2007-ben az Egyesült Királyság kulturális klímája nagyon különbözött a mostani politikai-gazdasági állapotától. Három évvel a 2004-es Európai Unió-bővítés után, de még David Cameron rosszemlékű „ellenséges környezet”-politikája előtt, amely minden fronton igyekezett ellehetetleníteni az illegális bevándorlók ottlétét, Anglia a frissen felvett kelet-közép-európai tagállamokból a jobb élet reményében érkező, többnyire képesítés nélküli munkaerő egyik fő célpontja volt. A pénz eltérő értékéből fakadó „angol álom”, hogy kemény munkával – otthoni mértékkel – viszonylag rövid idő alatt sok pénzt lehet félretenni, tömegeket vonzott Nagy-Britanniába, a britek maguk pedig újra ismerkedni kezdtek az egyre növekvő kelet-európai diaszpórákkal. Rose Tremain Hazafelé című regénye ebben a bizakodással teli időszakban íródott, ám a magyar változat megjelenésére csak most, a tory kormány nyílt bevándorló-ellenességét felfedő Windrush-botrány és a Brexit után került sor, a Tremain-életmű eddig magyarul megjelent darabjai közül a legnagyobb időbeli távolsággal. Az itthon főleg történelmi regényeiről ismert angol írónő legfrissebb, magyarul megjelent regénye az írás idejében játszódik, 

az akkori jelen azonban mostanra már-már felismerhetetlen, idegen múlttá alakult.

A regény cselekménye nagy vonalakban egy Lev nevű, középkorú férfi útját meséli el a fiktív kelet-európai otthonából Angliába, majd vissza. A fordítás miatti kulturális kontextusváltással azonban 

az itt bemutatott másik Európa fájóan pontatlannak és sematikusnak tűnik

– még akkor is, ha a köszönetnyilvánításokból kiderül, hogy Tremain több lengyel vendégmunkással is beszélgetett, „akik felbecsülhetetlenül igaz és értékes történeteket mondtak Kelet-Európáról” (430). Ez azért is elszalasztott lehetőség, mert a legtöbb, az angliai bevándorlók életével foglakozó szöveg elsősorban a dél-ázsiai vagy jamaikai emigránsok életébe enged betekintést, a Hazafelé viszont egy olyan Kelet-Európát vázol fel, amely tulajdonképpen nem a mi és nem is az írás jelenében, de talán még nem is Kelet-Európában van. Lev bőrsapkás, állandóan dohányzó és vodkázó, rossz angolsággal beszélő, negyvenes férfi, aki egy sugárszennyezéssel terhelt, elszegényedő, a szó szerinti elsüllyedéstől fenyegetett falucskából érkezik, ahol az emberek még mindig elvtársazzák egymást és nincs igényük a minőségi ételek vagy a magasművészet fogyasztására, ahol „a gyerekek most egy padon ülve eszik meg kecsketejből, kenyérből és savanyú uborkából, meg nyáron néha a falu fölötti dombokon szedett erdei szamócából álló ebédjüket” (31). Mindez még akkor is különösen összecseng Kelet-Európa Larry Wolff-féle feltalálásával, azaz visszamaradott másikként való retorikai megképzésével, ha maga a regény tudatosan reflektál ezekre a sztereotípiákra. Lev szeretője, Sophie például egy hajvágás után azzal hízeleg a férfinak, hogy így legalább nem „olyan, mintha az 1970-es évekből [szalajtották] volna” (181).

A specifikumok elmosódottságát ellensúlyozza a köztesség, sehova nem tartozás, kívülállás tapasztalatának egyediségében is univerzális, és a regény több szintjén jelen lévő összekapcsolása – ebből a szempontból a Hazafelé nagyon is rímel Tremain többi munkájára. Míg a kötet angol borítói kivétel nélkül a regény valamely konkrétumát emelik ki – esőáztatta londoni utca, vagy a Lev barátja, Rudi által elmesélt történet egy rozoga Chevrolet-ről – az egyébként nagyon tetszetős magyar borító sokkal absztraktabb, s ekként egyetemesebb: a zöld és sötétszürke részeket egy ívelt gát választja el, melyen egyetlen ember gyalogol. Az idegenség tapasztalata értelemszerűen kapcsolódik a bevándorló alakjához, de a szöveg arra is rávilágít, hogy nemcsak a migráns érezheti kívülállónak magát:

a Hazafelé mintha a nagyon különböző hátterű, ám mégis hasonló helyzetű magányos, középkorú férfiak véd- és dacszövetségének színrevitele is lenne.

