A bizalom kvartettje (Richard Osman krimisorozatáról)
Fotó: 1749
A bizalom kvartettje (Richard Osman krimisorozatáról)

Hatalmas siker a tévés műsorvezetőként ismertté vált Richard Osman krimisorozata, A csütörtöki nyomozóklub. De mi a titok? A szerző személye? A nyugdíjas nyomozócsoport szokatlansága? Rendszeres szerzőnk, Bán Zoltán András egész másfelől közelít a két regény felé.

Minden jel arra vall, hogy Richard Osman a szó pénzügyi és szellemi értelmében is sikerrel járt a társalgási krimi műfajának megújításában. Az Agatha Christie (és korábban Edgar Allan Poe, valamint a Sherlock Holmes-regények és Wilkie Collins) által megalapított és csúcsra vitt angol nyelvű zsáner friss fényekben és izmos példányszámban ragyog Osman második regényében is. (És mint hírlik, heteken belül jön a harmadik: The Bullet that Missed.)

Hogy sorozatról van szó, az persze a főcím (A csütörtöki nyomozóklub) révén is evidens, és természetesen a manapság szinte már a teljes tömegkultúrát uraló tévésorozatok dramaturgiájának hatása sem elhanyagolható. 

Osman könyvei mégsem (jól-rosszul) álcázott forgatókönyvek.

Ez vérbeli irodalom. A nagy angol nyelvű hagyomány olykor ironikus) követése és a legújabb ízlés szerinti átrendezése, mi több részleges megújítása. 

A roppant hagyomány

Aligha kérdés, hogy ez esetben (is) a tradíció a kulcsszó. Az angol (nyelvű) irodalmi kultúra szervessége, amelynek megvannak a maga ősapái-anyái. Mai ízlésünkkel talán legkivált Swift, Defoe, Dickens, Thackeray. Thomas Hardy, Joseph Conrad, Jane Austen a Brontë-lányok, Virginia Woolf és a még szinte kortársunk, Muriel Spark neve említhető ekkor. Osman többféle módon tiszteleg a tradíció előtt. Például úgy, hogy főhősnője, Elizabeth Best – akár Agatha Christie – a fikció szerint ugyancsak elnyerte a Dame, vagyis a brit női lovagi címet. Aztán úgy, hogy a nyugdíjasok falujának lakosztályai nagy angol nyelvű szerzőkről kapták a nevüket: Tennyson, Wordsworth, Ruskin, Philip Larkin.

És itt van még persze mindennek a kezdete és vége: Shakespeare. Messze nem véletlen, hogy Thomas de Quincey már 1823-ban esszét írt a Macbethben hallható krimiszerű kopogásról a kapun: On the Knocking at the Gate in Macbeth. [1]

Osman könyveiben is sokszor kopogtatnak a szereplők ajtaján, de természetesen távolról sem oly sorsszerű, úgyszólván beethoveni módon, mint a Shakespeare-tragédiában.

Jorge Luis Borges egy 1978-as előadásában ugyancsak Angliát nevezte meg a klasszikus irodalmi hagyományok egyik megőrzőjének, miközben kárhoztatta a túlzott erőszak jelenlétét az amerikai bűnregényekben: „Elfeledkeztek a krimi intellektuális eredetéről. Angliában ez fennmaradt, ott még mindig abszolút nyugodt regényeket írnak, amelyekben a cselekmény egy angol faluban játszódik; ezekben 

minden intellektuális, minden nyugodt, nincs erőszak, nincs nagyobb vérontás.”

Ez akár Osman regényeiről is elmondható, hiszen a sorozat veleje egy Coopers Chase nevű angliai nyugdíjasfaluban játszódik. Ráadásul beteljesíti Borges elvárását, miszerint a krimi „a rend megmentője egy rendetlen korban.”[2]

A folytatható megoldások

Ugyanakkor Osman kétségkívül él az idevágó filmes eszközökkel is. A széria első kötetének legvégén a naplójában fáradhatatlanul fecsegő Joyce Meadowcroft a következőt jegyzi fel: „Apropó Elizabeth, nemrég keresett telefonon, ugyanis valaki egy roppant érdekes üzenetet csúsztatott be az ajtaja alatt. Nem mondta, mi áll benne, csak annyit, hogy előtte még el kell ugrania valakihez, de utána elmeséli. Tűkön ülök!” 

Nyilván az olvasók is, ha tudnák (vagy tudták volna), hogy ez a cédula már a második regény alaphelyzetét tartalmazza. De a lényeg a cliffhanger, ami persze megint film-sorozat elem, vagyis a nyitott és számtalan irányba elindulható (és elindítható) elbeszélés mozzanata. Ám ez mindig irodalmi ízű megoldás Osman eddigi két krimijében.

