Újrafordítás A középkor alkonya árnyékában
Fotó: Wikipedia
Újrafordítás A középkor alkonya árnyékában

Igazi szenzáció: legavatottabb magyarországi szakértője, Balogh Tamás Őszi középkor címen újrafordította A középkor alkonyát - az idén, a Typotex Kiadónál megjelenő kötet utószavából pedig kiderül, hányan és hogyan fordították az 1938-as első magyar kiadást, és miben lesz más az új.

Votisky Zsuzsa emlékének[1]

Johan Huizinga nagyszabású munkájának újrafordításával – ami az idő múlásával, az ehhez fogható grandiózus vállalkozások elmaradásával a holland tudós főművévé avanzsált – A középkor alkonya első vagy első két fordítójának emléke előtt kívántam tisztelegni. Jóllehet 

az 1938-as kiadás előzéklapján Szerb Antalt tüntették fel fordítóként, nem zárható ki, hogy ketten fordították a könyvet; amivel azt akarom mondani: ketten, de nem többen.

Az idők során ugyanis felmerült a gyanú, hogy Szerb négereket foglalkoztatott, és csak a nevét adta a Huizinga-fordításhoz – igaz, ezt a vádat dokumentálhatóan egyedül Illyés Gyula fogalmazta meg, aki sohasem volt igazán jó véleménnyel Szerbről. 1977 elején nála járt Dávid Gábor, aki A középkor alkonya néhány héttel korábban megjelent, eseményszámba menő újrakiadása számára átfésülte az 1938-as fordítás szövegét. Dávid motyogva beszélt, ami nagyon fárasztotta vendéglátóját. Amikor Illyés megtudta, hogy Huizinga főművének első másfél fejezetét nem angolból fordították, szemben azzal, ami az előzéklapon szerepel, hanem németből, nem figyelt tovább. Aznapi naplóbejegyzésében nem átallotta „szélhámossággal” gyanúsítani Szerbet, mármint a szó eredeti értelmében, tudniillik hogy másokat dolgoztatott. Ez a vád, úgy tűnik, minden alapot nélkülöz; az viszont valóban nem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a könyv legelejét nem másvalaki fordította-e.[2]

1938-ban, A középkor alkonya-fordítás megjelenésekor Huizinga már Magyarországon is igazi hírességnek számított. Jóllehet könyvei már a húszas évek derekától ismertek voltak nálunk, az igazi áttörés akkor következett be, amikor a történész 1936 júniusában részt vett a Népszövetség Szellemi Együttműködés Bizottságának (C. I. C. I.) budapesti összejövetelén. Huizinga nem sokkal korábban kapcsolódott be szorosabban ennek az intézménynek a munkájába; neve eredetileg nem szerepelt a Budapestre delegáltak listáján. Minden bizonnyal már ekkor voltak magyar hívei, akik tudományos teljesítményén kívül a bizottságban általa képviselt holland irányvonallal is rokonszenvezhettek. Amikor kiderült, hogy betegség, illetve lemondás miatt felszabadul két hely, a genfi központ engedett a magyar szervezőbizottság kérésének, és hozzájárult Huizinga részvételéhez.

