Knausgård és Hitler
Fotó: 1749
Knausgård és Hitler

Vajon miért idéznek elő olvasási falánkságot Knausgård regényei? És miként csábít regényfolyama a valóság visszaszerzésével, vagyis azzal, hogy újra felfedezhetjük és értékelhetjük a banalitásokat, a hétköznapiságot, a mindennapi élet örömeit és bánatait? Radics Viktória többek között erről ír esszésorozata következő részében.

1

A kritika is „bestsellerírónak” meg „sztárírónak” nevezte Karl Ove Knausgård-t, ami miatt én mindeddig berzenkedtem tőle, és nem olvastam, mígnem nyár elején megajándékozott valaki az önéletrajzi sorozat, a Harcom hatodik, utolsó kötetével. Nem mondott róla se jót, se rosszat, de ha már itt hevert a szobámban ez a tekintélyes könyv, belelapoztam – és láss csodát, olyan olvasói élményben volt részem, mint utoljára a nagy klasszikusok és Nádas Péter esetében: beszippantott és elnyelt. (Patat Bence kitűnő fordításának is hála.) Utána az első és a második kötetet is beszereztem és elolvastam, most a harmadiknál tartok, és várva várom, hogy megkapjam Németországból a norvég író legújabb, németül Der Morgenstern (a. m. hajnalcsillag vagy esthajnalcsillag) című, immár fikciós regényét, melynek, mint azt az interneten kibogarásztam, a folytatása is elkészült, és olyasvalami a címe, Marina Cvetajevától kölcsönzött szavakkal, hogy „Farkasok az örökkévalóság erdejéből” (Ulvene fra evighetens skog).

Az olvasói falánkság, amit Knausgård nem csak nálam idézett elő, nem jelenti okvetlenül azt, hogy komoly, értékes műről van szó – több német és svájci kritikus megkérdőjelezi ezt, Iris Radisch például, a német kritika nagyasszonya, fanyalogva ír Knausgårdról.[1] Abban az irodalmi falánkságban, amit én érzek, jelen van a gyerekkori és kamaszkori naiv olvasásrohamok echója, mintha ismét olyan ártatlanul tudnék úszni a regényfolyamban, mint régen. Meglehet, hogy a Harcom a felnőttek Harry Potterje? – tűnődöm. Ahogy a gyerekek isszák azt a mesés fantáziavilágot, úgy szomjazzuk mi a hétköznapi valóságvilágot?

Az olvasásmámor másnapjain arra gondoltam – mert minden nagyobb olvasmányélmény önelemzéshez vezet –, hogy szétreflektáltam az életemet, a nyugati „kritikai gondolkodás”, a dolgokhoz való kritikai viszonyulás modernista imperatívusza, az absztrahálás intellektuális kötelme, amit fiatal felnőttként sajátítottam el, megfosztott a konkrét életvalóságom mélyebb átélésétől, a valóság sokrétűségébe való, ítélkezés nélküli belemerüléstől, és ahelyett, hogy odaadón megéltem volna, ami adatott, folyton csak tépelődtem, vívódtam, kritizáltam, a kákán is csomót kerestem, nem adtam át magam a jelennek, a kapcsolataimban sem, mindig csak akadékoskodtam, elemezgettem, taglalgattam és okoskodtam, és a múltamat is kiveséztem. A reflektáláskényszeremmel széttéptem a tapasztalatokat. Ez a regényfolyam talán a valóság visszaszerzésével csábít, gondoltam, s arra késztet, hogy a banalitásokat, a hétköznapiságot, a mindennapi élet efemer örömeit és bánatait, úgy, ahogy vannak, jobban tiszteljem – hogy fölfedezzem a saját napi életemet. Ahogy a keleti bölcsek tanácsolják, merüljek bele az itt és mostba, abba, ami van, amúgy is csak a halál felé siethetek. És az emlékeket is hagyjam gomolyogni, nem muszáj értelmezni őket.

