Huizinga – újratöltve (Interjú Balogh Tamással A középkor alkonya új magyar fordításáról)
Fotó: Roeland Fossen
Huizinga – újratöltve (Interjú Balogh Tamással A középkor alkonya új magyar fordításáról)

Az európai művelődéstörténet klasszikusa és a magyar közönség újra farkasszemet néz. A németalföldi történész és kultúrfilozófus munkája, melyet eddig elsősorban Szerb Antal tolmácsolásában ismerhettek az olvasók, most végre a holland eredetiből készült modern fordításban szólalhat meg. Kezdjük ízlelgetni az új címet: Őszi középkor.

 

1749: Utoljára 1976-ban jelent meg új kiadás, és az is az 1938-as első, Szerb Antal-féle fordítás átdolgozott változata volt. Miért most merült fel egy új verzió gondolata?

BT: Nem én kezdeményeztem. Amellett, hogy elég sokat foglalkoztam Huizinga magyarországi hatástörténetével és műveinek fordítástörténetével, főleg az 1938-as A középkor alkonya-fordításéval, számos írását ültettem át magyarra. 1999-ban Huizinga, a rejtőzködő, 2015-ben Hogyan határozza meg a történelem a jelent? címmel jelentek meg tanulmányai a fordításomban, ez utóbbiak a Typotexnél. A kiadó alapítója és vezetője, Votisky Zsuzsa vetette fel először, hogy fordítsam újra Huizinga főművét – kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy az évek során elég sok közepes vagy érdektelen könyvet kellett magyarítanom a felkérésére. Ezt szerette volna kompenzálni, és szerintem kicsit félreértette, amit az 1938-as fordításról írtam, tudniillik én sohasem állítottam, hogy az sikerületlen lenne. Ráadásul, bár nagyon érdekel Johan Huizinga, nem vagyok nagy olvasója – akkor már sokkal közelebb áll hozzám az egyik fia, Leonhard, aki humoros könyvek írójaként ismert. Nem vettem komolyan Zsuzsát, nem villanyozott fel az ötlete, de ő kitartott, többször mondta, hogy szeretné megérni a megjelenését. Amikor 2018-ban meghalt, nagyon elszégyelltem magam – a mostani kiadásban ezért is ajánlottam az ő emlékének a fordítói utószót. Aztán Gyurgyák János keresett meg, akinek először némi hezitálás után szintén nemet mondtam. Végül azonban elvállaltam, és így alakult, hogy éppen az első, 1919-es kiadás századik évfordulóján láthattam neki a fordításnak.

1749: Szakmailag milyen érvek szólnak az újrafordítás mellett?

BT: Elsősorban a magyar változat(ok) felemássága. Az 1938-as kiadás nagy része az első holland kiadás kétharmadára rövidített, nyelvileg konformizált angol változatából készült. Az utolsó holland változat kb. harmadával bővebb, a fejezetek sorrendje, vagyis a tagolás is más, jegyzeteket és mellékletet is tartalmaz. Tudni kell azonban, hogy valaki az Arno Duch által jegyzett második német változatból kezdte el fordítani a művet – valószínűleg a kiváló Szántó Rudolf. Szerb később került a képbe. Az első másfél fejezet fordítása a német alapján készült, de még később is előfordul, hogy a már az angol változatból dolgozó (másik) fordító használja a német szöveget. Ma már szinte biztos vagyok benne, hogy a könyv nagy részét – a németből készült első másfél fejezet jó részét is! – Szerb fordította. Meg kell mondanom, szerintem ez a fordítás nem rossz, sőt, néhol nagyszerű – és ezt nem csak a Szerb iránti általános rajongásom mondatja velem. A legfőbb gond éppen az, hogy tapasztalataim szerint az olvasók nagy része úgy gondolja, amikor az 1976-os változatot és annak későbbi kiadásait tartja a kezében, akkor (lényegében) Szerb szövegét olvassa – ez azonban sajnos nem így van.

1749: Mi történt 1976-ban?

