Az ember végül (Tommy Wieringa: Szent Rita)
Fotó: 1749
Az ember végül (Tommy Wieringa: Szent Rita)

Milyen az élet a holland-német határon? Hogy kapcsolódik egy hálózatba az X-faktor, egy zseb-Ikarosz és egy Szent Rita-medál? Balogh Tamás kritikája Tommy Wieringa regényéről.

A Magyarországon sem ismeretlen holland író, Tommy Wieringa nem is rejtetten önéletrajzi elemekből táplálkozó 2017-es regénye Kelet-Hollandiában, egy kitalált (de könnyen beazonosítható) faluban, Mariënveenben játszódik, a német–holland határ közelében. Amióta világ a világ, mindig nagy volt az átjárás a két terület között, virágzott a csempészet, ezért nem egészen világos, miért bántja a mariënveenieket, hogy a hetvenes évektől egyre több kelet-európai és ázsiai tűnik fel a környéken – hiszen maguk se jobbak a deákné vásznánál, és az újonnan érkezettek igazi konkurenciát se jelentenek a számukra. Alighanem a saját kisszerűségükéért, reményvesztettségükért érzett frusztráltságukat vetítik rá az idegenekre. A Szent Rita a „jöttmentekről”: a bevándorlókról, a menekültekről – azaz inkább menekülőkről –, a csak ideiglenesen megállapodókról, leginkább azonban a „bennszülöttekről”, a begyökerezettekről szól. Közéjük tartozik Paul Krüzen, akinek mindennapjait – egyre vészesebben öregedő apja ellátásán kívül – két dolog tölti ki: a közeli bordély rendszeres – vagy kényszeres – látogatása még nála is furább cimborájával, Hedwiges Geerdinkkel, és a második világháborús relikviák megélhetésszerű gyűjtése.

A szabadság, a boldogság csak rövid ideig adatik meg ebben a regényben, és nem a földön… A könyv legemlékezetesebb epizódjában azt élhetjük át, hogyan szökik el a Szovjetunióból és repül át a határon egy orosz pilóta – 

egyébként, hogy olyan felhőtlenül magasztos mégse legyen az egész, amolyan anti- vagy „zseb”-Ikaroszként, a radarokat elkerülendő alacsonyan szállva, óvatosan egyensúlyozva a holdsütésben.

Csaknem halálos és tragikus események láncolatát elindító becsapódását jellemző módon előbb mutatja be a regény, mint a repülését – és az sem véletlen, hogy a szökés tervezgetésének napjaiban, illetve repülése közben, a szabad lebegés pillanataiban fokalizál csak rá az elbeszélő. Attól fogva, hogy kénytelen-kelletlen befogadja őt az a holland család, melynek kukoricásában véletlenül földet ért, már nem látunk bele a gondolataiba és az érzéseibe – amit meg látunk belőle, abban nincs semmi fenséges. A falu a mennybe – vagy legalábbis piedesztálra – emeli, majd lényegében ejti... A könyv talán legtragikomikusabb jelenete, amikor Mariënveen lakói elhatározzák, hogy elbüszkélkednek a hozzájuk pottyant idegennel, a karneválra megépítik a repülő makettjét, és egy kocsin pár méteres magasságban végighordozzák az utcákon, benne a megittasult – és valóban seggrészeg – orosz pilótával. Amikor aztán dédelgetett hősük kidobja a taccsot, ugyanazt érzik, mint amikor a helyi nótaénekes az X-Faktor döntőjében a „Mi most a leghőbb vágyad?” kérdésre – nagyon is józanul – azt feleli, „Há’ hogy eljussak nyugatra” (mármint Kelet-Hollandiából, a perifériáról).

 „A kocsma népe szóhoz sem jutott.

– Ezt nem mondod komolyan, baszd meg! – fakadt ki végül Abbink.

– Ezt a faszt – mormolta Paul a kivetítő felé.”

