Ha az ember Kong családnevű emberrel találkozik, érdemes megkérdeznie, hogy az illető nem Konfuciusz leszármazottja-e. Még akkor is, ha az illető nem tűnik kínainak, mert a Legelső Tanítóként tisztelt mester rokonsága ma már szinte mindenhol jelen van.

Egy Konfuciusz-utód – családnévileg Kong, esetleg Kung, K’ung, koreaiul Gong, kantoniul pedig akár Hung – lehet sanghaji üzletember, tajvani hivatalnok, dél-koreai filmsztár, csinghaji muszlim Korán-fordító vagy brit iskolás is. De az se fontos, hogy a Kong nevet vagy annak valamelyik változatát viselje, mert az új idők szellemében ma már az anyai ági leszármazást is nyilvántartják.

Közismert, hogy a kínai ember családja nagy. Felesége, fia, lánya, veje, menye, unokája, ipa, napa, sógor, após, sőt harmadunokatestvér és a negyedik nagybácsi második felesége öccsének anyósa – ki totyogva, ki meg futva, ott megy egész pereputtya. Valamennyit illik számon tartani, megfelelően szólítani, ünnepekkor felkeresni, esküvőre meghívni, kórházi látogatáskor gyümölcskosárral és jókívánságokkal ellátni, s ha ez nem jön be, temetésére elmenni.

Konfuciusz családja viszont nem egyszerűen nagy, hanem nagyon nagy: a legutóbbi nyomtatott, 2009-ben megjelent családfa kétmillió tagot tartalmaz, a világban élő összes leszármazott számát pedig legalább hárommillióra becsülik. Persze a gyakorlatban nem gyűlik össze mind a hárommillió a családi ünnepeken, hiszen a Tiananmen téren se férnének el, inkább kisebb áganként tartják számon a kötelékeket.

Maga Konfuciusz – Kong mester, avagy Kongzi (Kr. e. 551–479) – egyébként nem tett különösebb erőfeszítéseket arra, hogy ekkora rokonságot hozzon létre. A hagyomány szerint egy felesége, egy fia és két lánya volt, ami az ókori viszonyok között meglehetősen szerény teljesítmény. Egyetlen fia, Kong Li még apja életében meghalt, a lányokról pedig alig tudunk valamit. A családfa Kong Li fia, a mester unokája, a konfuciánus hagyományban szintén jelentős gondolkodóként tisztelt Kong Ji révén folytatódott. Konfuciusz tehát nem a Dzsingisz kán-i módszerekkel népesítette be Eurázsiát, családjának nagysága nem rendkívüli szaporaságából, hanem egyrészt a konfuciánus „lassú víz partot mos” hozzáállásból, másrészt abból következik, hogy utódait egy idő után rendkívüli alapossággal adminisztrálták.

Ádámnak jóval több leszármazottja van Kong mesternél, de még Ábrahámnak is – a különlegesség nem a többmilliós létszám, hanem a papírmunka: az, hogy a család képes két és fél évezrednyi nevet, házasságot, költözést és öröklést valamiféle egységes rendbe szervezni. Persze nyilván a mégoly skrupulózus Kongok sem iktattak tökéletesen, és hát biológiailag a lányok is számítanak, ezért is szerfelett valószínű, hogy a valóságban még több utódja van Konfuciusznak, mint amennyit sikerült a családfába lekönyvelni. Mindenesetre a kétmillió nyilvántartott Kong is bőven elég volt ahhoz, hogy a családfa bekerülhessen a Guiness rekordok könyvébe.

Családfát nemcsak a Kongok vezettek, hanem szinte mindenki. A pudie, zongpu, jiapu és még vagy fél tucat más néven ismert családi krónikák már az ókorban megjelentek az elit famíliákban, nagyjából az első ezredfordulótól kezdve pedig szélesebb körben is elterjedtek. A magukra valamit is adó családok kézzel írt vagy nyomtatott kötetekben vezették, ki kitől származott, hol élt, milyen tisztséget töltött be, mikor született és halt meg, mi volt a felesége családneve, és hogy hívták a fiait. Az asszony személynevére és a lánygyerekekre nemigen pazarolták a tust, a családfa ugyanis fiúbuli volt: a nők többnyire csak valakinek a feleségeként vagy anyjaként kerültek bele (ide is jellemzően csak a családnevükkel, hiszen nem ők maguk voltak a fontosak, hanem az apjuk családja), a férjhez adott lány pedig lényegében átkerült egy másik família nagykönyvébe. A rendszert tehát nem a modern családfakutatók kiszolgálására optimalizálták, az inkább a vagyon, az őskultusz, a rokoni kötelezettségek és a családon belüli rangsor rendjének fenntartását szolgálta.

