Natalia Ginzburg Családi szótár (Lessico famigliare) című regényének magyar megjelenése igen fontos esemény, mert 

a huszadik századi olasz próza egyik legfontosabb alkotása került végre az itthoni olvasók elé.

Az olaszul először 1963-ban megjelent regényt a szerző Londonban írta, és a műben családjának története, fiatalkori élete elevenedik meg egy igen sajátos, eredeti nézőponton keresztül, mely nemcsak az emlékezetet, hanem elsősorban a nyelvi emlékezetet, azaz inkább a nyelven keresztüli megidézhetőséget, felidézhetőséget emeli a középpontba. A szereplők szokásaikon, ismétlődő cselekedeteiken, de különösképpen nyelvi magatartásukon, habitusukon át válnak megismerhetővé. A családtagok mondásai, nyelvi reakciói és gesztusai így a múlt újrateremtésének, megalkotásának fő eszközei.

Az emlékezetnek mint hangsúlyos narratív erőnek a jelenléte különleges árnyalatot kap Proust és a prousti életmű gyakori, vissza-visszatérő említésétől a regényben, hiszen így nem titkolt párhuzam keletkezik a két szöveg között. Ez a játék azért is lehet izgalmas, mert Proust nagyszabású regényfolyama nem csupán gyermekkori emlék az alkotó számára (családjában többeknek kedvelt olvasmánya volt), de az írónő később maga is Proust olasz fordítója lett (Az eltűnt idő nyomában első kötetét, a Swann-t fordította olaszra La strada di Swann címmel 1946-ban), és a Családi szótár szövege is utal a regény végének idején már készülő fordításra. Azonban szemben Proust bonyolult, analitikus mondataival és rétegzett, szembetűnően poétikus kifejezőeszközeivel 

Ginzburg prózája mintha látszólagos keresetlenségével, egyszerűségével tüntetne.

Az emlékezet nem a komplex, lírai mondatokon keresztül képződik meg, hanem az emlék egyszerűsége, olykor banalitása révén – ám a szövegnek talán éppen ez a titokzatos egyszerűség, sebezhetőség ad költői erőt, és kelti fel az olvasóban (Proust művéhez hasonlóan) az emlékezés, a felidézés energiáját. A szöveg már viszonylag korán igen fontos kulcsot ad az olvasónak:

„Öten vagyunk testvérek. […] Amikor találkozunk, előfordul, hogy közönyösen vagy figyelmetlenül viselkedünk egymással. De elég, ha elhangzik egyetlen szó. Elég egy szó, egy mondat: a régi, gyerekkorunkban ezerszer hallott és elismételt mondatok egyike […] hogy hirtelen visszataláljunk régi kapcsolatunkhoz, gyerek- és ifjúkorunkhoz, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátapadtak ezek a mondatok, ezek a szavak. Egy sötét barlangban, egymillió ember között is egymásra ismernénk egyetlen ilyen mondatból vagy szóból. Ezek alkotják a mi latin nyelvünket, elmúlt napjaink szótárát, olyanok, mint az egyiptomi vagy asszír-babilóniai hieroglifák, egy olyan belső mag maradványai, amely már megszűnt létezni, de tovább él a szövegeinkben, amelyek megmenekültek a háborgó víztől, az idő pusztításától.”

Az elbeszélőnek ez a vallomása a közös nyelv, a közös kódok megtartó erejéről nemcsak a regény értelmezhetőségét tágítja ki, de érdekes és jelentéses rokonságot képez a nem sokkal a Családi szótár előtt keletkezett, 1959-ben megjelent Ottlik-mű, Az iskola a határon szellemével és látásmódjával is. Ahogy az Ottlik-regény szereplői már félszavakból, apró utalásokból is értik a másikat, és végsősoron ez a kódrendszer jelenti a tapasztalat megfogalmazhatóságának, az egyes dolgok kimondhatóságának alapját (mely egyfajta eltörölhetetlen réteget jelent), úgy 

a Ginzburg-regény is a családi nyelv bensőséges referenciahálójában találja meg az egymásra találás, a mélyebb megértés lehetőségét,

mely egyben el is különíti ennek a kódnyelvnek, ennek a hálónak az ismerőit a többiektől. Így a regény, az elbeszélés részben éppen a kódnyelvet, az utalások rendszerét „beszéli el” az olvasónak, aki egyre otthonosabbá válik a megjelenített, a közvetített „titkos” nyelvben, s ezáltal a szövegben feltáruló múltban is. Az emlékezet éppen a szótár, a nyelv segítségével lesz plasztikus, s az emlékezetben megjelenő világ is a nyelv, a kód révén válik az olvasó sajátjává, vagyis így alakul át a befogadóban egyfajta belső tudássá.