BT: Az 1976-os kiadás „ősbűne”, hogy kicsit átgondolatlan, és nagyon esetleges. Adta volna magát a jó német változat, de végül az angolt vették alapul – minden bizonnyal azért, mert az 1938-as fordítás nagy része ebből készült. Úgy tűnik, a szerkesztőnek és a kiadónak nem annyira a fordítással volt gondja, inkább azzal, hogy az angol változat sok tekintetben egyszerűbb a német kiadásoknál – ezt a hiányosságot igyekeztek pótolni a gazdag képanyaggal, a lexikoncikkszerű név- és tárgymutatóval és az utószóval. Mindazonáltal az érdekelteknek nyilvánvalóan feltűnt, hogy az 1938-as magyar kiadásnak a szövege is átfésülésre szorul. Az átdolgozással megbízott Dávid Gábor igen alapos, jó munkát végzett.  A gondot legfőképpen az okozza, hogy az első másfél fejezet németből készült szövegét helyettesítette a maga, szigorúan az angol változatra alapozott fordításával – vagyis éppen azt a „dúsan prémezett” részt cserélte ki, melynek egykori magyar fordítását joggal mondhatjuk kongeniálisnak. Ugyanakkor a sápadtabb angolt követő, minden jel szerint sietve készült fordításból igyekezett mindent megőrizni. Csakhogy a fordításnak még ehhez a részéhez sem nyúlt szerencsés kézzel. Nem igazán volt füle Huizingához. A kötethez készült egy elegáns, szerintem azonban több szempontból is furcsa utószó a fiatal Klaniczay Gábortól, akinek egyébként ez volt az első, nyomtatásban megjelent műve. A félreértések elkerülése végett: tisztelem Klaniczayt, tanárom volt az egyetemen… De ezen az íráson nagyon látszik, hogy a Huizinga halála óta eltelt harminc évben gyakorlatilag eltűnt a holland történésszel kapcsolatos minden háttértudás – sőt, a harmincas-negyvenes évek emléke is megfakult. Ez a kiadás tehát inkább egy szép és értékes Huizinga-emlékmű.

1749: Te melyik változatot fordítottad?

BT: Az utolsó holland változatot, az 1941-eset, amit Huizinga még jóváhagyott (minden egyes új változaton alakított). Az eredetit ültettem át magyarra, de ahol az nem tért el attól a szövegtől, amit Szerb és Szántó fordított, lehetőség szerint átvettem az 1938-as fordításból. Aki ismeri ezt a kiadást, annak számára az új fordítás egyszer-egyszer egyfajta palimpszeszt benyomását keltheti. Van azonban az egykori fordításnak néhány olyan tendenciózus vonása, amit semmiképp sem gondoltam követendőnek. Csak egyet említek: ilyen a túlságosan nyomatékos ítélkezés. A magyar fordítók egyértelműbben pálcát törnek a késő középkori kultúra jelenségei felett, mint Huizinga, pontosabban: olyankor is éreztetik fenntartásaikat, viszolygásukat, amikor Huizinga árnyaltabban fejezi ki magát. Ez a tendenciózusság véleményem szerint azzal magyarázható, hogy a sűrített angol változat „velősebben” fogalmaz, mint a német és a holland, ezért valahogy töményebben árad belőle a mű egészére mégiscsak jellemző értékítélet.

1749: Egy másik kritikád az 1938-as fordítással szemben, hogy Szerb néha túl költői, olyankor is, amikor Huizinga egyáltalán nem az. A középkor alkonya cím helyett az Őszi középkor is ezt tükrözi?

BT: Az „alkony” nyilván az 1924-es angol változat címének a „fordítása”: The Waning of the Middle Ages – és igen, nem lehetetlen, hogy Szerb fejében ott járhatott Spengler (akiről egyébként könyve írásakor Huizinga még csak nem is hallott). Utószavában Klaniczay rossz választásnak ítélte a magyar címet, azt írta, hogy annak spengleri, „ködös, borongós hangulata” ellentétes Huizinga szemléletével. És ez igaz is; csakhogy már Szerb valószínűsíthető forrásánál, Spenglernél is többértelmű az „Untergang”, ráadásul ha megnézzük Szerb műveit, az „alkony” plakátszóban nála is gyakran ott van a fizikai leépüléssel párhuzamos lelki, szellemi beérés képzete. Szerintem nem is annyira az „alkony”-nyal van a gond, hanem a magyar címben szereplő határozott névelővel, ami azt sugallja, mintha valami már létező fogalomról, történeti behatárolásról lenne szó; ezért választottam azt a megoldást, hogy a birtokos szerkezetet jelzőssé alakítom: Őszi középkor. A herfsttij egyébként bár ritka összetétel, nem Huizinga leleménye, olyasmit jelent, hogy valaminek „az őszi szaka” 