Ami azt illeti, a regényciklusból és az interjúkból megtudható, hogy az író is folyton kapkod, siet, gyorsan ír, mint aki folyton késésben van; hajszol valamit. Gyakran át sem nézi a szövegét, veri a gépet. Nem cizellál, nem nagyon stilizál, keveset javít – mi sürgeti ennyire? Miért nem csiszolgatja a szövegét? Ráférne. Két kritikusi megfigyelésbe kapaszkodom, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Egyetértek Z. Varga Zoltánnal, hogy ez a mű-sorozat voltaképpen performansz (is): [2] az öntükröző műveket író író azt viszi színre, ahogy a gépet verve harcol a maga életéért, meg akarja szerezni az élete valóságát, a múltjáét és a jelenéét. Amit művel, az gesztusértékű íráscselekvés. Valamit prezentál a nyilvánosság előtt, tényleg a harcát, azért, hogy megtudja, mi van, mi volt, és mi a világ. Ha ez igaz, akkor az írásnak – az irodalomnak – tétje van, az írás élet-halál harc, és Knausgård azt mutatja be, hogy az irodalmi teremtés a saját élet elmélyítése, az idő megragadása (mintha vizet akarna megragadni ilyenkor az ember), a létezés nyomatékosítása. Élek! – mintha ezt kopogná folyton a laptopjába. Élek, nézzétek, élek, és ennek nem kell, hogy különleges jelentősége legyen, mert maga az élet a csoda, a már-már elcsíphetetlen fenomén, a mindenperces szenzáció, ami fölött általában elsiklik a figyelmünk, vagy csupán reflektálunk rá, de nem fogjuk föl. Nem fogjuk föl, hogy élünk, és hogy ez már önmagában, a maga kisszerűségével együtt milyen elragadó, fantasztikus dolog. És mint Sipos Balázs írta, Knåusgard leszámol a műalkotás fétisjellegével.[3] Nem a gondosan megformált, aprólékosan kidolgozott műalkotás az érdekes, hanem annak létrehozása meg az, amiről beszél.

Miért tud az olvasó úgy belemerülni a banalitásokba, amelyeket Knausgård szinte egy az egyben – amennyire ez lehetséges – leír, a teljesen jelentéktelen részletekbe – mondjuk moccanatról moccanatra képes szavakba foglalni azt az automatikus műveletet, ahogy egy boltan a bankkártyájával fizet, vagy ahogy a babakocsival vesződik –, amelyek egyáltalán nem érdekesek, és az író nem is tesz semmit annak érdekében, hogy érdekessé tegye őket? Mégis mi az ő érdeke, minek részletezi a mikromomentumokig a hétköznapi élet egy-egy szokványos mozdulatát, mozzanatát, banális eseményét? És ezt mi miért élvezzük? Az olvasmányosság a cselekményvezetés izgalmával, a rendkívüliséggel, a váratlanságokkal, a „színes” ábrázolással és a stilisztikai bűvészkedéssel függ össze, nála azonban egy átlagember tevését-vevését, bajlódását olvassuk és egy átlagcsalád mindennapjait, díszítés nélkül. Az átlagosság és a mindennapiság mitől érdemel ennyi fáradságot és figyelmet, oldalak ezreit? Ráadásul  mindennapi nyelven megfogalmazva, hiszen Knausgård-nál nem találhatók stilisztikai brillírozások, sziporkázó nyelvjátékok, maga a nyelv mintha nem is nagyon érdekelné, közönségesen, normálisan ír, és amikor gondolkodik és a gondolatait írja le, akkor is közérthető, nem vet be cifra elméleteket, filozófiai fogalmakat is csak ritkán használ – akár egy műveltebb átlagember, mint mi mindannyian, amikor nem tanulmányt vagy hasonlót írunk, hanem csak úgy elgondolkodunk valamiről a magánéletünkben, magánbeszélgetésekben. Ezzel Knausgård szerintem a hétköznapi gondolkodás pozícióját őrzi-teremti meg, amikor semelyikünk sem haj, de nagyon okos, hanem a saját élő nyelvén beszél, reflektál, kérdez, és butaságokat is mond. S amennyiben az életünkhöz nemcsak a napi események tartoznak hozzá, hanem a magunk nyelvén kifejezett vagy ki sem fejezett kis gondolatok, megérzések is, Knausgård ezt a közönséges gondolkodást is visszaszerzi a szellem (ma: az elméletek) áttekinthetetlenül bonyolult és sok bullshitet is tartalmazó határtalan birodalmából az egyszerű ember számára.