A budapesti összejövetel résztvevőit bemutató ismertetőkben Huizinga mint „Németalföld képviselője” és „a középkori és reneszánsz kori történelem kiváló ismerője” szerepel. Ugyanakkor beharangozó blokkjában a Napkelet a beszélgetések „egyik legtüzesebb vitázójaként”, a „kisebbségi jogoknak harcosaként” mutatta be Huizingát. Mivel a holland tudós viszonylag későn kapcsolódott be a C. I. C. I. munkájába, és nem igyekezett különösebben reflektorfénybe kerülni, a magyar meghívásban vélhetőleg első, 1933-as fellépése játszotta a legfontosabb szerepet. A C. I. C. I. párizsi összejövetelén, amelyen még csak meghívottként vett részt, „Az európai szellem jövője” volt a megtárgyalandó téma. Előadásában Huizinga összefoglalta az európai humanizmuseszmény történetét, és elhatárolódott a nacionalizmusoktól – egyébként ez volt az első kultúrkritikai színezetű munkája. Az összejövetelen Julien Benda egy olyan egyesült Európa ötletét vetette fel, amelyben feloldódnának a nemzetek, és a francia szolgálna hídnyelvként. Huizinga már a kongresszuson kifejtette ellenvéleményét, amelyet aztán nyílt levélben is megfogalmazott. Hangsúlyozta, hogy a valódi nemzetköziség másban áll, mint Benda gondolja: az államok, nemzetek viszonya csakis egymás értékeinek kölcsönös elismerésén alapulhat, és kiemelte a nemzeti nyelvek értékét. Dicsérte a kis népek nemzeti entitását és önállóságának különleges értékét, ugyanakkor a nagy népek nacionalizmusát veszélyesnek mondta, és elítélte. Ez a felfogás később olyan értő és áhítatos követőkre talált Magyarországon, mint Cs. Szabó László, Illyés Gyula vagy Bibó István. A Patriotizmus, nacionalizmusban is kifejtett gondolatai később hivatkozási pontként szolgáltak a háború utáni rendezésről gondolkodó magyar értelmiségiek számára.

Huizinga meghívásánál ugyanekkora súllyal eshetett a latba egyre növekvő kultúrkritikusi hírneve, amelyet 1935-ben német fordításban is megjelent könyve, A holnap árnyékában alapozott meg. A Napkelet is ennek egyik fejezetéből hozott fordítást „Hősiség” címen. A könyv csak 1938-ban jelenik meg magyarul, azonban ismertségére jellemző, hogy például a Prágai Magyar Hírlap 1936. karácsonyi mellékletében az év legjobb, még le nem fordított külföldi művének választották. Az Athenaeum filozófiai folyóirat már a német kiadást is recenzeáltatta, ám a magyar fordítás megjelenésekor (1938) érdemesnek tartotta újabb recenziót közölni.

Huizinga a budapesti ülésszakhoz kapcsolódó programok során ismerkedett meg Bethlen Margit grófnéval, aki nemcsak író, de irodalomszervező is volt, valamint az Athenaeum Kiadó tulajdonosnőjével, és innen datálódik kapcsolata például Bóka Lászlóval, Passuth Lászlóval és Kerényi Károllyal is – mi sem jellemzőbb Huizinga recepciójára, mint hogy ennyire eltérő világnézetű, habitusú, ízlésű emberek mondhatták magukat „magyar barátainak”. Valószínűleg ekkor születhetett meg a Herfsttij der Middeleeuwen magyar fordításának a terve. 1937-től kínálta magát a Sárközi György nevével fémjelzett új Az európai kultúra története-sorozat.

