„Anya azt mondta, minden kihal” (Richard Powers: Rémület)
Fotó: 1749
„Anya azt mondta, minden kihal” (Richard Powers: Rémület)

Mi történik az emberrel, ha gyermeke anyja mellett a klímaváltozással vívott harcot is elveszíti? Richard Powers a fantasztikumot hívja segítségül, hogy a gyászról írjon - Benczik Vera pedig Cormac McCarthyt és Margaret Atwoodot, hogy a magyar horizonton is feltűnő Richard Powers Rémületéről.

Mit tehet egy apa, ha felesége meghal, és fia nem tudja feldolgozni a veszteséget? Túl lehet-e élni ott, ahol nem csak a család hull darabjaira, hanem a környező világ is lángokban áll? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Richard Powers tizenharmadik, a közeli jövőben játszódó regénye, melynek 

középpontjában a személyes trauma feldolgozásán túl a földi élet kilátástalansága áll.

Theo a Földön kívüli élet lehetőségeit kutató exobiológus, aki nemrég vesztette el feleségét, Alyt egy tragikus autóbalesetben. Kilencéves kisfiával, Robinnal együtt botorkálnak a gyász labirintusában, ahonnan a regény előrehaladtával egyre kevésbé látszik a kiút. Robin különleges kisfiú, nehezen illeszkedik be kortársai közé: roppant tehetséges, introvertált gyerek, aki nem találja a helyét a neurotipikus diákokra szabott közoktatási rendszerben, és marginalizáltságára gyakran reagál agresszióval. A regény sosem azonosítja be Robin állapotát, a történet során többek közt az autizmus és figyelemzavar megléte merül fel. Theo bármilyen hagyományos terápiát elutasít, így a gyógyszeres kezeléstől is berzenkedik. Lehetséges, hogy Powers azt a nagyon is valóságos helyzetet érzékelteti, hogy hogyan hagyja cserben és teszi tönkre a rendszer a szabálytalan tagjait, az olvasóban azonban végig ott bujkál a kérdés, hogy nem Theo elutasító, valóságtagadó magatartása okozza-e a nagyobb kárt a fiúnak. Az apa ugyanis nem igazán tud mit kezdeni fia másságával, és végig ragaszkodik ahhoz, hogy Robinnal a veszteségtől eltekintve minden a legnagyobb rendben. Ezzel azonban pont azt tagadja meg tőle, hogy fia saját másságát felismerje, megismerje és ettől a helyére kerüljön.

A történet ciklikus szerkezetű: az amerikai vadonban kezdődik, és az epilógustól eltekintve ugyanoda érkezik vissza. Ide vonul el apa és fia gyászuk korai szakaszában, és ide térnek vissza a regény végén. 

A vadon különleges szimbolikával bír az amerikai irodalomban: jelöli egyrészt az ismerőssel szemben a felfedezésre váró területet, a kaland ígéretét hordozza, de olyan tájat is jelképez, melyből ezernyi veszély leselkedik arra, aki gyanútlanul odatéved.

A tizenkilencedik századi romantikus és transzcendentalista mozgalmak óta ráadásul az amerikai vadon egy olyan helyet is jelképez, ahol a civilizációtól elvonult ember a háborítatlan természeten keresztül megtalálhatja önmagát és kapcsolódhat a természetfölöttihez is. Az amerikai irodalom e bonyolult viszonyrendszer mentén a mai napig előszeretettel használja a vadon motívumát. Powers regényében is hasonlóan komplex szerepet tölt be az amerikai táj: a természet szeretete nemcsak Theo és Robin közt összekötő kapocs, de Theo és Aly közt is az volt. Így a természetbe tett kirándulások Robinnak nem csak az apa-fiú kettősre redukált emberi mikroverzum biztonságát, a háborítatlan önazonosság megélését jelképezik, hanem anyja múltbéli útjainak szó szerinti bejárásával egyfajta emlékmegőrző rítusként is funkcionálnak a fiú számára. A természeti táj veszélyeztetettsége is hangsúlyos szerepet kap, ahogy Powers más regényeiben is: halála előtt Aly a bolygó élővilágának elszánt védelmezőjeként élte az életét, Theo és Robin beszélgetéseiben ugyancsak visszatérő, 

központi téma az ember pusztító hatása a környezetre, mely ellen a fiú küzdeni szeretne, de állandóan a harc hiábavalóságával szembesül.