Merthogy egyszerű emberek vagyunk valamennyien. Ez lenne az az új egyetemesség, amibe Knausgård belevonja az olvasóit a világ minden táján.

2

De mit keres ebben a napi élettől és mindközönséges gondolkodástól szinte fulladozó elbeszélésben Adolf Hitler, vagyis a több száz oldalas Hitler-esszé a Harcom hatodik, összefoglaló kötetében? A Nagy Ember, akinek a figurája emblematikus, a sztárok sztárja, akinek a nevében az emberi gonoszság sűrűsödik össze, és a világ minden táján – negatíve – csodálják? A Harcom címet Knausgård intuitíve, véletlenszerűen adta a regényfolyamának, a címadás pillanatában még nem is olvasta a hírhedt Mein Kampfot, csak – természetesen – hallott, olvasott, tanult róla, benn fészkelt az elméjében. Talán már a kezdet kezdetén megérezte, hogy a világtörténelem legnagyobb harcának a kontraposztja lesz az ő műve? Hívószó lehetett számára a Min Kamp abban az értelemben, hogy ennek az ellentétét fogja papírra vetni, egy egyszerű ember, egy pelenkázó férfi, egy, a társadalomba közepesen betagozódott polgár küzdelmeit. (És a munka kezdetén még nem tudhatta, hogy épp ezáltal válik majd ő is „sztárrá”. Ami az ő világában azt jelenti, hogy „nagy íróvá”.)

Knausgård végigolvasta az áttekinthetetlen Hitler-irodalom egy kicsiny, de megbízható részét, hivatkozik is a szakirodalomra, de amikor erről az alakról beszél, akkor is tartja magát a szabályhoz, hogy köznyelven, különösebb fogalmi készlet és tudományos attitűdök nélkül írjon, és úgy gondolkodjon a Nagy Gonoszról meg az egész jelenségről, ahogy egy elég jól informált, iskolázott és művelt, nem-jobboldali nyugati átlagpolgár teszi. Nem törekszik arra, hogy falrengetően új interpretációt adjon Adolf Hitlerről. Ebben is őszinteségre törekszik: így és ennyit tud elgondolni erről az emberről némi szakirodalmi segédlettel, nem fogja megújítani a történettudományt, sem a filozófiát, sem a közgondolkodást. Feladatként áll előtte Adolf Hitler, mint talán mindannyiunk előtt, akik a huszadik században születtünk, és akiket megérintett a Heidegger által oly szépnek látott keze, hiszen a szüleink, a nagyszüleink a második világháború előtt, alatt vagy közvetlenül utána születtek, és valamilyen módon megélték, túlélték a hitlerájt, aminek mi is a majdnem közvetlen örökösei vagyunk.

Karl Ove is tanult természetesen az iskolában a második világháborúról meg a holokausztról, s a tananyag bizonyára akkor kezdett megtelni élettel (és halállal), amikor húszéves kora körül megismerkedett Anselm Kiefer ólomszürke festményeivel, amelyek lebilincselték. „Nem gondolatokról szól, egészen a kultúra mélyéig hatol, és ezt nem lehet gondolatokkal kifejezni” – magyarázza évtizedekkel később a barátjának a festő egyik képét, melynek hatásáról beszélve ars poetica-szerű kijelentésre ragadtatja magát: „én azért írok, hogy visszaszerezzem a világot”.

Az apja hagyatékában talál egy náci kitűzőt és egy 1925-ös kiadású Mein Kampfot. Az elődei nem voltak nácik, ezek a dolgok valahogy odakerültek hozzájuk. A holokauszt mindaddig nem volt túlságosan nyugtalanító és őt személyesen próbára tevő történelmi jelenség Knausgård életében, mígnem valami sugallat hatására ezt a szörnyű címet választja, majd elolvassa a Mein Kampf norvég fordítását és végül elkezd foglalkozni Adolf Hitler életrajzával.

