Az angol Max Porternek a jelek szerint sikerült az, ami nagyon keveseknek: 

kísérletinek is nevezhető, a líra, a dráma és az epika elemeit ötvöző könyvei nemcsak kritikai sikert arattak, de népszerűek is lettek.

Porter Magyarországon is bekerült a legismertebb kortárs brit írók közé; erre utal legalábbis, hogy negyedik regénye néhány hónappal angliai megjelenése után nálunk is napvilágot látott, és hogy eddigi négy könyve közül így immár három is olvasható magyarul; az egyetlen kivétel a legsötétebb tónusú és legnehezebben befogadható harmadik, a The Death of Francis Bacon (‘Francis Bacon halála’, 2021), amelynek töredezett belső monológjai a nagy angol festő életének utolsó napjait idézik fel. A 2023-as Shy visszatér a nálunk is sikeres első két mű, A bánat egy tollas állat (2015) és a Lanny (2019) sötét témáihoz, amennyiben itt is kulcsfontosságú a gyermek és a halál zavarba ejtő kapcsolata; az első regény egyik szólama az anyját elvesztő két fiúé, a Lannyben pedig egy napokig halottnak hitt gyermek eltűnése kavarja fel az angol falu nyugalmát. A Shy címszereplője ugyanakkor már nem gyerek, hanem tizenhat éves kamasz, méghozzá a nehezen kezelhető fajtából. Miután minden iskolából kirúgták, egyetlen módja van annak, hogy megússza a javítóintézetet: a hajdani vidéki kúriában működő, Utolsó Esély nevű oktatási intézménybe kerül, ahol problémás kamaszfiúk – olyanok, akiknek a nehézségei részben pszichés eredetűek – kapnak valóban még egy utolsó esélyt, mielőtt javítóintézetbe vagy börtönbe vinnék őket. Közöttük van Shy is, akinek önmaga számára is megmagyarázhatatlan düh- és pánikrohamai, rémálmai és erőszakkitörései pokollá teszik saját és környezete életét. Ő maga sem tudja megfogalmazni, mi gyötri: „próbálja leírni, olyan, mintha, mintha egy tekercs szögesdrót feszülne bennem, belülről kapar, egész nap, minden nap, aztán átadja helyét valami csúszósnak, elevennek” (82; jó fordítói döntés, hogy a magyar szöveg meghagyta a főszereplő eredeti angol nevét, még akkor is, ha így annak egyes jelentésrétegei homályban maradnak: a „shy” szó félénket, szégyenlőst jelent, másrészt viszont – igeként és főnévként is – a hajításra, dobásra is utal, vagyis a szereplő kettőssége, kétarcúsága eleve bele van kódolva.) Shy erőszakossága nem ritkán saját maga ellen fordul, és a cselekmény vázát is egy ilyen alkalom adja: Shy egy éjjel kilopakodik az Utolsó Esélyből, hátizsákjában súlyos köveket cipelve. 

Fokozatosan ráébredünk, hogy nem szökni próbál, pontosabban mégis: azért kel útra kövekkel a hátán, hogy belegyalogoljon a közeli tóba, és véget vessen szenvedésének.

Aztán másként alakulnak a dolgok, főként azért, mert Shy megpillant két, a tó vizén lebegő borztetemet, amelyekkel képzeletében beszélgetésbe is elegyedik. Ez a szürreális pillanat mintha visszatérítené őt az életbe, hogy aztán a benne feszülő indulatok végül más kitörési pontot találjanak.