A Herfsttij der Middeleeuwent megjelentetni kívánó Athenaeum Kiadó és Huizinga szerződését az OSZK Kézirattára őrzi. A Huizingának elküldött német nyelvű szerződésben az Athenaeum ezt írta (Budapest, 1937. nov. 12.): „Im Allgemeinen sind beide Parteien darin einig, dass die ungarische Übersetzung auf Grund der englischen Ausgabe veranstaltet wird; eventuelle weitere Abkürzungen dürfen nur mit der Zustimmung des Autors vorgenommen werden.” A megfogalmazás árulkodó: a történész előzőleg felhívhatta a kiadó figyelmét az 1924-ben The Waning of the Middle Ages címmel napvilágot látott, erősen lerövidített és egyszerűsített szövegű angol változat helyére a fordítások sorában. Ennek az egyszerűsítésnek annak idején elég praktikus oka volt, az angol kiadó, E. Arnold azt az ajánlatot tette az angol nyelvterületen még jószerivel ismeretlen Huizingának, hogy szívesen kiadná a könyvet, de jegyzetek nélkül, kétharmadára meghúzva. A holland tudósnak ez akkor (még) láthatóan nem volt ellenére; mindössze azzal igyekezett ellensúlyozni a hiányt, hogy az angol kiadásba felvette azt a bibliográfiát, amellyel az időközben megjelent második holland kiadást kibővítette. A fordító egyébként nem anyanyelvi beszélő volt, hanem egy holland anglicista, Frits Hopman, jellemző módon maga is irodalmár, sőt íróember. Németországban is viszonylag hamar felfigyeltek a könyvre, amely több szállal kapcsolódott a korabeli német történeti diskurzusokhoz („német középkor alkonya”, északi reneszánsz stb.) – sikerében azonban nem kis része volt annak is, hogy Huizinga legjobb barátja, az akkor már híres André Jolles propagálta. A német változatokban igyekeztek hűen követni a folyamatosan módosított eredetit (amely 1921-ben átdolgozott, 1928-ban és 1935-ben javított kiadásban jelent meg Hollandiában). Az első német fordítást Mathilde (Tilly) Mönckeberg, André Jolles volt felesége készítette. Huizinga folyamatosan ellenőrizte a munkáját, és bár hivatalosan jóváhagyta, nem igazán volt megelégedve vele. A könyv először 1924-ben jelent meg a Drei Masken Verlagnál, amely később – Huizinga megelégedésére – Arno Duchhal átdolgoztatta a fordítást. Ez a végleges(nek bizonyult) német változat (a 3. kiadás) 1931-ben jelent meg. Miután a Drei Masken 1932-ben gyakorlatilag csődbe ment, a kiadás jogát átvette a lipcsei Alfred Kröner Verlag. Magyarországon mind a három német változatot, valamint az 1932-ben megjelent francia fordítást is ismerték. A Huizingával a magyar változatra kötött német nyelvű szerződésben egyébként Herbst des Mittelalters címen futott a könyv, és a kiszemelt fordító eredetileg nem Szerb Antal, hanem az a Szántó Rudolf volt, aki tudtommal csak németből és franciából fordított – kiválóan. Az általa aláírt szerződésvállalásból kiderül, hogy a munkára pontosan fél évet kapott (1937. december 16. – 1938. május 15.), és az is kiolvasható, hogy előző munkái során – alapossága, vagy inkább pontatlansága miatt – voltak nézeteltérései a kiadóval.

Akármi is történt azonban Szántó és az Athenaeum között, megbízása – egy hónappal a Huizingával kötött szerződés kelte után – arra vall, hogy a kiadó nagyra tartotta, tudniillik a Huizingával kötött szerződés 5. pontja így hangzott: „Das Athenaeum hat für eine dem Rang des Autors würdige ungarische Übersetzung Sorge zu tragen.

Alighanem az Athenaeum döntött az angol változat mellett, mégpedig talán úgy, hogy azt még nem ismerte, annak még nem volt birtokában: az lehetett a döntő, hogy a sorozat jellegénél fogva nem viselte volna el a jegyzetapparátust és a bővebb terjedelmet. A szerzőnek aligha fájt (volna), ha valamiképp a német fordítás(oka)t is figyelembe veszik a magyar változat elkészítésénél. Mint ismeretes, Huizinga éppen ebben az időben tervezte, hogy megjelenteti főműve új, javított holland változatát, és német kiadójánál is puhatolózott, nem lenne-e kedve újra kiadni azt, a módosítások figyelembevételével.

