Forráspont (Dennis Lehane: Apró irgalmak)
Fotó: 1749
Forráspont (Dennis Lehane: Apró irgalmak)

Dennis Lehane nemrégiben azt nyilatkozta, az Apró irgalmak lehet az utolsó regénye - de miért, és ha igaz mindez, méltó lezárása-e a pályájának? Farkas Balázs mindent kiderít!

Aggódjunk-e Dennis Lehane egészségéért? Mire céloz azzal, hogy az Apró irgalmak lehet az utolsó regénye? Kíváncsiságból ránézek tehát a CBS-interjúra, amelyben a jelenleg ötvennyolc éves, teljesen egészségesnek tűnő Lehane a tévés írószobájában sétálgat, ragyog, mint a felkelő nap, elemében van, megtalálta az otthonát, azt a helyet, ahol kreatív és energikus maradhat mindörökké. A regényírás ehhez képest sötét, magányos és kimerítő foglalkozás. Ez lenne a nyitja?

Nem, Lehane inkább talán csak azt próbálja elmondani, hogy

az Apró irgalmak egy olyan könyv, amely akár lezárhatná, össze is foglalhatná az életművét.

 Huszonévesen kezdte pályafutását a Kenzie & Gennaro-sorozattal, és egy évtized sem kellett, hogy felkeltse Hollywood érdeklődését. Elsőként Clint Eastwood rendezett filmet A titokzatos folyóból, ezután pedig nem volt megállás: Viharsziget, Hideg nyomon, Az éjszaka törvénye, és így tovább – most ebből az új könyvből is készül egy sorozat, ráadásul maga a szerző irányítja a dolgokat.

Az Apró irgalmak viszont valóban nem csak egy újabb krimi a sok közül, hanem személyes tapasztalat eredménye. Lehane szülővárosában, Bostonban játszódik, gyerekkora idején, amikor személyesen láthatta a várost megbénító demonstrációkat. 

1974-et írunk, a bíróság elrendeli az iskolák deszegregációját, és előírja, hogy szeptembertől a fekete diákokat fehér környéken található iskolákba buszozzák, a fehéreket pedig a fekete környékre.

Forró nyár tombol, a hangulat lobbanékony, még az olajkrízis is alakul a háttérben.

Elsődleges nézőpontkarakterünk, Mary Pat nem örül a fejleményeknek. Lányát egyedül nevelő, kemény ír nő, aki egy cseppet sem szimpatizál a deszegregációs kísérlettel, tele van irányíthatatlan haraggal, tudja, hol a helye az övéinek, és tudja, hol a helye mindenki másnak. A szegénységben élő szomszédságot az ír maffia védelmezi, aminek néhanapján meg kell fizetni az árát, de most nem. Ez a szituáció valamiért belőlük is kihozza a lelkes aktivizmust – hiába lepusztult a környék, össze kell fogniuk a bírósági döntés ellen.

Mary Pat cseppet sem szimpatikus karakter, legalábbis a könyv elején, amikor beüt az elképzelhetetlen: tizenhét éves lánya nyomtalanul eltűnik. A híradó nem erről ad számot, hanem arról, hogy egy fekete srácot holtan találnak a metrósínen. A két dolog ugyanazon az éjszakán történik, a két eset közötti összefüggés nem kizárt. Mary Pat pedig rohadtul nem hajlandó tétlenül ülni. Nem érdekli, hogy a válaszokért be kell vernie néhány arcot. Nem érdekli, hogy a helyi maffiafőnök már kezdi megelégelni a kis magánakcióit. Nem érdekli, hogy lassan elidegenedik mindenkitől, akit eddig a barátjának nevezhetett. Mary Pat csak a lányát akarja megtalálni.

Van itt tehát egy rejtély, ajtóról-ajtóra egyre rémületesebb lefolyással, emelkednek a tétek, fokozódik a feszültség. Ahogy lassan érkeznek a válaszok, és kirajzolódik, mi is történt, Mary Pat maga is kezdi máshogy látni a körülötte zajló eseményeket, a világot, amelyben felnőtt. Kénytelen újraértékelni saját rasszizmusát és saját közösségébe vetett hitét. 

Nyílegyenes sztori, ami minden elvárt taktusra azt hozza, amit kell. Minden benne minden. Talán emiatt nehéz azt mondani rá, hogy mindenben ki is emelkedik.

Előnyös tulajdonsága a könyvnek, hogy fontos témákról beszél: gyűlöletről, dehumanizációs stratégiákról, a vietnámi háborúról, traumáról, az ezek közti szövevényes és sokszor láthatatlan kapcsolatokról. Lehane sajnos gyakran magyarázza saját dialógusait, és a tanulságokat időnként ügyetlenül mondatja ki a szereplőivel. A felismeréseket melodramatikus karakterfejlődési mozzanatokhoz köti, és nem egyszer hamisan csengenek a következtetései, a próza pedig alig akar többet a funkcionális mesélésnél.

Felírhatom ezt persze egy véletlenszerű részrehajlásnak: előtte a hasonló témákat kimagasló eredménnyel boncolgató, nyelvi szinten is pazar Bíborszínt olvastam – sajnos így még az is feltűnt, hogy Lehane milyen bőkezűen osztogatja itt a ropogós n-betűst, mennyivel soványabb eredménnyel. Talán ott van a gond, hogy háromszáz oldalon – vagy a néhány napos cselekmény folyamán – nehéz hitelesen ábrázolni a rasszista nacionalizmusból való heroikus kimászást, pláne úgy, hogy a másik nézőpontkarakter (Bobby, a rendőr) még rabolja is az időt azzal, hogy mennyire nem ilyen, és mindössze csak arról van szó, hogy hát milyen ez a világ. Milyen, bizony.

Elmehetnék odáig is, hogy Mary Pat nyomozása és bosszúhadjárata kimondottan sablonos (itt-ott a párbeszédek is azok), de talán emiatt 

van ennek a könyvnek egy fékezhetetlen, filmes lendülete és katartikus betetőzése.

Tudjuk, mi jön, és nem csak jön, be is csapódik. Inkább csak elütöm annyival, hogy „kihallani belőle a forgatókönyvet” – nem ez a legnagyobb bűn, ha az ember olvasmányos krimit keres.

Ez a regény persze igyekszik több lenni egyszerű ponyvánál, kíméletlenül taszítja szereplőit oda, ahonnan nincs visszaút, vizsgálja ezt az érzelmi forráspontot mind egyéni, mind társadalmi szinten, és bár nem képes a két vonalat erős kézzel összetartani, az eredmény mégis egy feszült, indulatokkal teli cselekmény egy felejthetetlen főszereplővel. Nem a legrosszabb hattyúdal, na.

Dennis Lehane: Apró irgalmak. Fordította Rusznyák Csaba. Budapest, Agave, 2023. 320 oldal, 4980 forint

A kritika szerzőjéről
Farkas Balázs (1987)

Író. Legutóbbi kötete: La morte (FISZ, 2022)