A szövegben ugyanakkor nem a cselekmény a legfontosabb – a szó szigorú értelmében a regényidőn belül nem történik semmi, hiszen a főszereplő visszatér oda, ahonnan elindult. Porter regénye inkább afféle pillanatfelvétel (pontosabban hangfelvétel) Shy belső világáról, és nemcsak az ítélkezéstől tartózkodik, de attól is, hogy megmagyarázza a főszereplő másságát: nincs a háttérben gyermekkori trauma, halmozottan hátrányos társadalmi helyzet (Shy középosztálybeli, „normálisnak” tűnő környezetben, anyja és „jófej nevelőapja” [72] mellett nevelkedett). A társadalmi-politikai magyarázatot sem erőlteti a szöveg, bár ez a szál azért jelen van – anélkül, hogy Shy allegorikus alakká válna, vagy hogy a regény nagyon konkréttá tenné a politikai hátteret (amikor a választókerület konzervatív képviselője látogatást tesz az otthonban, és Shy megkérdezi tőle, hogy a képviselők vajon eleve seggfejek, vagy külön képzik őket erre [84], ez nem az adott kormány elleni lázadás, hanem inkább általában az establishment elleni hőzöngés). 

1995-ben vagyunk, de tulajdonképpen lehetnénk a mában is,

hiszen a regény megjelenésekor szintén neoliberális konzervatív kormány volt hatalmon, amely szisztematikus módon csökkentette az Utolsó Esélyhez hasonló progresszív oktatási intézmények, egyáltalán az elesettekről, a segítségre szorulókról gondoskodó intézményrendszer állami támogatását. Egy interjúban Porter elmondta, hogy a szövegnek ezt a vonulatát a ma fejleményei, az Utolsó Esélyhez hasonló helyek eltűnése ihlette, de azt is hozzátette, hogy szándékosan helyezte a cselekményt majdnem harminc évvel korábbra, hogy a szövegnek ez a szála ne legyen túl direkt. Porter nem köti Shy történetét közvetlenül a társadalmi kontextushoz, de arról azért értesülünk, hogy az Utolsó Esélyt tulajdonosa eladná annak, aki a legtöbbet ígéri, hogy aztán az épületet előbb-utóbb luxuslakásokká alakítsák, ahogy ez a neoliberális társadalmakban lenni szokott, vagyis ez a viszonylag biztonságos, odafigyelő környezet is pusztulásra van ítélve. A háttérben tehát felsejlik az is, hogy a mainstream társadalom hogyan bánik azokkal, akik segítségre szorulnak.

A társadalmi magyarázatok mellett a közkeletű pszichiátriai diagnózisok is hiányoznak. A főszereplő egyszerűen egy senki máshoz nem hasonló kamasz – az ő egyedi belső világát jeleníti meg a regény az immár szokásosnak nevezhető Max Porter-i eszközökkel: ilyen a végletekig sűrített kifejezésmód, a mondatok új bekezdésbe való tördelése, a sorközöknek és üres helyeknek a szöveggel egyenrangú fontossága, és a Porter-próza (vagy Porter-költészet) védjegye, a különböző hangokat megjelenítő kollázsszerű tipográfiai sokféleség, amely afféle akusztikus szőttesként működik. A hangokat – amelyek között fontos az anyáé, a mostohaapáé, felidézett iskolatársaké és barátoké, az Utolsó Esély oktatóié és többi lakójáé, valamint Jennyé, a pszichiáteré – a betűméret, a betűtípus, az indentálás, kurzív vagy éppen kövér szedés különbözteti meg egymástól, és valóban hozzá lehet rendelni egy-egy betűfajtát egy-egy beszélőhöz vagy beszélőtípushoz, erre azonban valójában nincs szükség, hiszen a korábbi regényektől eltérően mindvégig Shy fejében vagyunk, az ő perspektívájából érzékeljük a világot. Voltaképpen ez a leghagyományosabb Porter-szöveg: a tipográfiai eszközök révén is megkülönböztetett hangok nagyrészt beleágyazódnak Shynak a harmadik személyű elbeszélő által szabad függő beszédben megidézett tudatfolyamába, és a tipográfiai különösség jelen esetben leginkább azt jelenti, hogy a felidézett hangok – köztük azok, amelyeken a társadalom szól a renitens főszereplőhöz – megőrzik idegenségüket.