A magyar változat vizsgálatából kiderül, hogy rögtön az első fejezetet németből – mégpedig az 1931-es 3., vagy az azt követő kiadásból – fordították. Ezt már a fejezet címe elárulja: Az élet feszültsége – vö. Die Spannung des Lebens versus The violent tenor of life (ami közelebb áll a hollandhoz: ’s Levens felheid). A fordító egészen a második fejezet közepéig a német változatot vette alapul; majd egy szakaszon váltakozva követik egymást az angol, illetve a német változatból vett bekezdések; ezután a fordítás az angol változatot követi. Ebben azonban nem merült ki a német változat hatása. A fejezetek felében észlelhető, hogy a fordító ismerte és használta a német kiadást. Ez néhol csak a fejezetcímeken látszik, máskor a bibliai versek pontos helyének megnevezésében, a nevek és városnevek átírásában, esetleg az eredeti formájukban közölt idézetek fordításában érhető tetten. Itt-ott azonban a fordító egész mondatokat, sőt bekezdéseket emelt át a német változat szövegéből, amelyek az angolban általában nem, vagy csak egyszerűbb formában szerepeltek. A megfelelő helyeket egyáltalán nem egyszerű visszakeresni a német kiadásban. Ráadásul többször előfordul, hogy az alapul vett német szöveg alig különbözik az angoltól. Ilyenkor talán az történhetett, hogy a fordító segítségért folyamodott a német kiadáshoz, s ha már ott volt előtte a szöveg, egyszerűbb volt onnan lefordítania az egész inkriminált szakaszt.

Mi magyarázhatja még ezen kívül az 1938-as magyar változat felemásságát? Most csak azt a szcenáriót írom le, amelyet a legvalószínűbbnek tartok. Szántó valamiért elakadt a munkával, vagy el sem kezdte azt, de ez csak későn derülhetett ki, esetleg csak akkor, amikor a szerződés értelmében le kellett volna adnia a kéziratot; ekkor került a képbe Szerb, aki előző évben lefordította a kiadónak Sackville-West Jeanne d’Arcját, vagyis feltételezhetően otthon volt a korszakban. Mivel ekkor már nagyon sürgetett az idő – a könyv végül decemberben került a boltokba –, és a tervekben amúgy is az angol változat lefordítása és kiadása szerepelt, Szerb az egyszerűbb-rövidebb angol verziót vette alapul, de keze ügyében tartotta a németet is. Valószínűleg valamennyi – nagyon kevés – már meglehetett Szántó fordításában, különben Szerb nem kezdte volna el németből fordítani.

A németből, illetve az angolból fordított részek egyaránt

gyakorlott, sőt, kifejezetten ügyes és ihletett, a Nyugat fordítói hagyományát követő fordító(k)ra engednek következtetni.

 Ami feltűnő: a magyar szöveg kicsit tompább az angolból fordított részekben, mint a németből átültetett másfél fejezetben, ami arra vezethető vissza, hogy az angol eleve szürkébb, mint a német fordítás, ráadásul amíg a németből dolgozott, a fordító gyakran még meg is emelte, „körül is prémezte” a szöveget. Feltűnő továbbá az is, hogy a magyar fordítónak a vége felé már nagyon sietnie kellett, így többet hibázott – ami egyébként bizonyítani látszik, hogy Szerb nem dolgoztatott négerekkel, hiszen ez esetben azoknak jóval kisebb adag jutott volna, és aligha úsznak el a munkával. 

Majdnem biztos vagyok benne, hogy lényegében az egész könyvet Szerb fordította,

és csupán az angol és a német fordítás némileg eltérő jellege tükröződik vissza a magyar fordítás sajátosságaiban.