A Hölderlin és Celan költészete iránti érdeklődés korábban is lappangott benne, sőt néha fel is lángolt, Celan Engführung [Szűkmenet] című versének tüzetes elemzése azonban egészen 2011-ig váratott magára. Véletlenül bukkant rá a versre, ám ez nagy találkozásnak bizonyult. Míg ő a keresetlen, közérthető közlésre törekszik, a szószátyárságot is megengedve magának, és nem sokat lacafacázik a nyelvvel, addig Celan versei, mint megállapítja, „kiiktatták a szavak magától értetődőségét, és ezáltal a világ magától értetődőségét is”. Ezzel valamennyien így vagyunk, akik olvassuk Celant. Knausgård-nak azonban a saját poétikája végett is számot kellett vetnie ezzel a „kiiktatódással”, hiszen ő épp az ellenkezőjét műveli: magától értetődőn ír a saját kis életéről és világáról, a komfortjáról és a diszkomfortjáról a demokratikus Norvégiában és Svédországban, ahol normálisan élni magától értetődő, és ahol az állampolgár nem érzi magát fenyegetve. Az írónak nincsenek különösebb lakhatási és financiális gondjai, jólétben él, családi körben – a magyar olvasónak ez kissé szokatlan, de külföldi tapasztalatai alapján el tud képzelni egy ilyen háborítatlan középpolgári életet a magasan fejlett demokráciában, a mindenkinek járó jólétet, mikor van mit a tejbe aprítani.

Műveltséganyagunk általában félholt állapotban hever, és komolyabb beszélgetések meg írás-olvasás közben éled meg. Knausgård – ezt Thomka Beáta kifejtette tanulmányában – elég nagy klasszikus és modern műveltséggel,[4] valamint, tegyük hozzá, magától értetődő demokratikus késztetésekkel rendelkezik, a művészet- és a világirodalom-történetben szakavatott, életgyakorlatában a gyermekközpontú nevelés és a feminizmus, a skandináv liberális demokrácia híve. Háborúhoz, ínséghez, gyilkoláshoz, bűnözéshez semmi konkrét köze nincs, az újságolvasás kevésbé forgatja föl, mint mondjuk a gyerekek ellátásának ügyes-bajos dolgai. Nem játssza meg a magas értelmiségit, aki jobban aggódik az afrikai éhezés, mint a kislánya láza miatt. Egyszóval nem leplezi egocentrizmusát, amiben magunkra ismerhetünk.

Ahhoz, hogy a holokauszt és „a holokauszt kultúrája”, Celan és Hitler életbevágón fontos legyen számára, hogy lemondjon miatta a korzikai családi nyaralásról és sok időt szenteljen Celan költészetére, s mellette – kontrapunktként – Hitler személyiségének és a Mein Kampf című pocsék könyvnek a tanulmányozására, valaminek történnie kellett az életében. A saját fura könyvcíme is elegendő ok, amit tetéz az újságírói kérdezősködés a bizarr címválasztásról, aztán itt a média hajtóvadászata, miután megindult a perekkel való fenyegetőzés, és rokoni támadások érték apja halálának leplezetlen leírása miatt; megviselte őt a könyvbe név szerint beleírt ismerősök tiltakozása, méltatlankodása, fanyalgása vagy haragja is – akadtak szép számmal, akik tényleg meg akarták semmisíteni a regényét. Knausgård megtapasztalta azt, amit mi Közép-Kelet-Európában és a Balkánon folyamatosan érzünk: a fenyegetettséget, a veszélyeztetettséget, a karaktergyilkosság vagy az egzisztenciális megsemmisítés veszedelmét. Azt hiszem, mindig valami trivialitás, illetve a trivialitás mögött rejtőző ismeretlen tartalom vezet el bennünket ahhoz, hogy valamely „nagy témával” foglalkozzunk.

