Ha a mát érteni akarjuk, és miért is ne akarnánk érteni a mát, benne élünk, akkor nem negligálhatjuk a közelmúlt médiafitogtatásait, a képernyőt, mint harci eszközt, a bemondót, mint vezénylő tábornokot, a jövendő meghatározásának bülbülhangú énekesmadarát, a társadalmi kristályszerkezet dalnokát, népvezért és megmondóembert. Ha a mát érteni akarjuk, kurkásznunk kell a közelmúltban. Oroszországról beszélek.

Peter Pomerantsev nevét hallottam korábban is, bevallom, politológusnak hittem, kremlinológusnak, aki a londoni Chapham House-ban vagy másutt osztja az észt hosszú könyvtárazásba ágyazott tanulmányai alapján, hogy mi is a demiurgosz napjaink világszinten legsikeresebb állami kalóza, Vlagyimir Putyin környékén. Ám egyszer csak – valójában a véletlen – kezembe fújta Pomerantsev magyarul is megjelent könyvét (Semmi nem igaz, bármi lehetséges), s belefeledkeztem, valamint sokat tanultam. Hamar felismertem tévedésemet, Pomerantsev nem diófa íróasztal mögött tweedzakóban pipázgató brit politológus, hanem szovjet politikai menekült/emigráns családból származó angliai televíziós producer, aki visszaélve anyanyelvi orosztudásával a 2000-es évek elején Moszkvába települt, és ott televíziós produceri tevékenységbe kezdett. El kell oszlatnunk némely nyelvi félreértést a televíziós producer hangalak és definíció körül. Ha csak azt halljuk, hogy „producer”, természetesen a filmiparra, mitikus figurákra gondolunk, mint Sam Goldwyn, Korda Sándor, David O. Selznik, Harry Cohn vagy Darryl Zanuck a filmcsinálási klasszika korának filológiájából. Formátumos nagyember, aki beleszagol a délnyugati passzátba, és megérzi, mit kíván a szórakozni vágyó, mozijegyre költeni hajlandó ezerfejű cézár, megérez trendet, rendet, Zeitgeistet, etcetera. (Mára már a filmproducer is alászállt az emberek közé demitizáló korunkban.) A tévés producer más. Ott kezdődik, hogy az angolszász világban a szerkesztőt mondják producernek a tévés szakmában: kitalál, meggyőzi a csatornaarcokat, nekilát, műsorvezetőt talál, brandesít, alacsony művészi színvonalon látványt teremt.

Pomerantsev megérkezett Oroszországba, volt néhány jólfésült vagy kócos elképzelése, brit neveltetése miatt népszerű lett, „Pííííííter” volt és nem Pjotr, akkor még divatos volt arra a Nyugat, és elkezdett dolgozni, kipróbálni magát a kannibálok között. Az 1991-es Szovjetunió-zárás után elképesztő módon dugták ki a fejüket mindenféle iparágakban mindenféle oligarchák szerte a varázstalanított egykori szuperhatalom területén. Lehetett az „osztályvezetőhelyettesek forradalmán” csúcsra jutott aktor, lehetett szilovik (titkosszolgálati hátterű, a szervezett bűnözéshez kapcsolódó gazdasági szereplő), Jeffrey Sachson nevelkedett közgazdasági zseni az illető, egy dolog biztos volt: ha nincs egy országos televíziós csatornája, akkor hajítófát sem ér az oligarchasága. Az oligarcha lehet bármekkora olajsejk, ha nincs tévéje. Az idősebbek még emlékezhetnek a jelcini oligarchakorszak meghatározó keresztapáinak neveire – az emigrációba kényszerített Guszevszkij, Berezovszkij, Abramovics és a később hosszú szibériai büntetésvégrehajtást szenvedett Hodorkovszkij pédául – és hogy 2000 után hogyan jöttek a helyükre új fiúk.