Elbeszélői modora roppantul konzervatív, ha ez annyit jelent, hogy az cselekmény előregördülése lassú, úgyszólván méltóságteljes, és nélkülöz bármiféle látványosan hatásvadász elemet. Ám ez egy pillanatra sem csökkenti a történet feszültségét. Ehhez persze meg kellett teremtenie, azaz ki kellett találnia a sorozat folytatásához szükséges narratív elemeket.

A stílus a fiatal Lukács immár több mint száztíz éves, vagyis 1910-ben adott meghatározása szerint nem más, mint „folytatható formai megoldás”.[3]

Ez az éppoly frappáns, mint a stílus tekintetében vitatható definíció legkivált a sorozatra szánt zsánerek esetében használható.

Osman narratív eszköztára, folytatható megoldásai a regényekben egyszerűek, ugyanakkor tökéletesen működőképesek. Két elbeszélővel számolhatunk. Az egyik a klasszikus, omnipotens narrátor, aki egyes szám harmadik személyben szól, és előadási modora majdhogynem neutrális. 

A másik az egyik főszereplő, az egykori ápolónő, Joyce egyes szám első személyű megszólalása, aki irodalmi módon, vagyis a naplójában rögzíti az eseményeket. 

És mindkét eddig megjelent kötet élén, amolyan mottóként áll egy szöveg, amely az adott könyv lényegét foglalja össze, másrészt már utat nyit a folytatáshoz is. (Ezek ismertetése részben poéngyilkosság lenne, tehát hanyagolom…)

A kevés brutalitással dolgozó, mindenekelőtt a dialógusokban bonyolódó nyomozással számoló klasszikus krimi morálja is tiszta. Bár nem feltétlenül abban a tekintetben, hogy ki áll a jó és ki a rossz oldalon. Ennek megfelelően ölni olykor megengedett. Pontosabban szólva: van, amikor a gyilkosság úgyszólván helyes döntés erkölcsileg. Hiszen például a nyomozói kvartett vezetője, Elizabeth egykor a brit titkosszolgálat ügynöke volt, és ilyetén módon nem térhetett ki jó pár gyilkosság elkövetése elől. 

De nem ez a sorozat morális üzenete. Hanem Osman nyomozó-kvartettjének összetartó alapérzülete. Ami nem más, mint a bizalom.

A barátság alapjai

Ennek megértéséhez Kant írását hívom segítségül, aki ezt mondja az általa kitalált társiatlan társiasság (ungesellige Geselligkeit) jelenségéről: „Az embernek hajlama van a társadalmiasodásra, mert ennek állapotában inkább érzékeli ember voltát, azaz természeti adottságainak fejlődését. Ám arra is nagy a hajlandósága, hogy elkülönüljön (izolálja magát), mivel ama társiatlan tulajdonság is megvan benne, hogy mindent a maga feje szerint akarjon intézni, s ily módon minden oldalról ellenállást vár, mint ahogy önmagáról is tudja, hogy hajlamos a másokkal való szembenállásra.” [4] Utóbbi mozzanatot Joyce már az első regényben is érzékeli, persze a maga földhözragadtabb módján: „Maguk is ismerik ezt a típust. Tudják, aki azt képzeli, hogy övék a világ. Azt mondják, manapság egyre több az ilyen önző ember, de mindig is léteztek szörnyű emberek.” (176)

De Kant szerint éppen ez az antagonizmus teremti meg a lehetőséget a társulásokra: „Hála hát a természetnek az összeférhetetlenségért, a rosszakarón versengő hiúságért, a ki nem elégülő uralom- és bírvágyért! Ezek nélkül örökre kifejletlenül szunnyadnának az ember rendkívüli természeti adottságai. Az ember egyetértésre törekszik, de a természet jobban tudja, mi tesz jót az emberi nemnek, s viszályt akar.”.

Ilyen viszályok közt játszódnak Osman regényei is. A Csütörtöki Nyomozóklub négy szereplője feltétlenül megbízik a többi klubtagban. És nagyon fontos, hogy a vezetőjük, Elizabeth, az egykori titkosügynök pontosan tudja, hogy 

csak a magánemberekben lehet megbízni, az intézményekben soha.

Mondja ő, aki a feltétlen bizalomra, vagyis inkább a titkosságra épülő intézmény tagja volt. A második regényben egy régi kollégájával találkozik, aki immár nem a szolgálat tagja. Magánemberként megbízik benne: „Douglas mindent megtervezett. Ha megüzente, hogy mutatni akar nekem valamit, akkor tényleg mutatni akart valamit.” (179) És végül ez vezeti csapdába, ám ugyanakkor a bűntények megoldásához is. Nagy önismereti iskola ez Elizabethnek.