Mint arra már utaltam, az 1938-as kiadásnak évtizedekkel később készült egy átdolgozott változata is. 1976-ban összeszövetkezett néhány, az Európa Kiadó holdudvarába tartozó fiatal tudós; úgy érezték, megérett az idő egypár, a hatalom által nem támogatott klasszikus társadalomtörténeti munkának, köztük Huizinga híres könyvének a megjelentetésére. 1976-ban jó érvek szóltak amellett, hogy a kiadó az 1938-as változat revideált újrakiadását az angol fordítás alapján készíttesse el: az előzéklapon szereplő megjegyzés alapján az eredeti fordítás az 1938-as londoni kiadás alapján készült, és nagy részét valóban angolból is fordította valaki, valószínűleg Szerb. Úgy tűnik, a szerkesztőnek és a kiadónak nem annyira a fordítással volt gondja, inkább azzal, hogy az angol változat sok tekintetben egyszerűbb a német kiadás(ok)nál – ezt a hiányosságot igyekeztek pótolni a gazdag képanyaggal, a lexikoncikkszerű név- és tárgymutatóval és az utószóval. Mindazonáltal az érdekelteknek nyilvánvalóan feltűnt, hogy az 1938-as magyar kiadásnak a szövege is átfésülésre szorul. Az átdolgozással megbízott Dávid Gábor igen alapos, jó munkát végzett. A gondot legfőképpen az okozza, hogy az első másfél fejezet németből készült szövegét helyettesítette a maga, szigorúan az angol változatra alapozott fordításával – vagyis éppen azt a részt cserélte ki, melynek egykori magyar fordítását joggal mondhatjuk kongeniálisnak. Ugyanakkor a sápadtabb angolt követő, minden jel szerint sietve készült fordításból igyekezett mindent megőrizni. Csakhogy a fordításnak még ehhez a részéhez sem nyúlt szerencsés kézzel. Nem igazán volt füle Huizingához: lehet, hogy Szerb rohammunkát végzett, és túlontúl dekoratív szépségeszményt követett, receptoraival mégis jobban fogta a szöveget, mint az alapos Dávid Gábor.

Két jellegzetes példa. Huizingáról szólva mindig kiemelik, hogy plasztikus képekbe tudta sűríteni egy kor „lelkét”. Több volt ez képek megidézésénél és kiszínezésénél, inkább vizionárius szuggesztiónak nevezhetnénk. A Herfsttij egyik legszebb fejezete a Mózes-kútról és Jó Fülöp síremlékéről szól. Ebben szerepel a következő leírás is. Az 1938-as fordításban: „A plourants-ok (sic!), a sirató alakok a koporsó körül hosszú időn át a burgundi sírművészet kötelező motívumai voltak. Ezek a siratók nem arra voltak szánva, hogy általában fájdalmat fejezzenek ki; a szobrásznak hűséges képet kellett adni a temetési kíséretről és a temetésen jelenlévő méltóságokról. De Sluternek és tanítványainak lángelméje ezt a motívumot átalakította a legmélyebb gyász kifejezésévé, amelyet csak ismerünk a művészetben, valóságos kőbevésett gyászindulóvá.” Dávid Gábor viszont „kőbe vésett gyászmenet”-re változtatta az utolsó mondatot: az angolban „a funeral march in stone” szerepel. (A németben „Trauermarsch im Stein”.) Pedig Dávid Gábort már az elgondolkoztathatta – vagy megragadhatta – volna, amit Huizinga nem sokkal korábban írt, tudniillik hogy „az itt megnyilvánuló művészetet csak akkor tudjuk egészen átélni, ha halljuk is a szavakat”, amelyek a próféták kezében tartott tekercseken olvashatók. Nem egyetlen érzékszerv közvetíti a történeti tapasztalatot, sőt, egy érzékszerv magában nem is közvetíti: egyszerre kell látni, hallani, tapintani.

Egy másik sokat emlegetett példa a harangszó. Az 1938-as magyar kiadás első oldalain megkondultak a harangok, mégpedig sok, különféle nagyságú harang, Dávidnál viszont nem. Akkor szólalnak meg, ha a mondatfűzésre, a tagolásra, a lejtésre figyelve hangosan olvassuk a szöveget: „A hétköznapok életében a harangok figyelmeztető jószellemek szerepét töltötték be s jólismert hangjuk egyszer gyászt, másszor örömet, olykor pihenőt, más alkalommal bajt hirdetett; néha összecsődítették, néha meg intették az embereket.” Jól hallatszanak a különböző harangok… Dávid Gábor változatában viszont így szerepel ez a részlet: „A hétköznapi életben a harangok a jó szellemek szerepét töltötték be, jól ismert hangjuk egyszer gyászt, másszor örömet hirdetett, veszélyre figyelmeztetett, vagy éppen ájtatosságra intett.”  Itt még az sem befolyásolhatta Dávid Gábort, hogy az angol alapján „javította” ki az 1938-as szöveget, hiszen az angol fordításban ez a részlet így szerepel: „One sound rose ceaselessly above the noises of busy life and lifted all things unto a sphere of order and serenity: the sound of bells. The bells were in daily life like good spirits, which by their familiar voices, now called upon the citizens to mourn and now to rejoice, now warned them of danger, now exhorted them to piety” (8). Csak a szóismétlést érzékelte, amit irtott...