Pomerantsev színes kis tényregénye első felvonásának címe Valóságshow Oroszország, mely a Jerry Springer-típusú tapló kibeszélőshowk russzifikálásának könnyesbús elbeszélése. (Hazánkban Mónika Show néven vált ismertté és pusztítóvá ez a formátum.) Az orosz változatok egyik fő témája az „aranyásók”, illetve a „gésaiskolák” működésének szemlézése volt. Jön a lány, valahonnan a Russian outbackből, nyomorból és kilátástalanságból, 20-22 éves, hosszúcombú modellalkat rendezhető fogsorral. „Hogyan csábíthatsz el egy oligarchát?” teszik fel a perspektívát villantó kérdést a szakoktatási intézmények kurrikulumai. Az egyszerű és szokásos prostitúció az első lehetőség lehet, de az igazi cél egy minden szempontból kitartó sugar daddy megszerzése és megtartása. Az orosz férfiaknál a kitartott partnerrel szemben fellép a monogámia igénye is, Ponomarentsev egyik adatközlője szerint a promiszkuitás terén „óvatosnak kell lennem, a jelenlegi szponzor az egyik testőrével figyeltet”.

Korunk hősének hívja a brit-orosz szerző az ilyen kitartót – eskü, 2022-es regényem, a Greed írása idején nem ismertem Pomarentsev könyvét – ő is a Zeitgeist lángpallosú lovagjának tartja a média-szilovikot, a titkosszolgálati hátterű, a szervezett bűnözésben pompás kapcsolatokat ápoló politikai aktort. A CNN és az Al-Jazeera voltak a Russia Today televíziós csatorna mintái, eleinte igazi, épp csak egy vajszínű árnyalatnyit kremlita hírforrásnak tervezték – beletartozott ebbe, hogy megvették a már kifutószériában lévő CNN-sztárt, Larry Kinget –, ám a grúziai invázió idejére már a Ruszkij mir, az orosz világ rosszul és propagandisztikusra foncsorozott tükrözése lett a csatorna feladata. Független oligarchák kora még ez, a szabadosságot bizonyos szabadság is kíséri. Minden gazdag embernek van saját fotósa, „csak az válik igazán sikeressé, akinek az élete képes magazinná válik” – köti a bon mot-t a sikeres illuzionistához, Vagyik Mamisev-Monroe-hoz Pomarantsev.

Szerzőnk csatornája, a TNT befelébb szóló és még bulvárabb természetű, de ő itt is kap meleg pitének számító kirándulást az egykori Kelet-Poroszországba. Königsberg/Kalinyingrád, ez a geopolitikai szörnyszülött a II. világháború végén, a 14 millió porosz, sziléziai és pomerániai, Szudéta-vidéki német elüldözésének idején került a Szovjetunióhoz. „It was the darkest night in Kaliningrad / When the soldiers came to play” – énekelte Molnár Gergely, a legősibb és hamar emigrációba kényszerített magyar punk banda, a Spions énekese (további tagok: Najmányi László, Peter Ogi, Zátonyi Tibor) 1978-ban, már Párizsban felvett lemezkéjükön. Kalinyingrád lándzsahegy 1991 után a Nyugat torkában, Lengyelország és Litvánia közé ékelve, s régen megfeledkezve nem csak a józan ész, de az ítélőerő kritikájáról is. Ha a nemrég a NATO-hoz csatlakozott Svédország szigetét a Balti-tengerben nyugodtan nevezheti az angolszász sajtó unsinkable aircraft carriernek, „elsüllyeszthetetlen repülőgép-anyahajónak” – ami a legfontosabb eszköze lehet a Baltikum katonai kontrolljának, akkor a savanykás bolsevikről, Kalinyinról elnevezett város – a felvilágosodás talán legnagyobb filozófusának, Immanuel Kantnak szülő-, és lakóhelye: Königsberg – maga a Vörös Hadsereg előretolt éke, melynek még határa sincs Oroszország anyácskával. Az összeköttetés Belaruszon, Lukasenka-Disneylanden keresztül a lengyel-litván határon futó, területenkívüli un. Suwałki-folyosón zajlik, a jelenlegi magyar kormányzat orosz barátai ezen keresztül transzportálnak nukleáris ezt-azt a Teuton Lovagrend egykori központi területe felé.