Knausgård Harcából tényleg harc lett, harc az írásért, az élethez minél közelebb álló irodalom létrehozásáért, az irodalom és a valóság közti kapcsolat szorosabbra fűzéséért – pont emiatt szeretik őt az olvasók, és emiatt nem szeretik azok, akik név szerint bekerültek a regénybe. Pedig Karl Ove őszintesége nem megy túlságosan mélyre, épp csak karcolja, olykor fölkaparja az életvalóságot, nem törekszik lélekelemzésre és markáns jellemrajzokra, igyekszik nem bántani az övéit – de még ez is sok volt. Nem viseljük el a kicsit is őszinte beszédet magunkról és az életünkről, az írásos tükröt – ez az egyik tanulsága a norvég író performanszának, más szóval a kísérletének, hogy meddig mehet el az általa igaznak megélt, valós dolgok föltárásában, a konkrét emberábrázolásban és az önfeltárásban. Szokták mondani, hogy a művészet nem az őszinteségről szól; Knausgård föl is teszi magának a kérdést, hogy megérdemli-e az író és művész titulust, az őszinteség azonban nála technika, s ezzel az a célja, hogy új perspektívából, mintegy alulról mutassa be a világot, melyen, a recepció ezt mutatja, osztozunk.

3

A holokauszt Knausgård-nak is, mint sokunknak, az európai kultúra katasztrófáját jelenti, ha nem is a teljes nyelvvesztést, a nyelv és a kultúra összetörését, mint Celan számára, de a részlegeset – azonban mégiscsak egy téma sok a közül. A liberális demokrácia mintha begyógyította volna a világháborús sebeket. Ahogy Nádas Péter írta 2002-ben: „Auschwitz realitása az elmúlt ötvennyolc évben az etikai szemlélet, a politikai gondolkodás és a jogalkotás univerzális mértéke lett”, „magas küszöb, amelyen mindenki és mindennap lemérheti saját személyes ignoranciájának mértékét és hatásfokát, illetve saját jóhiszeműségének hitelességét”.[5] Ha feledjük is ezt a méredzkedést, adódnak olyan idők az életünkben, amikor hipertémává válik számunkra a holokauszt, Kelet-Közép Európában gyakrabban, mint Skandináviában. Ahol Karl Ove, aki nem politizál és nem moralizál a regényeiben, íróként nem úszhatta meg, hogy szembesüljön ezzel – ha más nem, hát a véletlenek, amelyek egy írónak furcsa mód a kezére játszanak, a sorssá fonódni szerető véletlenek és a kultúra búvópatakjai rávitték.

A véletlenek közé tartozik az is, hogy épp a Hitler-esszé írása közben, 2011. júl 22-én történt Norvégiában a rasszista indítékú utøyai tömeggyilkosság (a Breivik-eset), és az írói munkájával elfoglalt Karl Ovét pofon csapta „a gyász sötétsége, de a gonoszság sötétsége is, meg a halál sötétsége”; az író zokog. A „nemzeti tragédia” nem tántorítja el a pénzkereső és egzisztenciateremtő munkájától, ellenkezőleg, növeli a témája iránti elkötelezettségét és a megértés fokát.

Hitlerben Knausgård-t mindenekelőtt a Hitlerré válás processzusa érdekli, és azt vizsgálja, hogyan alakult a gondolkodásmódja s vele együtt a személyisége, hogyan lett a szerencsétlen flótásból, a dilettáns festőből dörgedelmes szónoklatokat tartó népvezér, aki majd milliókat küld a gondolataival meg a szavaival a halálba, és városokat dönt romba. A gondolkodásmód és a világszemlélet alakulásának elemzése persze nyelvtani elemzés is. A fiatal Hitler úgy gyógyította a maga komplexusos és zavart, kisszerű „én”-jét, hogy átváltoztatta grandiózus és agresszív „mi”-vé, és a zsidókból meg a nem németekből formálta meg ehhez az „ők”-et, akit ez a „mi” az egyre kidolgozottabb hitleri gondolkodás szerint abszolút jogosan fosztogathat, bombázhat, gyilkolhat. Ennek a szemléletnek a kibontása és hirdetése során a nyavalyás fiatal Hitler szinte kivirágzik, mivel tömeges igenléssel találkozik. Knausgård „megtérésként” írja le azt a processzust, melynek során nem kevés vívódás kíséretében Hitler kialakítja homogén, antiszemita ellenségképzetét, és ez a „tisztázódás” felszabadítja, különösen azáltal, hogy nagyon pozitív visszajelzéseket kap a német nép minden rétegéből, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig.