Sokszor eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha 1938-ban Huizinga művének német változatát fordíttatta volna le az Athenaeum Kiadó? Vajon lehetséges volna „rekonstruálni” egy ilyen szöveget? Ezzel az elhatározással fogtam hozzá a 2019-es jubileumi év végén az utolsó, még Huizinga által jóváhagyott holland változat (1941) fordításához. Lehetséges, hogy az 1938-as kiadáson felnőtt olvasók néhol palimpszesztként fogják érzékelni ezt a mostani fordítást. Az 1941-es holland verzió sokban eltér az 1924-es angoltól, de még az 1931-es némettől is, amelyből 1938-ban az első másfél fejezet magyar fordítása készült. Ennek ellenére, ahol az 1938-as magyar változat ugyanazon a szövegen alapul, mint amit az 1941-es hollandban találni, és jó vagy ihletett megoldás született Szántó, illetve Szerb tollán, ott mindig megfontoltam, hogy ne vegyem-e azt át. Erre egyébként nem nagyon került sor. Az 1938-as magyar szöveg nemegyszer költői magasságokba lendül, csak sajnos ott vagy ott is, ahol a holland eredeti nem, nem úgy, vagy nem annyira szép. Az 1938-as magyar változat szelleméhez viszont igyekeztem hű maradni.

Van azonban az egykori fordításnak néhány olyan tendenciózus vonása, amelyet semmiképp sem gondoltam követendőnek.

Az egyik ilyen a túlságosan nyomatékos ítélkezés; 

a magyar fordító(k) egyértelműbben pálcát tör(nek) a késő középkori kultúra jelenségei felett, mint Huizinga,

pontosabban: olyankor is éreztetik fenntartásaikat, viszolygásukat, amikor Huizinga árnyaltabban fejezi ki magát. Ez a tendenciózusság véleményem szerint azzal magyarázható, hogy a sűrített angol változat „velősebben” fogalmaz, mint a német és a holland, és ezért valahogy töményebben árad belőle a mű egészére mégiscsak jellemző értékítélet; olyannyira, hogy a fordító nemegyszer még ott is ettől vezetteti magát, ahol az eredetije éppen mást mond. Ez kitetszik azokból a részekből, ahol a burgundi udvar vonzásába került művészek helyzetének megítéléséről van szó. A magyar szöveg például „szolgai” művészetről beszél, miközben Huizinga „szolgáló”-t ír: „A szobrász művészete tehát ebben a korban szolgai jellegű volt.” („Thus the art of the sculptor at this epoch is a servile art.”) Kétségkívül Huizinga is ingadozik a tekintetben, vajon meg kellett-e tagadniuk magukat a művészeknek, hogy „kiszolgálják a nagyúri gőgöt”, vagy „iromba pompára pazarolják tehetségüket”, de inkább a „nem” felé hajlik: a művészet az élet része volt, az volt a rendeltetése, hogy szebbé tegye azt, ilyen értelemben a művész szolgált. Ugyanilyen torzítás, hogy az 1938-as magyar kiadásban rendre „végkorszak” szerepel, noha az eredetiben „korszakvég”-ről van szó.