A könyv elején tehát tanúi lehetünk egy nagy „berobbanásnak”, aminek azonban olyan szerteágazó és a főszereplők egész életére kiható következményei lesznek, hogy emléke a vontatott ritmusú, kevés szálat mozgató, mindössze néhány helyszínt váltogató, elmúlást lehelő könyv közepére teljesen elhalványul. A „lejárt szavatosságú” faluban nemigen történik semmi, végtelen lassúsággal vánszorognak a napok, a romlás megállíthatatlan, minden és mindenki öregszik (ezt jelzik a pókhálók és az arcokon sokasodó ráncok, a szemek körül megjelenő szarkalábak). Ahogyan a „drámai vétség”, Hedwiges hősködése is teljesen elsikkadni látszik, elfelejtődik a regény közepére – a vénlegény elmaradhatatlan kóláját iszogatva a törzshelyén, egy adott pillanatban elkezd dicsekedni azzal, hogy milliomos – aztán robban a bomba, szegényt utoléri a végzet… Viszont Wieringa mintha ezután sem akarna változtatni a könyve tónusán – Hedwiges cimborája, Paul valós akció helyett védekezésre rendezkedik be, paranoiával, víziókkal és hallucinációkkal reagál az új helyzetre.

Az olvasó Paul mentális szétesésével próbálja megmagyarázni magának, hogy a könyv vége felé egyre több új cselekményelem merül fel szinte a semmiből, és marad elvarratlanul. Az elbeszélő épp csak belebegteti ezeket: ilyen a Luger pisztoly és az orvosságos doboz, a padláson magától felborult szék és a váratlanul előkerülő végrendeletféle. Igazából azonban ez az elbeszélői metódus az egész könyvre jellemző: például bár a regény elején nagyon hangsúlyos, hogy a fura Hedwiges vagy cérnavékony, vagy dörmögő hangon szólal meg,[1] a későbbiekben ennek semmi jelentősége sem lesz. Nagyon sokszor ez a fajta „elbeszélői feledékenység” szervezi a szöveget. Ennek egyik legjellemzőbb példája a címben külön kiemelt Szent Rita-motívum, amely a nyúl-motívummal is összekapcsolódik. Amikor a két cimbora Boracay szigetén nyaral, Hedwiges meglepi Pault egy Szent Ritát ábrázoló medállal, Paulnak első dolga, hogy a Fülöp-szigeteki Ritának is vásároljon egyet, annak a prostituáltnak, akit rendszeresen látogat a holland–német határon álló bordélyban, és akivel annyira összemelegedett, hogy csak egy régebbi fiaskó tartja vissza attól, hogy beköltöztesse magához.[2] Az elbeszélő a történetnek ezen a pontján egy szóval sem említi, hogy Hedwiges – kettejük barátságára vagy összetartozására gondolva – magának is vett volna egy ilyen medált, miközben évekkel később a temetésén Paul már kettejük közös patrónájaként beszél Szent Ritáról:

„– Szent Rita, ezt szeretném még elmondani önöknek, szóval pár éve egy Fülöp-szigeteki nyaralásunkon Szent Rita lett a védőszentünk. Minden évben elutaztunk közösen nyaralni. Hedwiges mindig rettenetesen leégett. Érzékeny, fehér bőre volt. […]

– Ha Rita az ember védőszentje – folytatta –, akkor nincs mitől tartania. Nem akarja, hogy a vadász megpillantsa, ezért nyugton marad, s kushad a helyén. – A koporsó felé biccentett. – Ő viszont most itt fekszik, és azt mondják, természetes halállal halt meg. Pedig erről szó sincs. Azért halt meg, mert nem maradt több oka, hogy éljen. Élete értelmétől két maszkos férfi fosztotta meg” (312).

