőbb fogása talán az utalás, az idézés, sőt, a lopás. A Nirvána megidéz nagy holland regényeket és szerzőket (ami felfogható hommage-ként, főhajtásként), de a szerző mindenfajta jelzés nélkül elemel másoktól mondatokat, sőt, a művészetben megengedhető lopásról szóló szakaszt is lopja, történetesen egy híres holland költőtől. És a könyvben sok az önidézet – vagy önismétlés? – is. Ezek egy része talán ironikus kikacsintásként is értelmezhető.

[3] Sajnos a fordításban (már csak a szövegkörnyezet miatt is) zavaróan hat a „visszaadni” szó kétértelműsége. „Wat een armoedige, parasitaire kunstvorm was de literatuur toch, stelen uit andermans leven en doen alsof je het onherstelbaar verbeterd teruggaf.” Talán a „visszaszolgáltat” jobb lenne, mivel a hollandban nem „weergaf” szerepel. Sajnos Wekerle Szabolcs fordítása annyira tapad az eredetihez, hogy néha igazi kínszenvedés olvasni.