Feltűnő az is, hogy a magyar fordító(k) nem riadt(ak) vissza az anakronizmusoktól – igaz, ezek használatára némileg feljogosította ő(ke)t Huizinga elmélete, miszerint az alapvető „életformák” sosem tűnnek el a történelemből, hanem folytatásra találnak, megváltozott tartalommal ugyan, de tovább élnek. A magyar fordító(k) előszeretettel használ(nak) olyan kifejezéseket, mint „úriember”, „öltöny”, „kosztüm” stb. Gyakran ebben is az alapul vett angol változat a ludas. Egy példa: „A szigorú becsületérzés megkövetelte az úriembertől, hogy erre így feleljen: Madame, jobb szeretném, ha jót beszélnének róla és csak én tudnám, hogy rossz” – olvashatjuk a magyar változatban. („This strict conception of honour obliged a gentleman to answer: »Lady, I should prefer to hear her wel spoken of and I what should find her bad.«”). A hollandban itt „minnaar”, „szerelmes, hódoló” szerepel a gentleman helyén. Ugyancsak az angol tehető felelőssé az olyan, már fájdalmasabb torzításokért, mint amikor a magyar szövegben az szerepel: „A lovag élete utánzás” („The life of a knight is an imitation”). A hollandban Huizinga mindig a „navolging”, a követés, mintakövetés kifejezést használja. Felfogásában a középkori embernek másokra: történelmi vagy irodalmi mintákra és konkrét közönségre-közösségre volt szüksége, hogy megfogalmazza, kifejezhesse „önmagát” – vagyis a maga helyét az egészben. (Közben persze „utánzással” is számolnunk kell, a korabeli ember gépiesen számtalan olyan dolgot is átvett és követett, amit semmi sem indokolt, az elfogadást, az idomulást is ki akarta mutatni.)

A teljesség kedvéért ide kívánkozik még egy megjegyzés. A húszas évek közepére Huizinga tudományfelfogása és életlátása is sokban megváltozott. Míg tudományos pályája elején a szinte kizárólag az írott források szigorúan filológiai elemzésén alapuló pozitivista történetírással szembehelyezkedve alakította ki a maga szemléletét és módszertanát, a húszas években megriadt az általa képviselt irány uralkodóvá válásától és vadhajtásaitól, és kezdte a korábbinál jobban értékelni a racionalista historiográfiát. Ehhez a későbbiekben még egy más jellegű indíttatás is társult: a húszas évek végétől a politikai és társadalmi fejlemények hatására felvállalta, bizonyos értelemben magára erőltette „Hollandia szellemi nagykövetének” a tisztét, a józan kisnemzet kulturális nagyságát, történelmi kiegyenlítő szerepét hirdette minden lehetséges fórumon, aminek előképét a tizenhetedik századi holland Aranykorban lelte fel. Mindenképp megjegyzendő, hogy ha egészen testhezálló nem is volt ez a szerep, teljesen idegen sem volt tőle. Eredetileg az a mű is Észak-Németalföldnek a tizenhatodik–tizenhetedik században kikristályosodott kultúrájáról szólt volna, amely tizenkét évnyi munka után végül Herfsttij der Middeleeuwen, Őszi középkor címmel látott napvilágot: a burgundi világ csak mint ennek előzménye, leágazása kapott volna benne helyet, és magában a kész műben is többször felbukkan mint párhuzam, sőt mint üdvös ellenpélda az Arany Évszázad holland kultúrája (lásd pl. „a köznapiság misztériuma”). Abban, hogy a Herfsttij végül a burgundi világról szóló könyv lett, melyet korszakvégként ábrázol, s amely a szerző eredeti szándékai szerint tipikus századfordulós alkotásként inkább a betetőzést, semmint a hanyatlást mutatta volna be, döntő szerepe lehetett annak, hogy Huizinga megismerkedett élete szerelmével, egy middelburgi nagypolgári család lányával, Mary Vincentia Schorerrel. Házassága révén olyan kulturális közeg nyílt meg a több nemzedékre visszamenően „vidéki” mennonita lelkész ősökkel rendelkező, alsó középosztálybeli családban nevelkedett, művészi hajlamú fiatal ember előtt, amire mindig is vágyott. Vincentia nem sokkal a világháború kirobbanása után nagyon fiatalon meghalt agytumorban. A hagyomány úgy tartja, 