A klímaváltozással, a fajok kihalásával szembeni érdektelenség is hozzájárul Robin szorongásaihoz, és tragikus halálában is fontos szerepet játszik.

Robin az erdei ösvényekhez hasonlóan járja be halott édesanyja emocionális tájait Martin Currier kísérleti kezelése során, melyben újra átélheti azokat az érzelmi állapotokat, Aly éberségre és eksztázisra adott reakcióit, melyeket évekkel korábban rögzítettek. Robin így láthatja viszont édesanyját, majd a rendszeres kezelések hatására Aly jelenlétének képzete állandósul a kisfiú agyában, és virtuális közelsége gyógyírként hat Robin kedélyállapotára. Épp ezért érkezik végzetes csapásként a hír, hogy az egyetem megvonja a támogatást Currier kutatásától, és leállítja a kezeléseket. Aly érzelemmintái, melyeket fia a kezelés során átélt, elhalványulnak, majd végleg eltűnnek, így a fiú másodszor is kénytelen átélni anyja elvesztését. Alyt sem kint a természetben, sem bent az emlékeiben nem találja többé, a kisfiú törékeny lelke pedig beleroppan és belehal az újabb veszteségbe.

Powers szövege számos ponton kapcsolódik a kortárs amerikai irodalomhoz.

A narratíva közvetlen mintája minden bizonnyal Daniel Keyes Virágot Algernonnak című 1966-os regénye,

 mely éppoly kegyetlenül villantja fel a kiút lehetőségét, hogy azután ismét a sötétségbe taszítsa szereplőit. A történet hivatkozik is rá: Theo és Robin Keyes regényének hangoskönyv-változatát hallgatja az autóban, a városba vezető úton. De a narratíva alaphelyzete – a sérült, anya nélküli család, apa és fia magányosan próbálnak túlélni a világban –

felidézi a nemrég elhunyt Cormac McCarthy Az út című, 2006-os regényét is, mely a gyász folyamatát még sivárabb természeti háttérbe vetíti,

 és Powers regényéhez hasonlóan a személyes veszteséghez a világ pusztulása fölötti szomorúság is társul. A regény speciális rétegzettsége, melyben a jelenbe ágyazott visszatekintések mellett megjelenik egy kvázi science fiction-szál is – Theo és Robin esténként, a fiú elalvását könnyítendő, idegen bolygók fiktív élővilágába tesznek gondolatkirándulásokat – olyan műveket idéz, mint Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídja vagy Margaret Atwood A vak bérgyilkos című regénye. Bár a kapcsolat e három regény közt közel sem nyilvánvaló, mindhárom középpontjában mélyen traumatizált szereplők állnak, akik rendszert próbálnak vágni a káoszban, és 

a fantasztikum narratív képletét hívják segítségül, hogy beszélni tudjanak olyan eseményekről, melyek traumatikus voltuknál fogva kiszorultak a valóságban szavakkal körülírható dolgok tartományából.

Így a science fiction – Vonnegut regényében az időutazás és a Tralfamador bolygón töltött idő, Atwoodnál pedig a kétszeresen beágyazott űropera történetszála – szolgál olyan narratív nyelvezetként, melyen keresztül el lehet mesélni az elmesélhetetlent.