A Családi szótár olvasása közben ezen a sajátos, „családi” nyelven jelenik meg az olvasó előtt az író gyerek- és fiatalkora, ahogy a korabeli olasz kultúra, irodalom és politika számos eleme is. Mégsem beszélhetünk valójában korrajzról vagy memoárról, noha az elbeszélő egy külön figyelmeztetésben jelzi számunkra, hogy a könyvben szereplő helyek, személyek és nevek mind valóságosak – ugyanebben a rövid figyelmeztetésben ugyanis az elbeszélő azt is jelzi, hogy szövege ennek ellenére regényként olvasandó. Azonban a narrátor elöljáróban szintén felhívja a figyelmünket az emlékezet megbízhatatlan természetére, s arra, hogy minden, „valóságon alapuló” mű csak kis szilánkja lehet annak, amit életünkben láttunk. Így a mű mintha mindjárt a többszörös elbizonytalanítás légkörében venné kezdetét, egyszerre sorolva a beszélő törekvéseit az irodalom és a „tények” világába.

Mindez azonban nem okoz komolyabb problémát az olvasás során: az emlékezet maga ugyan tökéletlen, mégsem annyira az válik lényegessé, vajon mit őrizhet meg mindabból, amit tapasztaltunk, hanem az, hogy a személyes emlékezet miként beszélhető el, s itt válik lényegessé a szótár metaforája. „Szótár” a mű abban az értelemben is, hogy nem az élettörténet, a szubjektív autobiográfia a célja, hanem annak feltárása, ami az emlékezetben a családról megmaradt; a „családom története”, ahogy ezt a bevezető figyelmeztetés szintén tartalmazza. A narrátoron keresztül mégis óhatatlanul a személyes látásmód kerül előtérbe, és így az elbeszélő végül természetesen magát beszéli el – környezete bemutatásán át. Ebbe a közegbe nyilvánvalóan beszüremlik a kor történelme, ám mindig az egyének, a szereplők saját, sokszor szándékoltan szűkösnek mutatott látásmódjában; azaz a nagy folyamatok csak finoman érintik ezt a belső világot. Persze, ez sem igaz, hiszen a veszély növekedésével, a második világháború kitörésével, a Mussolini-rezsim eldurvulásával, majd utóbb a német megszállással az egyébként is politikailag aktív családtagoknak egyre nagyobb megpróbáltatásokat kell elszenvedniük. Leone Ginzburg, Natalia férje a börtönben hal meg, de Natalia testvérét, Albertót is letartóztatják. A történetben mégsem a politika, hanem a család mint közösség áll a középpontban, és a politika vagy a kultúra ebből az aspektusból látszik. Sokszor érezni, hogy a narrátorban összekeveredik a felnőtt és a gyermek énje, így bizonyos eseményeket mintha inkább a gyermek Natalia akkori szemszögéből érzékelnénk. Persze, a narrátor reflektál erre, ám mégis az teszi izgalmassá ezeket a jeleneteket, hogy a nézőpont valamiképpen mégis az elbeszélő akkori tudatát közvetíti. Ilyen epizód, amikor Filippo Turati szocialista politikus keres menedéket Natalia családjánál, aki felveszi a „Paolo Ferrari” álnevet. Az elbeszélő leírja, hogy akkor nem értette, miért mondja neki az anyja, hogy az illetőt Ferrarinak hívják, hiszen ő már felismerte a korábban látott Turatit. Mégis elfogadja, hogy ez így van; nem tudja értelmezni a helyzetet, csak utólag, a regény narrátoraként.

A Családi szótár könnyen olvasható anya-, illetve aparegényként is,

hiszen mind Giuseppe, az apa, mind Lidia, az anya nagyon fontos szereplők a történetben, és lényegében az ő (nyelvi) szokásaik, magatartásuk a legmeghatározóbb a szövegben. Kettejük kapcsolata tulajdonképpen az ellentétek játéka. Giuseppe, a lobbanékony és mindent kritizáló, a világgal folyton hadilábon álló, mégis valamiképpen elfogadó és humánus apa egészen más személyiség, mint a közegét talán nagyobb rugalmassággal kezelő, harmonikusabb, a váratlan helyzeteket végül jobban tűrő és elégedettebb Lidia. Elsősorban az ő mondásaikból, egymáshoz való viszonyukból rajzolódik ki a könyv világa, de jelentős szereplő Mario, Natalia másik fiútestvére is, aki a letartóztatás elől Svájcba szökik, majd Franciaországban telepedik le, és a francia kultúra rajongója lesz. Ez később számos mulatságos súrlódást okoz majd a családdal – mert a megpróbáltatások ellenére a humor, a család belső élete és apró-cseprő ügyei jóval nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a nagyobb események hullámai vagy bármi egyéb tényező. De talán utóbbiak épp azért tudnak még megrendítőbbek lenni (pl. a Natalia családját érintő, egyre súlyosbodó zsidóüldözés), mert nem elméleti-történelmi eszmefuttatások, politikai kitekintések során értesülünk róluk, hanem a család, a kis közösség mikrolátásmódján át (talán nem véletlen, hogy Leone Ginzburg és Natalia fia, Carlo Ginzburg, A sajt és a kukacok szerzője lett később az egyik alapítója a microstoria, vagyis a „mikrotörténelem” történészi irányzatának, mely a mindennapokra és az egyénekre fókuszál a nagy eseményekkel szemben).