1749: Ha már Huizinga stílusáról beszélünk, kevesen tudják, hogy 1939-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, a legfőbb esélyesek között volt, és kevés híján el is nyerte. A fordító és kritikus mit érzékel Huizinga írói nagyságából?

 BT: Igen, Hollandiában legalábbis úgy tartják, hogy ha a Szovjetunió nem rohanja le Finnországot, akkor nem a finn jelölt kapta volna, hanem ő. Mivel a háttéranyagok (a felterjesztés, a bírálatok) nem nyilvánosak, csak találgatni tudom, hogy mi alapján ítélték volna oda neki a díjat. Tiszteletbeli akadémiai tagságainak indoklásaiban általában arra helyezték a hangsúlyt, hogy több volt szaktudósnál, a szellemi kapcsolatokat ápolta egy olyan korban, amelyben népek és osztályok gyűlölettel fordultak szembe egymással, és kiemelték a humanizmusát és az optimizmusát. Azt gondolom, a főmű kicsit kiválik az életműből, ezt valóban lehet valamiféle „összművészetnek” látni. Feltűnő ugyanis, hogy Huizingánál sohasem egy érzékszerv közvetíti a történelmi tapasztalatot, hanem több érzékszerv együttes működésbe hozása biztosítja az összeköttetést a múlttal: egyszerre záporozik az emberre az összes benyomás, ami (Blake-kel szólva) „az örökkévalóság adománya”.  Ezt a hatást tovább erősíti, hogy ezt a könyvét úgy írta meg, hogy félhangosan kell olvasni; ezzel sokat játszik is.  A veretessége, olykori keresettsége engem inkább zavar, az egy holland számára is nehézkesnek hat. Huizingának egyébként nem volt eszménye az ékes stílus, történészként pedig kifejezetten azon a nézeten volt, hogy az a történelmi megismerés útjában áll. Vonzódott a talpraesett megfogalmazásokhoz, az aranyigazságokhoz, az anekdotához, a közmondásokhoz, sőt, a közhelyekhez, amelyekben egész nemzedékeknek vagy századoknak a bölcsessége sűrűsödhet össze, megőrizve a frissességét.

1749: Radnóti Miklós is fordított Huizingát – erről mit tudhatunk?

BT: Radnótinak ez pénzkereset volt. 1943–44-ben az a kevés – a szerény tiszteletdíj és az emberhez méltó munka – is sokat jelentett a számára. A Pharos Kiadónak dolgoztak a feleségével. Radnóti prózát nem nagyon fordított, és kifejezetten utált Huizingával foglalkozni, amikor a Válogatott tanulmányait fordította németből. A szerkesztőnek (valószínűleg Tolnai Gábornak) bele kellett nyúlnia Radnóti fordításaiba, hogy hűbb és főleg gördülékenyebb legyen a szöveg. Kicsit ironikus is, hogy a köztudatban Szerb és Radnóti nevével fonódik össze Huizingáé. Radnótinak kínszenvedés volt Huizingát fordítani, Szerbnek meg sietnie kellett, és ennek nyomait viseli a fordítása. Hozzá kell tennem, hogy maga a fordítás ennek ellenére jó – sőt, viccesen azt is mondhatnám, ezért, vagy ezért is jó, hiszen Szerb alkatilag sem tudott másként, mint hajszoltan dolgozni. Valószínűleg ezt a fordítását is gépbe diktálta, és senki sem nézte át a szövegét. Gondoljunk bele, micsoda felkészültségről, rutinról és szellemi jelenlétről tanúskodik, hogy Szerb képes volt időről időre egy pillanat alatt fordítói üzemmódba kapcsolni, egyből nyomdakész és nem is akármilyen szöveget alkotni! Már csak ezért is milyen intenzív élmény lehetett a Huizinga művével való találkozás! Hol vagyunk már ettől…