Huizinga úgy érezte, felesége emlékének tartozik azzal, hogy megírja könyvét a burgundi udvar színpompás és gazdag korszakvégi világáról:

ennek egyik ihletője sok-sok közös századfordulós zenei- és olvasmányélményükön kívül a flamand primitívek bruggei kiállítása volt (1902), amelyet annak idején együtt tekintett meg az ifjú jegyespár.

Az első és második holland verzióhoz képest az utolsó, 1941-es holland változat, amelyből én dolgoztam, sokban már a kései Huizinga keze nyomát viseli: például egyszerűsödtek a jelzői vagy inkább jelzőbokrai, bizonyos divatszavakkal (pl. „erotisch”) óvatosabban bánt, és a buddhista utalások is megritkultak a szövegben. Ugyan az 1924-es angol változatnál még így is markánsabb-díszesebb ennek az utolsó holland verziónak minden lapja, de – mint fordításom első másfél fejezetét olvasva tapasztalni fogják – a végleges német fordítás szövegéhez képest (amit 1938-ban a magyar fordító amúgy is meglehetősen szabadon kezelt) tartózkodóbb, valamelyest visszafogottabb.

 

*

 

1938 elején Gyergyai Albert baráti levélben figyelmeztette Szerbet, hogy Maugham Színházának általa jegyzett fordítása finoman szólva sem makulátlan. A megszólított így reagált: „Mentségemre nem tudok mást mondani, mint hogy elsietettem a dolgot. A szokásos gépbe-diktálási módszer, úgy látszik, engem sokszor felületességre csábít, s ezentúl el fogom kerülni. Megnyugtatásodra közlöm, hogy ez idő szerint semmiféle fordítással nem foglalkozom, és nincs is ilyesmi kilátásban.” Nem egészen két hónappal később, 1938 májusában Szerb már a Huizinga-fordításon dolgozik, amelyet alighanem ismét csak gépbe diktált, talált időkben, rohanvást… Lehet kritizálni az 1938-as A középkor alkonya-fordítás szövegét (ha pontosabb és ihletettebb is a Színház fordításáénál) – csak méltánytalan. Micsoda felkészültségről, rutinról és szellemi jelenlétről tanúskodik, hogy Szerb képes volt időről időre egy pillanat alatt fordítói üzemmódba kapcsolni, egyből nyomdakész és nem is akármilyen szöveget alkotni! Már csak ezért is milyen intenzív élmény lehetett a Huizinga művével való találkozás! Hol vagyunk már ettől…

*

Jegyzetek:

[1] Itt köszönöm meg N. Kiss Zsuzsa, Ferenczi Attila, Seláf Levente és Kozma Zsolt segítségét.

[2] Erről bővebben írtam könyvemben: Huizinga Noster, Budapest, L’Harmattan, 2017, illetve cikkemben: „De Hongaarse Herfsttij-vertaling en Antal Szerb”, NLM, 2019. október, 33–36.

*

Johan Huizinga Őszi középkora 2022-ben, Balogh Tamás fordításában jelenik majd meg a Typotex Kiadónál.

Az esszé szerzőjéről
Balogh Tamás (1965)

Irodalomtörténész, műfordító, kritikus. Legutóbbi kötete: Huizinga Noster - Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról (L'Harmattan, 2017). Legutóbbi fordítása: Luk van Haute: Japán. Életképek (Typotex, 2020)

Kapcsolódó
Huizinga – újratöltve (Beszélgetés Balogh Tamással A középkor alkonya új magyar fordításáról)
Monostori Tibor (1982) | 2021.02.25.