Igen aprólékos életrajzi és grammatikai elemzéssel mutatja ki az író, hogy ez a másik író, vagyis szónok a mélyponton túllendülve hogyan építi föl önmagát és a művét, ami a gyilkosság világraszóló műve. Az „eredmény” a megelőző Celan-verselemzésből már kiderült. Hitler valóban addig csavargatta a német nyelvet, míg ki nem passzírozta belőle azt a nagyszabású, szenvedélyesen patetikus diskurzust, mely képes volt tömegek lelkét lángra lobbantani, és nemcsak az ostobákét, hanem kifinomult emberekét is. A norvég író számára alighanem ez a legérdekesebb Hitlerből: az autodidakta önterápiája és retorikája, jól kiszemezett olvasmányai, a nyelvvel és a szónoklással elért mitizálás, a magánszenvedély felturbózása úgy, hogy az „mindenki” szenvedélyévé és új mitológiává változhatott. A silány intellektusú és zakkant, rossz külsejű és gonosz Hitler még azt is elérte, hogy szépnek, erotikusnak, zseniálisan okosnak és nemeslelkűnek tartsák, és imádják. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a nyelvének, a nyelvtanának, a ritmusának, a mondathangsúlyainak és -szerkezeteinek meg a metaforáinak, metonímiáinak, mitologémáinak, a szóban előadott legsajátabb műveinek a teljesítménye volt. Hitler nyelvi, stilisztikai és retorikai fordulatot hajtott végre, ami világnézeti fordulattá és világháborúvá változott, sikerességét pedig a recepció biztosította.

Hitler háborús bűncselekményeivel Knausgård nem foglalkozik, hanem csak ezzel az érlelődéssel, a patetikusan agresszív, nacionalista „mi”-beszéd feltalálásával, melyből kiveszik a „te”-beszéd, vagyis az a csöndes megszólítottság, amit mondjuk a jó irodalmi művek olvastán vagy egy-egy beszélgetés során érzékelünk. És ez már összefügg Knausgård poétikájával is. Ha most újra feltesszük a kérdést, hogy mire jó nála a magánéletre szorítkozás, a nagy metaforák és a divatos elméletek kerülése, a kicsiségekkel való megszállott írói babrálás, a konkretizálás, a szöveg valóságba gyökereztetése lehetőség szerint autentikus nevekkel, a bukdácsoló mindennapi élet favorizálása, az elbeszélés meghitt érzelmi átitatottsága, az ismét csak lehetőség szerinti őszinteség mint írói kötelezettség vállalása, a hamisítatlanság keresése, a le- vagy fölstilizálás mellőzése, az absztrahálástól való tartózkodás, a saját esendőségek megvallása – és a másokéi is, ebből lett a baj –, akkor azt válaszolhatjuk, hogy Knausgård egy ellenkező irányú prózafordulatot hajtott végre, visszatalált az „én”-hez és a „te”-hez, a hitleri nekrofíliától az ügyes-bajos élet szeretetéhez.

Knausgård nem beszél „értelmiségi módra”, de a nagy társadalmi, etikai, világnézeti, filozófiai és művészeti kérdések végigvonulnak a Harcomon, csak nem direktben, nem elvontan és nem teoretikusan föltéve, hanem úgy, ahogy megéljük őket, csöndben (vagy veszekedve), az életgyakorlat masszájában. Ezt a „masszát”, a mait, valakinek, aki ekkora munkabírással rendelkezik, meg kellett írnia – a hat kötetbe szinte csak egy piciny része fért bele, és ebből a szempontból a Harcom metonímia. 