Casciai Szent Rita többek között „a reménytelen esetek” védőszentje, vagyis éppen az olyan figuráké, mint Paul és Hedwiges – de Hedwigesen még ő sem segíthet. Ezt egy szinte mellékesen odavetett, de annál kegyetlenebb részlet jelzi a könyvben: amikor Paul a teljesen lepusztult házban rátalál Hedwiges már oszló holttestére, sötét legyek repülnek ki cimborája szájából – Rita a legenda szerint csecsemőként egy csoda révén megmenekült a szájába szálló méhektől, halálakor pedig méhek terítettek rá hófehér leplet. Hedwiges teljes elhagyatottságban hal meg, mint – a könyv másik fő motívumával szólva – Krisztus a keresztfán. Temetési beszédében Paul nemcsak hogy új jelentést ad a medálnak, de – ha hihetünk az elbeszélőnek – félre is értelmezi cimborája magatartását (vagy elfelejti, amit sokkal korábban gondolt?): hiszen Hedwiges azzal hívta ki maga ellen a végzetet (a regény egészének ismeretében nem lehet eldönteni, hogy tudatosan vagy tudattalanul), hogy egy adott pillanatban bepöccent, és dicsekedni kezdett. Az ezt bemutató jelenetben viszont a szöveg – Paul szólamában? vagy mégis inkább az elbeszélőében? – pont fordított értelemben idézi meg a nyúl motívumát, mint a temetési beszédében Paul. Egy ágaskodó (önmagát meghaladni igyekvő) lény képe rémlik fel:[3]

„Paul a fejét rázta. Húzd meg magad, hányszor mondta neki, mindig húzd meg magad, és tűnj ostobábbnak, mint a többi. Ha nincs semmid, és nem tudsz semmit, azt ismerik, azt elfogadják. Csakhogy Hedwiges Johannes Geerdink ezen az estén nem tudott nyugton maradni, ki akart bújni ócska, fakó bőréből, hogy kiélvezze a kétséget, amelyet olyan ügyesen elültetett a fejekben. Hedwiges, a mil-li-o-mos! Ez az!” (17)

Effajta talányos következetlenségekből nagyon sok van a regényben – olyan sok, hogy hajlok arra, nem ügyetlenségekről, hanem sajátos írói technikáról van szó. Talán az is tudatos írói megoldás, hogy ennek a felejtésre játszó metódusnak az ellenkezőjére, az emlékeztetésre – arra ti., hogy két hangsúlyos motívum párhuzamos szerepeltetésének igazi okára a végkifejletben derüljön fény – csak egyetlen példát tudnék mondani: a szereplő oroszkomplexusának és választott megélhetésének (második világháborús relikviák eladásából él) az összekapcsolódását a regény legvégén. Ahol azért várnánk egy nagy csattanást.

 

Tommy Wieringa: Szent Rita. Fordította Wekerle Szabolcs. Budapest, Jelenkor, 2021.

 

Jegyzetek:

[1] Egy alkalommal olyan, mintha Hedwiges egyszerre lenne a préda, a nyúl, és gyilkosa, a varjú (kettejük egyenlőtlen küzdelmét Paul gyerekként látta a mezőn, ami – a könyv felépítésére jellemző módon – egy későbbi fejezetből derül ki): „Te tényleg milliomos vagy?

Hedwiges tőle szokatlan daccal emelte fel a fejét, és amennyire csak bírta, kihúzta magát. Károgó hangon válaszolt:

– Naná, hogy milliomos vagyok! – Bólintott, megszívta orrát, majd magas hangján így folytatta: – És nem is egyszeres, ha épp tudni akarod. Bajod?” (16)

[2] De jellemző módon aztán Rita amúgy is elnagyolt alakja úgyszintén eltűnik a regényből. (Kapcsolatuk igazi természetére jellemző például, hogy Paul csak nagyon későn veszi észre a bugyijából kilógó címkét – vagy ezt is az elbeszélői következetlenségek, esetleg ügyetlenségek közé sorolhatjuk?)

[3] A képben talán ott van Hedwiges jövendő kivéreztetése is.

A kritika szerzőjéről
Balogh Tamás (1965)

Irodalomtörténész, műfordító, kritikus. Legutóbbi kötete: Huizinga Noster - Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról (L'Harmattan, 2017). Legutóbbi fordítása: Luk van Haute: Japán. Életképek (Typotex, 2020)