A Kongok összeírása idővel állami feladattá vált. A család leszármazását már Sima Qian nagy történeti műve, A történetíró feljegyzései is rögzítette a Kr. e. 2–1. században; innen maradt fenn az első bő tucatnyi nemzedék névsora. A teljes nemzetség első nyomtatott családfáját azonban csak bő ezer évvel később, 1084-ben állította össze a negyvenhatodik nemzedékhez tartozó Kong Zonghan. Elege lett abból, hogy a kéziratos példányok hiányosak, elkallódnak, és leginkább csak a híres rokonokat tartják számon, ezért összeszedette a mellékágakat is, majd kinyomtatta az eredményt (Kínában ekkor már két évszázada ismert volt a fadúcos nyomtatás). Nem sejtette, hogy ezzel egy olyan kiadványsorozatot indít el, amelynek legújabb kötetéhez már emelővillás targonca szükséges.

A nyilvántartásnak nagyon is kézzelfogható – emellett nem apró-, hanem nagy pénzre váltható – tétje volt. A kínai császárok a Han-kortól (Kr. e. 3. sz. – Kr. u. 3. sz.) kezdve címekkel, birtokokkal, adómentességgel és hivatalokkal halmozták el Konfuciusz utódait, hiszen ekkortól a Legelső Tanító okosságai már hivatalos államideológiának számítottak. 1055-től a főág feje örökletesen viselte a „Kiáradó Bölcsesség hercege” címet. A Qufu városában – Konfuciusz egykori lakóhelyén, a mai Konfuciusz-turizmus epicentrumában – székelő hercegek hatalmas földbirtok fölött rendelkeztek, saját közigazgatási és bíráskodási rendszert működtettek, ellenőrizték a helyi piacokat, és még halálos ítéletet is kiszabhattak, bár ez utóbbit a császári udvarnak jóvá kellett hagynia. A Qing-korban a családfő lóháton közlekedhetett a Tiltott Városban és ráléphetett a Császári Útra, ami a korban olyan előjognak számított, amilyenről egy mai kolbászfesztivál VIP-sátrának vendégei nem is álmodhatnak. Kongnak lenni tehát nagyon dögös dolog volt, és egész jó üzlet is.

Nem csoda, hogy időről időre a semmiből felbukkantak az erősen kamuszagú ál-Kongok. A család vezetői kínosan ügyeltek arra, hogy ki kerülhet be a lajstromba: a családfák új példányait hitelesítették, az elavultakat megsemmisítették, a nyomódúcokat a megfelelő számú levonat elkészítése után használhatatlanná tették, a gyanús jelentkezőket pedig elküldték melegebb éghajlatra. A családfa ebben az értelemben nem egyszerűen leírt egy rokonságot, hanem létre is hozta azt: aki benne volt, Konfuciusz utódjának számított, aki kimaradt, hiába emlegette a családi legendákat meg a dédnagypapa állítólagos hasonlóságát a mesterhez, nem részesült az igazi Kongoknak járó kegyekből.

A család története nem volt mentes az ilyen-olyan kanyaroktól. Amikor 1127-ben a nomád dzsürcsik elfoglalták Észak-Kínát, a családfő a császári udvarral együtt délre menekült, és a Zhejiang tartományi Quzhouban telepedett le. Öccse azonban Qufuban maradt, és az északi hódítóktól megkapta ugyanazt a hercegi címet, hiszen egy rendes, megbízható, decens Konfuciusz-utódra a dzsürcsiknek is szükségük volt. Így egy ideig két hivatalos Konfuciusz-főutód létezett, ami a kínai álmoskönyvek szerint se jelent sok jót a családi békére nézve. A 13. századi mongol hódítás után Kubiláj kán a déli ág fejét visszahívta Qufuba, ő azonban udvariasan lemondott a megtiszteltetésről, így a cím végül az északi ágnál maradt. A déli család ettől még nem tűnt el: Quzhouban ma is nagyjából harmincezer Kong él, ha arra járunk, könnyen összefuthatunk egy-egy példánnyal a helyi melltartókapocsgyárak vagy pártbizottságok tárgyalóiban.