Pomerantsevnek jó érzéke van a történelmileg groteszk helyzetek, bizarr csillagászati együttállások, parodisztikus históriai összecsendülések és a teremtés új koronáinak irányultságaihoz. Ahogy a kilencvenes évek trendsetter újorosza Ioszip Kobzon volt – szovjet táncdalénekes, Koós János barátja egy forró hangulatú krími Drúzsba-fesztiválról; a szovjet gyógyszeripar leprivatizálója, Duma-képviselő, egy széljobber izraeli szervezet szerint 1996-ban az „év zsidója”, akitől ugyanekkor az FBI megtagadta az Államokba való belépés jogát, arra hivatkozva, hogy a veszélyesnek tudott Brighton Beach-i (Kis-Odessza) orosz maffia főnökének, Vjacseszlav Ivanykovnak – iszakbabeli nickje: Mishka Japoncsik; ugye ő volt Benya Krik szárnysegédje (In.: Iszak Babel: Odesszai történetek) – hogy ő volt a felső kapcsolata. A kilencvenes évek Jelcinnel elszelelt – tudjuk, a gigászi néplelken folt esett, mikor egy amerikai beszéde idején az orosz elnök ittasan lépett a mikrofonhoz, s a szavakkal való kötöttfogású küzdelmét Bill Clinton a háttérből megmosolyogta –, új idők, új dalok, a magasállású, fiatal, de nagyralátó KGB-s valóságmagyarázati főembere egy még fiatalabb, videójátékokban otthonosan mozgó és tervező színházrendező lett, aki még 1992-ben az akkor még szintén fiatal Jukosz-vezér Vlagyimir Hodorkovszkij, később Szibériába száműzött vezéroligarcha reklámhadjáratát tervezte, tehát dicsérettel ment át az árulástani vizsgán is. Illető égátfestőt Vlagyiszlav Szurkovnak hívták, kinek kedvelt mondása volt, hogy „túl közel van istenhez ahhoz, hogy szüksége legyen erkölcsre”. Megalkotta a Kreml mátrixát, kiadta a jelszót: „nincs valóság”, a zseniális srácokat felfalják, a „zseniális extrovertáltakat ünneplik. De Oroszországban ez a típus börtönben vagy emigrációban végzi” – írja Pomerantsev. Egy moszkvai amerikai tényfeltáróhoz, Bill Browderhez köthető a Magnyickij-törvény washingtoni kierőszakolása – a névadó egy könyvelő volt, aki detektálta a repedéseket a Kreml-mátrixában, illetőt börtönben érte a halál – és mikor e törvény alapján Vlagyik Szurkovot kitiltották az USA-ból, szellemesen csak annyit nyilatkozott, hogy ami őt Amerikából érdekli – Jackson Pollock festészete, Tupac Shakur társadalomkritikus muzsikája és Allen Ginsberg költészete – azért nem szükséges neki az Egyesült Államokba utaznia.  

Tudjuk: Moszkva újdonat építészete Las Vegas vagy Tokió klónja. „Egy másik Oroszország ez – a bontógolyó a város időmérője, minden sarkon ott lengő metronóm. (...) Oroszországnak adódnak gondjai az emlékeivel. Nincs egyetlen épület sem, amelyek mellett elhaladunk, ami ne lett volna kivégzések, árulások, tömeggyilkosságok helyszíne. (...) Az épületek itt nem is annyira az emlékezésről szólnak, mint a győzelemről az idő felett.” Maybachok, Bentley-k grasszálnak, pravoszláv templomokban és előttük hason csúszó, imára kulcsolt kezű koldusasszonyok rebegik könyörgésüket – ez egy szadista, kannibál társadalom, ahol a delírium formái nem változtak Tolsztoj és Dosztojevszkij óta. Pomerantsev tragikus szupermodellekről, veszélyes drogokról és veszélyes szerelmekről ír. A prostitúció, mint szelet wagyu marhát a finom zsírháló, szövi át a társadalmat. Ruszlána, a szupermodell öngyilkosságot követetett el a Wall Street sarkán, ahol nem lakik senki, „nekifutott és repült” ötven emelet magasságban, a haját tizenöt éves koráig sosem mosta egyedül, és átmenetet képzett Lolita és Maugli között. Viktor Jerofejev „orosz széplánya” egy generációval később.