Eltűnődtem azon is, hogy a Harcom 6 végén, a szakirodalmi jegyzék előtt szerepel egy mottó, ami a művek elején szokott állni: „Lindának, Vanjának, Heidinak és Johnnak. Szeretlek benneteket.” Mi, olvasók jól tudjuk, hogy ezek a nevek kiket fednek. Ez lett tehát a hatkötetes küzdelem kifutása, egy ilyen kis banális vallomás a családnak. Arra asszociáltam, hogy a halálközeli tapasztalatok meg a traumák és a nagy pszichedelikus élmények elmondása után a filmekben, a szóbeli elbeszélésekben vagy lazán papírra vetett szövegekben nemegyszer találkozni azzal a rezümével, hogy: a szeretet. „Csak” és „mindenek fölött”. A hosszasan taglalt felforgató, olykor súlyos élmények után ennyicske eredmény... Valaki vagy valami iránti, vagy szabadon lebegő szeretet. Elgondolkodtató. Szó mi szó, Knausgård a gyűlöletről és – kedves szavával – az idioszinkráziákról is oldalak százain át beszélt – arról, amit a saját bőrén érzett, meg arról, amit grandiózus formában a szerencsétlen Hitler reprezentál.

A Név és a szám című nagyesszé a hat kötet szerves és lényeges részét képezi. Közvetlen előzménye egy kis esemény: Karl Ove a strandon meglepett tanúja egy katicabogár-inváziónak. Nem harlekinkaticák voltak azok? A neten bogarászva kiderítettem, hogy új, magyarul még nem olvasható fikciós regénysorozatának elindítója épp ez az élmény. Furcsa, kicsit vagy nagyon félelmetes természeti/természetfeletti jelenségek fogják ezekben a regényekben fölforgatni a norvég nyaralók mindennapi életét. A jelentéktelen és a grandiózus feszültsége tehát a cselekményben és a fabulában fog megjelenni. A természetfölöttire vagy a „szentre”, illetve a teljességgel szokatlanra való reagálás és a mindennapiság megbomlása lesz a téma.

Amit Hitler csinált, az esztétikailag nézve kezdetben a fenségesnek a katonai paródiája (parádéja) volt, majd a halál féktelen dorbézolásává változott. Az új sorozat második kötetében Knausgård valószínűleg a Gulágig is el fog menni. A huszadik századi nagy, mélysötét emblémáktól és az eseményektől, amelyeket jelképeznek, még nem szabadultunk meg – talán nem is lehetséges, hiszen jóvátehetetlen bűnök. A trivialitásokra szorítkozó, azokat bő lére eresztve tálaló Knausgård metafizikai témákkal is foglalkozik. Ezek is mellőzhetetlenek. A norvég író megtalálta a módját annak, hogy teljesen másként tegye fel a végső kérdéseket: életszerűen, úgy, ahogy megéljük őket mi, posztmodernek az antropocén korában.

Jegyzetek:

[1] https://www.zeit.de/2022/17/karl-ove-knausgard-schriftsteller-min-kamp 

[2] https://1749.hu/fuggo/kritika/az-oneletiras-mint-bikaviadal-karl-ove-knausgard-harcok.html 

[3] https://magyarnarancs.hu/konyv/a-ferfikent-letezes-szegyene-101352 

[4] http://www.muut.hu/archivum/36568 

[5] Nádas Péter: Kertész munkája és témája. In uő: Leni sír. Budapest, Jelenkor, 2019. 93–94.

Az esszé szerzőjéről
Radics Viktória (1960)

József Attila- és Déry Tibor-díjas irodalmár, kritikus, esszéista, műfordító délszláv nyelvekből és németből.

Kapcsolódó
Az önéletírás mint bikaviadal (Karl Ove Knausgård: Harcok)
Z. Varga Zoltán (1970) | 2021.10.30.
Küzdelmeim II. (Egy műfordító újabb megpróbáltatásai Knausgård világában)
Patat Bence (1975) | 2021.05.01.
Küzdelmeim I. (Egy műfordító megpróbáltatásai Knausgård világában)
Patat Bence (1975) | 2020.11.14.
„Nagyon keveset tudtam, sokat akartam, de semmi sem akart összejönni” (Karl Ove Knausgård: Álmok)
Domsa Zsófia (1975) | 2020.11.14.