A Ming-korban (14–17. század) azt is előírták, hogy a családfát harmincévente kisebb, hatvanévente nagyobb felülvizsgálatnak kell alávetni. E szabályt nagyjából annyira tartották be, mint amennyire általában a határidőket szokták: a fontosabb új kiadások 1622-ben, 1684-ben, 1744–1745-ben, majd 1937-ben készültek el. Az utóbbi már 560 ezer nevet tartalmazott. A következő frissítésnek az 1960-as években kellett volna megtörténnie, de akkoriban Kínában nem volt túl jó ötlet olyan iratokkal előállni, amelyek azt bizonyították, hogy az ember feudális nagybirtokosok, császári kegyencek és hivatásos Konfuciusz-magyarázók leszármazottja. A kulturális forradalom idején a mestert „démonnak”, „bűzlő hullának” nevezték, utódait üldözték. A vörösgárdisták megpróbálták kiásni a sírját, de mivel ez egy csomó melóval járt, végül dinamittal felrobbantották az egészet (a helyszín ma már az UNESCO világörökség része, de ez egy másik történet). A rettegő leszármazottak sok családi iratot elégettek, akadt olyan ág, amelynek a krónikája csak azért maradt fenn, mert a családfő egy koporsóba rejtette.

Az 1980-as évektől aztán Konfuciusz visszakerült a politikailag szalonképes ősök közé, később pedig a kínai kultúra első számú márkanagykövete lett. Így Kongnak lenni megint kóserré vált. 1998-ban a hetvenhetedik nemzedékhez tartozó, Hongkongban élő Kong Deyong vezetésével megkezdődött a nagy családfafrissítés. Jó kínai szokás szerint a munkára bizottság alakult, annak irodái, azoknak almunkacsoportjai, több száz helyi brigád tíz éven át gyűjtötte az adatokat Kínában és külföldön, elveszett ágakat kötöttek vissza, megsárgult kéziratokat bogarásztak, szenilis bácsikkal beszélgettek, és ellenőrizték az igazi és kevésbé igazi Kong-leszármazottak által kitöltött kédőíveket.

Az eredményt 2009 szeptemberében, Konfuciusz születésének 2560. évfordulóján mutatták be Qufuban, ezer családtag, sípok, dobok, nádihegedűk, díszruhák, valamint egy áldozati marha, sertés és birka társaságában. A mű nyolcvan kötetből és 43 ezer oldalból áll, több mint húszmillió kínai írásjegyet tartalmaz, és meghaladja a fél tonnát. Nyolcvanhárom nemzedék mintegy kétmillió tagja szerepel benne. A családfa ezzel olyan méretűvé vált, hogy hagyományos módon már nemigen használható: mire valaki leemelné a polcról a megfelelő kötetet, a keresett rokon jó eséllyel újabb gyereket nemz, netán elhalálozik. Ezért az egészet digitalizálták, 2017-re pedig kereshető, folyamatosan frissíthető adatbázis készült belőle.

A legújabb kiadás nemcsak nagyobb, hanem valamivel kevésbé patriarchális is elődeinél. Először kerültek bele nők – az újonnan felvett személyek nagyjából ötöde –, továbbá etnikai kisebbségekhez tartozó és külföldön élő utódok. Ez nem teljes szakítás a hagyománnyal: a családfa váza továbbra is a férfiág, és a leányági leszármazás nem termeli végtelenül tovább az új Kongokat. De azért jelentős változás, hogy egy asszony már nem pusztán valamelyik férfi lábjegyzeteként kerülhet be a könyvbe. Tajvanon még a Konfuciusznak áldozó örökletes tisztséget is megnyitották a nők előtt arra az esetre, ha a főágon nem születne fiú.

A nők emberként való elismerése mellett további újdonság a nemzetköziesedés: a családfának mintegy 450 ága van, a 2009-es kiadásba több mint negyvenezer külföldön élő rokon került be. Közülük harmincezernél is többen Dél-Koreában élnek, ahol a 14. század óta létezik Kong – koreai átírásokban inkább Gong – nemzetség. Ide tartozik például Gong Yoo színész (hetvenkilencedik nemzedék), aki a szórakoztatóiparban egész sokra vitte – a K-drámákat kevésbé követő olvasók is találkozhattak vele a Squid Game-ben, ő toborozza a versenyzőket a piros és kék papírizés játékkal. Mindenképpen többre jutott, mint a hongkongi-amerikai William Hung (hetvenharmadik nemzedék), aki a kétezres években egy tehetségkutató előválogatóján a She Bangs című Ricky Martin-szám meglehetősen bikicsunájosra sikerült előadásával szerzett világhírnevet. A családban vannak hui muszlimok, köztük jeles arabista és Korán-fordító, továbbá tajvaniak, szingapúriak, malajziaiak, amerikaiak és európaiak, köztük félvérek is, akik csak korlátozottan néznek ki kínainak.