Pomerantsev megírja a posztszovjet Oroszország szektáinak rövid történetét, az „életerős messianisztikus tudatosság” 3. Rómáját, aminek már Joszip Viszárionovics nekikezdett: Sztálin hét moszkvai Gotham-épülete a hét római dombot szimbolizálja. Putyin személyes gyóntatója, Tyihon archimandrita Isztambulban tévéshow-ban rója az utcákat, Moszkva közvetlen elődjét, Bizáncot keresve, és tudja, hogy a penész az Ördög fegyvere, már Mózes idején terjedni kezdett, de a jelen idejű (vetített) valóság a semmi hívása, nem lehet más, mint fényességes. Moszkva épületeinek kulturális népirtását Disney-tornyok és dubaji szállodák helyi verziói követik. Nulla körüli regény az élet, színpadi változatban: színészek a színpadról kedvvel közönségbaszogatnak: „jól elvagytok egy gyilkosságokkal és korrupcióval terhelt világban, he?” – mondják, és a publikum kacag. Az Éjjeli farkasok – a Hell’s Angels orosz klónjai – olyan motorosok, akik megtalálták az oroszok istenét, keresztek mindenhol, „bűnözőkből vallásos hazafiak lettek, akik Szűz Mária és Sztálin ikonjaival díszített Harley-jaikon robognak keresztül Moszkván, nacionalista ostromállapot-mentalitásban. Szurkov felfigyelt rájuk, az országnak szüksége volt új, hazafias sztárokra a Kreml-valóságshow-hoz, ugyanakkor az orosz nacionalizmus paradoxonja, hogy egyfelől meg akarják hódítani a környező régiókat, másrészt etnikailag tiszta nagyhatalmat akarnak – a sok feka Közép-Ázsiából és a Kaukázusból menjen haza Moszkvából a picsába! És rajtuk a tudálékos vigyor, ami generációk óta a KGB-s fiúk ismertetőjegye.

Az eredeti posztszovjetek, Jelcin és Berezovszkij, politikusok és oligarchák után Oroszország elindult a képviseleti demokrácia felől a puszta látszatokra épülő társadalom felé. Vegas lett és Disneyland, szélhámosok Mekkája. Egyicska Limonov is visszatért, a NY-i emigráns meleg punk, aki hazaérve pánszláv nemzeti bolsevik lett, majd oligarchaellenesből a Kreml szövetségese – a súlytalanság kultúrájának Gagarinja. „A magángépek stewardessei mindig gyanúsak” – írja a szerző, és ez logikus, az adóvisszaigénylési eljárás a Kreml fekete kasszája, Szocsi téli olimpia – az ostorcsattogtató kozákok utcai előadóművészeket támadtak meg. Mikor még ment a külföldi dőzsölés is, az orosz Velikij Gatsby a moszkvai ingatlanokba szocreált vásárolt, londoni, New York-i lakásaikba Mark Rothkót, mert menőnek látták a daugavpilsi lett-zsidót a manhattani Four Seasons étteremben. A 2008-as grúz háború még gyorsan átfutott, mint egy könnyű diaré, mert „az első nem lineáris háború volt”, ahogy Vlagyiszlav Szurkov írta írói álnéven az Ég nélkül című novellájában, amely az „ötödik világháború” utáni disztópikus jövőben játszódik. „A tizenkilencedik és huszadik század primitív háborúiban jellemzően két oldal harcol egymással. Két ország. Két szövetség. Ezúttal négy koalíció csapott össze. És nem kettő kettő ellen, vagy három egy ellen. Nem. Mindenki mindenki ellen.” Szurkov szerint az olaj és pénz éket ver Európa és Amerika közé: „nagyon eltérő céljaik voltak. A legtöbben úgy fogták fel a háborút, mint egy folyamat részét. Nem is feltétlenül a legfontosabb részét.” És a Kreml leginkább az „üzleti einstandban” látja a maga szerepét, és ma már nem csak a Kreml bazírozik erre.

Pomerantsev könyve könnyed és okos könyv, kiégett szovjetológusoknak, ruszistáknak, a ma kremlinológusainak és bizarr történetek kedvelőinek egyként ajánlható.

Peter Pomerantsev: Semmi nem igaz, bármi lehetséges. Az új Oroszország szürreális szíve., Európa, 2019, ford. Papolczy Péter