Shyt több kritikus a nehezen beilleszkedő kamaszhoz, Holden Caulfieldhez hasonlította,

 de nekem inkább más előképek jutottak eszembe. Az alaphelyzet miatt főként Alan Sillitoe nagyszerű elbeszélése, „A hosszútávfutó magányossága” (1959), amelynek fiatalkorú bűnözőket őrző intézetben élő főszereplője szintén magányosan monologizál, miközben fut (igaz, hogy benne sokkal erősebb a társadalmi-politikai düh), illetve Burgess Gépnarancsa (1962), amelynek pszichopata bűnöző kamasz elbeszélője, Alex ugyancsak zenerajongó. De Porter új regénye a Trainspotting (1991) legszürreálisabb, „Házi őrizet” című fejezetét is felidézte bennem, amelyben a heroinfüggő Rentont szülei a gyermekkori szobájába zárják, és a lázálmokkal keveredő valós élmények, a valódi és képzelt hangok sokfélesége szintén kollázsszerű tipográfiai szőttest alkot. De vannak másféle irodalmi utalások is a szövegben, amelyet a fantasztikum (vagy természetfölötti elem) jelenléte is összeköt az első két Porter-regénnyel. Az Utolsó Esélynek otthont adó épületnek saját kísértetei is vannak, akik rendszeresen megjelennek Shy világában. Ahogy a főszereplő csuromvizes ruhában, vacogva lefekszik a fűre a ház mellett, és elalszik, álmában Eve, a hatvanas években itt lakó lány (vagy a kísértete) jelenik meg: mintha Shy álma összegabalyodna az öngyilkosságra készülődő lány gondolataival, és beléjük furakodna – Eve-et a fiú által látott borzok térítik el szándékától. Itt megvalósul annak a gyerekkönyvnek az időutazásos-időkapus cselekménye, amely Shynak még indulásakor ötlik eszébe: a nálunk teljesen ismeretlen, kiváló ifjúsági író, Philippa Pearce Tom’s Midnight Garden (ʽTom éjféli kertje’) című 1958-as regényében a címszereplő kiskamasz éjszakánként nemcsak a ház titkos kertjébe lopakodik ki, de az időben is visszaugrik a viktoriánus korba.

Shy számára azonban, ahogy erre utaltam, nem a könyvek fontosak, hanem a zene. Amikor csak teheti, a saját válogatáskazettáit hallgatja a fülhallgatóján; otthon van a kilencvenes évek zenei szubkultúráiban, főként a jungle névre hallgató stílusban (elektronika, dub, breakbeat, hiphop és reggae ritmusok keveréke), és, ahogy egyik társa fogalmaz, 

„Shy a drum and bass főkormányzója”

(85) is. Azért szereti a zenét, mert a ritmusképletek soha nem csapják be: „A zene ígér, és be is teljesíti ígéretét. Biztonságban van a hangokban. Egyedül a fejhallgatójában. Nincsenek korlátok, nincs játszma. A zene magába fogadja őt” (69–70). Shy sokszor húzódik vissza „a dobok, a basszus és a pergő hadarás tökéletes világába” (95), és a fejében felidéződő hangok számára olykor a saját dünnyögő-rapje (mumble-rap) képez hátteret. A dünnyögő-rap önreflexív módon az olvasott szöveg tört ritmusaira is vonatkozhat – a különféleképpen szedett hangok pedig hangminták –, amelyek Totth Benedek fordításának köszönhetően a magyar szövegben is jól érzékelhetők. A fordítás egyébként is jól kapja el a szöveg ritmusát – és talán ez volt a legnagyobb kihívás.

Összességében azonban ez Porter legkevésbé izgalmas könyve, amely kontúrosabbá teszi az eddigi életmű egészével kapcsolatban feltehető kérdéseket is. Attól, hogy kövér betűkkel szedjük és a lap közepén kezdjük, nem lesz sokkal érdekesebb egy mondat. Ebben a könyvben Porter vészesen közel kerül ahhoz, hogy a rá jellemző tipográfiai sajátosságok manírrá váljanak. És így talán már az sem olyan meglepő, hogy Porter népszerűnek számít: ha a tipográfiai kollázstól eltekintünk, ez a szöveg aligha nevezhető merésznek vagy kísérletinek.

Max Porter: Shy. Fordította Totth Benedek. Budapest, Jelenkor, 2024. 134 oldal, 3999 forint