Bár a történelem és a kultúra mindig a család szemszögéből jelenik meg, az is elmondható, hogy Natalia családja szervesen illeszkedik a kor olasz kulturális életébe és torinói szellemi közegébe, így a regényben közelebbről megismerhetjük a korszak sok jelentős személyiségét. De ők sem afféle tekintélyes szereplőkként lépnek elénk, hanem a narrátor látásmódján és a hétköznapok világán keresztül. Talán az egyik legkülönlegesebb ebből az aspektusból Cesare Pavese költő, író alakja, akinek élete tragikus véget ért: öngyilkosságot követett el 1950-ben. Pavese először Leone barátjaként tűnik fel, s a narrátor rendre olyan vonásait emeli ki, amelyek a költő munkái felől olvasva talán kevésbé nyilvánvalóak. Ginzburg regényéből főként a gúnyos, sokszor maró iróniára való képességét ismerhetjük meg, mely a narrátor szerint is szöges ellentétben áll azzal az erős érzelmi hangoltsággal, átéltséggel, amely írásaira jellemző, vagy azzal a szomorúsággal és tragikumérzettel, amivel szerelmeit élte. Pavesét nem annyira költői, hanem emberi mivoltában látjuk; gyakran ingerültnek, elutasítónak, szarkasztikusnak. Talán a regény egyik legmegrendítőbb mondata éppen az, melyben a narrátor arra utal, hogy Pavese halálával pontosan ezek a tulajdonságai tűntek végleg el, hiszen műveiben ezek nem fellelhetőek. De a híres torinói iparos és vállalkozó, Adriano Olivetti is megjelenik, aki később Paolának, Natalia nővérének lesz a férje. Az elbeszélő az ő esetében is arra koncentrál, miként lépett be a család életébe, illetve arra, hogy a szülők, Giuseppe és Lidia hogyan viszonyulnak hozzá. A regény épp ebből meríti intimitását: az olasz Novecento jellegzetes és fontos figurái mintha a mi előszobánkba, nappalinkba térnének be. Azt a tulajdonságukat látjuk, amely az elbeszélő emlékezetében a leginkább megmaradt, illetve ami a leginkább társult a személyükhöz. Így valóban 

az lehet az olvasó érzése, hogy a korabeli olasz szellemi élet is valamiképpen az otthonunk, a környezetünk része.

Todero Anna fordításának nagy erénye, hogy a szereplők saját, bensőséges nyelve, mondásai, a spontán hangulatú párbeszédek igen természetesen szólalnak meg, így a regényszöveg a magyar olvasóknak is képes átadni azt a „kódnyelvet”, amely Natalia családjának lényegi, legbelsőbb tulajdonságát képezi. Az elbeszélés talán legjellegzetesebb alakjának, az apának a kifejezései és vissza-visszatérő mondásai, kedvenc szavai ötletes, evidensnek ható megfelelőket kapnak, és a fordító remekül adja vissza az eredeti szöveg eleganciáját, áttetszőnek tűnő bonyolultságát. A „szótár”, a „belső mag”, mely ennek az elbeszélésnek az alapja, így érthetővé, átélhetővé válik. A regény olvasásához, értelmezéséhez izgalmas támpontokat nyújt Király Kinga Júlia utószava.

A Családi szótárnak, Natalia Ginzburg legemblematikusabb regényének magyar megjelenése azért is fontos mérföldkő, mert a szöveg narratív stílusa az olasz próza számos későbbi nagy alkotására hatással volt, és talán ennek a regénynek ismeretében azok poétikája, gondolkodás-módja is jobban érthető, feltérképezhető. A Magyarországon is népszerű és ismert Elena Ferrante prózanyelvét például erősen inspirálta a Családi szótár elbeszélésének, emlékező technikájának keresetlensége és rejtett líraisága, ráadásul Ferrante nápolyi regényei szintén különleges párbeszédbe kerülnek a prousti életművel. Bár Ferrante atmoszférateremtő stílusa talán eltér a ginzburgi narrátor eszköztárának szándékosan depoetizált, eredendően hétköznapi jellegétől, a ferrantei narráció természetes, könnyed folyása mégis sokat merít a Családi szótár világából.

Bár Natalia Ginzburgnak korábban már több műve is megjelent magyarul (Kedves Michele, A város és az otthon, Valamennyi tegnapunk), a Családi szótár most mégis teljesebbé teheti a róla itthon kialakult képet, hiszen az olasz irodalomkritika ezt tartja legjellemzőbb, legizgalmasabb művének. A szöveg talán abban is rokonítható az ottliki prózavilággal, hogy a ginzburgi beszélő – a megpróbáltatások át- és túlélőjeként – szintén az emlékezet, pontosabban a meghatározó emlékeket és tapasztalatokat összesűrítő írói emlékezet segítségével igyekszik megőrizni leg-belsőbb, legrejtettebb rétegeit. A család – ha tökéletlenül is, de – a nyelvben, a mondatokban él.

Natalia Ginzburg: Családi szótár. Fordította Todero Anna. Budapest, Park, 2025. 288 oldal, 5499 forint