1749: Miről szól voltaképpen A középkor alkonya, és mi a varázsának a titka? A késő középkori Burgundia, egy cseppet sem átlagos állam története? Egy magánéleti ihletettségű mű, amelyben fiatalon elhunyt feleségének is emléket állít? A szikár, pozitivista történelemszemlélettel szembehelyezkedve az élet feszültségének, a szenvedélyesség hatalmának hangsúlyozására és a gőgös haladáspártiság ellensúlyozásához keresett terepet Huizinga, s ehhez volt pusztán ürügy a középkori hercegség bemutatása?

BT: Igen, ez mind, és még biztos sokkal több minden. Ha a recepcióját nézzük, alapvetőnek bizonyult a vágyálmok, az illúziók pozitív, azaz történelemformáló szerepének felismerése, illetve a civilizációs folyamat elemzése, amit aztán akkora óriás vitt tovább, mint Norbert Elias. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Huizinga egyszerre volt történész és tanító. Mára idegenné vált korok érzés- és gondolatvilágát mutatta be a maguk néha radikális másságában, vagyis történetiségében – másrészt viszont meg volt győződve róla, hogy az igazi történelemmel való találkozás létezésünk alapjának végső sejtelmével tölthet el minket, hogy minden valódi történelmi megismerés oda torkollik, ahol elenyészik az idő. A történelemismeret végső célja, hogy életben tartsa minden földi dolgok változandóságának és mulandóságának a tudatát, s ezen keresztül az örökkévalósággal vagy az Örökkévalóval szembesítsen bennünket.

1749: Huizinga mint kultúrfilozófus és mint kultúrkritikus értő fülekre találhat napjaink polarizálódó közéletében. Magyarországon a legkülönbözőbb hátterű művészekkel és tudósokkal ápolt barátságot a világháború előtt. Egyszerre volt (új)humanista és keresztény, pacifista és idealista, kiállt a nemzetek értékeinek elismeréséért és szövetségéért, de az akkori radikalizálódó jobboldaltól egyértelműen elhatárolódott. Szkeptikus volt a nyugati életformával, a technikai fejlődéssel kapcsolatban, ostorozta a hősiesség kultuszát. Mit gondolsz a lehetséges recepciójáról 2021-ben?

BT: Nehéz megmondani. Sok jelét nem látom a magyar recepció megújulásának, sőt, inkább úgy érzem, hogy sokan azt gondolják: kicsit eljárt felette az idő, vagy klasszicizálódott. Örömmel tapasztalom, hogy a mostani kurzusból senkinek sem jutott eszébe előrángatni: talán nem is elsősorban azért nem, amit írt, hanem mert írásain átsüt a feddhetetlensége, lelkiismeretessége és tisztasága.

1749: Mikor és hol jelenik meg az új fordítás?

BT: Az Osiris Kiadónál, még ebben az évben. Elvileg a Könyvfesztiválra időzítette volna a kiadó a megjelenést… De lehet, hogy van benne valami sorsszerű, ha mégis karácsonyi könyv lesz: az első német változat decemberben került a boltokba, az 1976-os magyar kiadás nemkülönben – és ha jól rekonstruáltam, Szerbék 1938-as fordítása is… A versbetéteket egyébként N. Kiss Zsuzsa fordította, kiválóan.

1749: Mivel foglalkozol mostanában – mint fordító, kritikus, egyetemi oktató?

BT: A fordítással több okból teljesen leálltam. Egyszerűen sok volt az elmúlt harminc év, negyvennél is több könyvet fordítottam – egyre nehezebb és egyre méltatlanabb körülmények között. Továbbra is írok kritikákat, főleg holland és flamand könyvekről, általában a Jelenkorba. Egyik barátommal pedig útjára indítottuk a Holland kakaó elnevezésű podcastot, ebbe a műfajba is próbálok beletanulni.

A cikk szerzőjéről
Monostori Tibor (1982)

Történész, közgazdász, író. Legutóbbi kötete: Diego Saavedra Fajardo and the Myth of Ingenious Habsburg Diplomacy (SIELAE, A Coruña, 2019).