A családon belüli eligazodást egy sajátos kínai névadási rendszer segíti. A Ming-kor óta egy úgynevezett nemzedéki vers egymást követő írásjegyei adják az egyes generációk tagjainak közös névelemét, vagyis egy adott nemzedékhez tartozó minden utód személynevében szerepel ugyanaz az írásjegy. Nagyjából úgy, mintha a jelen szerző neve Salát Ej Gergely lenne, a gyerekei egyik keresztneve „Mi”, az unokáié „A”, a dédunokáié „Kő”, lenne, s az ükunokák nagyon megszívnák a „Tyúkanyó”-val. Így a manapság élő hetvenötödik nemzedék a Xiang, a hetvenhatodik a Ling, a hetvenhetedik a De, a hetvennyolcadik a Wei, a hetvenkilencedik a Chui, a nyolcvanadik pedig a You írásjegyet kapja a neve egyik részének. Így Kong Decheng, az utolsó „Kiáradó Bölcsesség hercege” a hetvenhetedik, unokája, a ma Tajvanon Konfuciusz áldozati hivatalnokaként működő Kong Chuichang a hetvenkilencedik, utóbbi fia, Kong Youren pedig a nyolcvanadik generációhoz tartozik. Egy családi találkozón tehát elvileg már a bemutatkozásból kiderül, hogy ki kinek az unokaöccse, nagybácsija vagy másod-unokatestvére – a valóság persze bonyolultabb, mert egyes ágak beelőzték a többit, így gyakran előfordul, hogy egy hetvenötödik nemzedékbeli Kong az unokája lehetne egy hetvenkilencediknek.

Az örökletes hercegi címet 1935-ben a Kínai Köztársaság eltörölte, de a családfőből „A Legnagyobb Eredményű és Legmagasabb Bölcsességű Legelső Tanítónak áldozó hivatalnok” lett, ami lényegében ugyanazt jelentette, csak kevésbé fért el a névjegykártyán. Az utolsó herceg és egyben első áldozati hivatalnok, Kong Decheng 1949-ben Tajvanra költözött, ahol miniszteri rangot és fizetést kapott. Utóda, Kong Chuichang ma is betölti a tisztséget, de már fizetés nélküli, tiszteletbeli pozícióként. Ő egyébként a Népköztársaságban is elismert személy, mindenféle kínai egyetem tiszteletbeli professzora, és többször is mutatott be áldozatot Qufuban – egy rendes, megbízható, decens Konfuciusz-utódra a kommunistáknak is szükségük van, főleg, hogy nem is annyira kommunisták. A kínai császárság tehát régen megszűnt, a dinasztikus Kong-karrier azonban valamilyen formában túlélte a viharos 20. századot, sőt a 21-ikben is él és virul. Kihalni biztos nem fognak.

A családfa hitelességéről természetesen lehet vitatkozni. Két és fél évezred alatt biztosan akadtak elhallgatott félrelépések és örökbefogadások, tévedések, elírások, elveszett iratok, utólag összefércelt kapcsolatok és ügyesen bejelentkező álrokonok. Felmerült, hogy DNS-vizsgálatokkal ellenőrizzék a férfiági leszármazást, ám az illetékes bizottság nem lelkesedett az ötletért. Érthető: egy két és fél ezer éves kulturális intézmény sorsát kockázatos néhány Y-kromoszómára bízni, különösen úgy, hogy magától Konfuciusztól nincs összehasonlítható minta –mint említettük, végső nyughelyét felrobbantották, bár az valószínűleg amúgy is egy üres, jelképes sír volt. A Kong-családfa végső soron nem a genetika, hanem a történelem, a hagyomány és az identitás illetékességi körébe tartozik.

Ha tehát Kong (Kung, K’ung, Gong, Hung stb.) családnevű emberrel találkozunk, tényleg kérdezzünk rá, hogy nem Konfuciusz leszármazottja-e – nem biztos, hogy az, hiszen bőven vannak egyéb Kong családok is, meg olyanok, akik egy-két ezer éve kihullottak a könyvelésből. Ha viszont azt mondja, igen, akkor lesz miről beszélgetni, megtudhatjuk, hányadik nemzedékhez tartozik, és néhány internetről vagy Lin Yutang-könyvekből előkapart ál-Konfuciusz-idézetet is elsüthetünk. Ha házasulandó korban vagyunk, és ő is, és nem vagyunk mi is eredetileg Kongok, egy kicsit sem, akkor mindenképp vegyük el/menjünk hozzá, mert mégiscsak kevés menőbb dolog van annál, mint tagjává válni a világ legrégebbi és legnagyobb családjának. És egy csomó új rokonra is szert tehetünk.