 Ide tartozik Christy Slane, az ír vízvezetékszerelő, akinél Lev szobát bérel és akiben barátra lel, de még GK Ashe, a sztárséf is, akinél Lev mosogatóként dolgozott. Ezek a karakterek kivétel nélkül elveszettek, tökéletlenek, de egymás felé különös megértéssel fordulnak. Lev kezében a talán legismertebb angol irodalmi alkotás, Shakespeare Hamletje is a kívülálló történetévé alakul. Lydia, Lev útitársa a buszról éppen ezért ajándékozza neki a dráma egy példányát: „azt hiszem, nekünk itt a száműzetésben (…) nagyon sokat jelent ez a darab. (…) Mert tudja, Hamlet királyfi számkivetett” (157).

Tremain finoman, kiváló érzékkel viszi végig azt a dichotómiát, amely a migráns számkivetett állapotának két lehetséges kimenetelét állítja szembe egymással, és amely a szöveg fő tétjét adja. Egyik oldalon Edward Elgar angol zeneszerző áll, akinek képmását egy húszfontos bankjegy hátulján nézegeti a London felé tartó buszon zötykölődő Lev. „Bankárnak látszott, de vajon mivel érdemelte ki, hogy fölkerüljön egy húszfontos bankjegyre a huszonegyedik században?” (10) – gondolja Lev. Elgar „túllépett a származásán” (110), felül tudott emelkedni az őt hátráltató körülményeken – épp mint Lydia, aki nem bánja, hogy egy neves karmester szeretőjeként a férfi béltartalmának hatékony ürítéséről is gondoskodnia kell, ha cserébe olyan életet kap, amelyben még csak vissza sem kell néznie a maga mögött hagyott Kelet-Európára. A Hazatérés – már a címéből is sejthetően – a másik lehetőséget térképezi fel részletesebben. Hamlethez hasonlóan, aki maga „vállalja a száműzetést, hogy helyre tudja hozni a dolgokat az országban, amelyet hátrahagyott” (157), végül Lev is a pusztulásra ítélt otthonában találja meg a kiteljesedést. A visszatérés a regény gondolatmenete szerint mindig a nehezebb út: szembenézni azzal, hogy sem az egyén, sem az otthon nem maradt ugyanaz. Sőt, a Hazatérésben ez az otthon, Lev faluja is megszűnik létezni, mert az újonnan épülő gát munkálatai során elárasztják a falut – ismét egy kelet-európai klisé –, ezért kell a szomszédos kisvárosban mindent újrakezdenie az étterem-ötletével.

Talán valószínűtlennek tűnik, hogy Lev a konyhájáról hírhedt Angliából úgy viszi haza Kelet-Európába a gourmet ételek tiszteletét, hogy azt tipikusan bevándorlóknak adott kulimunkák: mosogatás és zöldségszedés közben lesi el a „menyétszemével” (273). Mindez azonban jól illusztrálja, hogy milyen értelemben tekinthetjük transzformatívnak a hazatérő vendégmunkás utazását. Ugyanis itt nemcsak az változott meg idő közben, hogy Lev elég pénzt szerzett és tűrhetően megtanult angolul, hanem az is, ahogyan a szeretteire való odafigyelést, a gondoskodást képes megvalósítani, aminek az etetés, az ételek készítése nagyon világos leképeződése. Ez ugyanakkor nem annak az eredménye, hogy az angol társadalom bármilyen mértékben hajlandó lenne befogadni a bevándorlót – ennek legjobb példája az, amikor Lev a számára cinikusként és értelmezhetetlenként bemutatott kortárs angol művészettel szembesül. Ilyenkor a szöveg megsemmisítő jelenetek sorában mutatja fel a hiányzó kulturális tőke toposzát: egy hangversenyen például megcsörren Lev összekuporgatott pénzéből újonnan vett mobiltelefonja, 

mire a karmester tajtékozva üvölti: „Barbárok, ki innen!”

(115). Lev tehát a gondoskodást csak a hozzá hasonló számkivetettektől tanulhatja el: ilyen a kínai testvérpár, akik a szexualitást ajánlják fel törődésként, Christie rajongása a lánya iránt, vagy Lev munkája az idősek otthonában.

A Hazatérés egy körkörös utazás története, amely csodával határos módon valamennyi főszereplő számára elérhető boldog végkifejletet ad – a nyomorból kitörés tekintetében mindenképpen Edgar Elgar nyomában. Az őt ábrázoló húszfontosok gyártását egyébként éppen 2007-ben állították le; helyette tényleg egy „bankár”, Adam Smith, a kapitalizmus atyja került a bankjegyre. A világ pedig még tovább fordul – a Smith-t ábrázoló húszfontosokat éppen 2022. szeptember 30-ával vonják ki a forgalomból. A legújabb húszfontos bankókon J.M.W. Turner festő látható, aki csodagyerekként indult, de végül elhanyagoltan és elszegényedve halt meg.

Rose Tremain: Hazafelé. Fordította Kada Júlia. Budapest, 21. Század, 2021. 430 oldal, 4490 forint.