Már az első regény legelején felteszi a kérdést Donna De Freitas közrendőr:
„– Az világos, hogy maguk mind Coopers Chase-ben élnek, de hogy lettek barátok?  Ám a megkérdezettek zöme ezt határozottan elutasítja.  – Dehogy vagyunk barátok – mondja Ron Ritchie, az egykori híres szakszervezeti vezető és megszállott West Ham United drukker. Ibrahim Arif, a valamikori pszichiáter szerint nem a barátok a megfelelő szó. Hiszen szerinte nem élnek együtt társasági életet, és nagyon más az érdeklődési körük is.

Mint szinte mindig, ezúttal is Elizabeth dönti el a kérdést: – Nos, először is természetesen barátok vagyunk. De rögtön leszögezi, hogy nem ez a lényeg, hanem ez: – Mi vagyunk a Csütörtöki Nyomozóklub." (19)

Nem barátok tehát a megszokott értelmében. Többek és kevesebbek is annál. Meg se fordult volna a fejükben az egyik legnagyobb emberboldogító és lelki terrorista, a jakobinus Saint-Just megfogalmazása a Köztársasági intézményekről szóló vázlattöredékeiben, amelyeket közvetlenül a guillotine előtti hónapjaiban vetett papírra.

„Minden huszonegy éves férfi köteles templomi nyilatkozatot tenni arról, hogy kik a barátai. Ha egy férfi elhagyja valamelyik barátját, köteles magyarázatot adni indítékairól a nép színe előtt a templomban; ha ennek nem tesz eleget, számkivetik. Száműzetik az, aki kijelenti, hogy nem hisz a barátságban.”[5]

Szóval boldoggá teszünk, ha beledöglesz is. Hát ebből nem kérnek ezek a nagyszerű és üdítően szuverén öregek. Gondoskodnak magukról. Sokszor közösen, de ha kell, magányosan. A másik iránti bizalom jegyében. Ami ez esetben több és átfogóbb érzület, mint a baráti szeretet. A szabadság kis, ezúttal mindössze négytagú körének alaphangulata és morálja. 

Noha persze ők is élni akarnak a végletekig, és hajnali ébredéseiket mélyen áthatja a különféle, már halott vagy más módon eltávozott és immár mindörökre visszaszerezhetetlen egykori szeretteik miatt érzett gyász. Vagy Joyce emlékezetes megfogalmazásában: „Azt hiszem, ha hallani lehetne Coopers Chase-ben a reggeli könnyeket, olyan lenne, mint a madárcsicsergés”. (25)

És Joyce megint egy nagy angol nyelvű költő előtt hódol, amikor az első kötet közepén – bár jelöletlenül és prózában – de mégis félreismerhetetlenül megidézi Dylan Thomas egyik legismertebb versét:

Do not go gentle into that good night,
Old age should burn and rave at close of day;
Rage, rage against the dying of the light. 

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába,
lobogj, öregkor, a jó szürkületben:
tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála. 

(Vas István fordítása)

És bár Joyce rögtön hozzáfűzi, hogy „de ez nem az élet, hanem költészet”,  mégis biztosak lehetünk abban, hogy Osman öregei nem feltett kézzel, megalázottan lépnek majd be az éjszakába. De hogy ez pontosan hogyan történik majd, azt Richard Osman fogja eldönteni és hőseivel eljátszani a következő regényeiben.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2021, 368 oldal, 4480 forint

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2021. 368 oldal, 4480 forint

*

Jegyzetek:

[1] Magyarul: Thomas de Quincey: „Az ajtókopogtatásról a Macbethben” In: Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai. Budapest, Európa, 1967. 200-205.

[2] Jorge Luis Borges: A halhatatlanság. Öt előadás. Fordította Tóth Éva. Budapest, Európa, 1992. 65–66.

[3] Lukács György: Ifjúkori művek. Budapest, Magvető, 1977. 405.

[4] Immanuel Kant: A vallás a tiszta ész határain belül. Fordította Vidrányi Katalin. Budapest, Gondolat, 1974. 62-63.

[5] Saint-Just: Beszédek és beszámolók. Fordította Remsei Flóra. Gondolat, Budapest, 1969. 259-260.

 

A kritika szerzőjéről
Bán Zoltán András (1954)

Irodalmár. Legutóbbi kötete: Magyar üvöltés (Scolar, 2021).

Kapcsolódó
Nagyjából azt tesz, amit akar (Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub)
Szilágyi Zsófia (1973) | 2021.08.27.