A Rémületben a fiktív idegen bolygókra tett gondolatkirándulások célja egy-egy napi esemény feldolgozása, így kvázi tanmesék, hogy Robin elidegenített formában tudjon szembenézni és foglalkozni bizonyos kérdésekkel és problémákkal. A kizökkentett példamesén túl a sosemvolt, távoli világok, hasonlóan a vadonba elvonulás toposzához, eszképista jellegüknél fogva menekülési útvonalat is biztosítanak a két sérült ember számára, hogy minél messzebbre szakadhassanak ki a mindennapok fájdalmából. Bár érdekes rétegét jelentik a narratívának, véleményem szerint nem szervesülnek egybe meggyőzően a szöveg többi részével, és 

ez a szöveg első kétharmadának sokszor már-már túlcsorduló melodrámájával, didaktikus közlendőjével együtt sokat levon a regény üzeneteinek hatásosságából.

A regény számomra legerősebb része a Currier-féle terápia leállása utáni leépülést bemutató utolsó harmad. Powers kegyetlen módszerességgel szorítja sarokba főhősét: az anya halálát gyászoló család számára elvész minden enyhet adó kiút: Robint kiveti magából az állami oktatási rendszer, és a családvédelmi szolgálat azzal fenyegeti Theót, hogy felügyelet alá helyezik a fiát. Az egyetem elkaszálja Currier kutatását, közvetve pont Robin természetvédő akciójának folyományaként, és így Robin számára nem hozzáférhetőek többé édesanyja érzelmi lenyomatai. Theo munkája politikai harcok áldozatává esik, amikor az újonnan megválasztott és erősen autokrata tendenciákat mutató amerikai elnök elkaszálja az új generációs űrtávcsövet, és ezzel végleg a fikció síkjára szorul a földönkívüli élet kutatása. A természet, a háborítatlan vadon is elveszni látszik, és a történet hátterében ritmikusan felvillanó politikai zavargások, merényletek, a klímakatasztrófa félreismerhetetlen jelei a világ óhatatlan szétesését jelzik. Theo számára az utolsó csapás kisfia halála. A család nincs többé, a természet haldoklik, a világ élhetetlen, az űr elérhetetlen, így nem marad más menekülési útvonal, csak befelé és hátrafelé, és Theo végül Martin Currier segítségével elmerül kisfia érzelemlenyomataiban, melyen keresztül visszakapni látszik nem csak Robint, de Alyt is.

A regény története a veszteség és a gyász köré szerveződik. Powers nem kínál optimista kimenetet: a traumából nincs kiút, ahogy a haldokló Földről sem kínálkozik menekülés sehová. A küszöbön álló apokalipszis ellen nem nyújt enyhet a családi béke, és a családi tragédiára sem jelent gyógyírt a munka vagy a természet öröme. Küzdeni hasztalan, mert a társadalmi normák, a politikai és gazdasági hatalom letéteményesei ellen lehetetlen nyerni. A kiút a múltba menekülés, és ez a fajta jelentagadó fájdalmas nosztalgia jelenti Theo számára az életben maradás egyetlen lehetséges módját. Keserédes lezárás ez, hiszen a veszteség pótolhatatlan, a jövő elveszett, és ami megmarad, azok a múltba zárt, halvány szellemképek csupán.

Richard Powers: Rémület. Fordította Barabás András. Budapest, Park, 2023. 376 oldal, 5999 forint

A kritika szerzőjéről
Benczik Vera (1973)

Az ELTE BTK Amerikanisztika Tanszékének adjunktusa, ahol az amerikai és kanadai irodalom, kultúra és populáris kultúra témakörében tart órákat. 

Kapcsolódó
Sohamár (Max Porter: A bánat egy tollas állat)
Bényei Tamás (1966) | 2020.10.22.
Közel tökéletes képregényadaptáció (Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd)
Szép Eszter (1984) | 2022.06.14.
„Engem elkapott az élet” (Vonnegut 100)
Az igazságot nem lehet megírni (Margaret Atwood: A vak bérgyilkos)
Albert Noémi (1991) | 2022.09.01.
A McCarthy-mondat (Cormac McCarthy 1933-2023)
Sári B. László (1972) | 2023.06.15.
Mesél az erdő (Richard Powers: Égig érő történet)
Benczik Vera (1973) | 2021.10.07.