Amikor a tizennyolcadik században egy császár elrendelte, hogy gyűjtsék össze a kínai költészet egy évezreddel korábbi aranykorának, a Tang-dinasztia (618–907) időszakának összes versét, az ezzel megbízott team végül több mint 49000 költeményt talált 2200 költőtől. Ez elég tekintélyes szám, tekintve, hogy a Tang-kornak csak a végén találták fel a könyvnyomtatást, tehát a versek nagy része egy-két példányban, kéziratban maradt fenn itt-ott, és ekkorra már rengeteg szöveg eltűnhetett. A későbbi korokból – amikor boldog-boldogtalan kinyomtatta az összegyűjtött műveit – már meg sem próbáltak ilyen mindent lefedő gyűjteményt összeállítani. Kínában tehát lenyűgöző mennyiségben születtek versek.

A klasszikus kínai költészet hatalmas anyagának természetesen csak egy apró töredéke juthat el a nyugati olvasókhoz. Valakiknek – elsősorban a fordítóknak – ki kell válogatniuk, hogy a sok ezer költő sok millió verséből melyeket teszik elérhetővé más nyelveken. Ilyenkor persze adja magát a megoldás, hogy azokat a verseket fordítják le, amelyek Kínában is szerepelnek a különféle Best of… válogatásokban, ám felmerül egy másik szempont is: mi az, ami a nyugati olvasó számára élvezhető, vagy legalább értelmezhető? A nyelvi-kulturális különbségek miatt ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy azok a versek, amelyek a kínai kánonban szerepelnek, más nyelven is megállják a helyüket. Így aztán bizonyos műfajok túl-, mások alulreprezentáltak, hiszen a fordítók általában, ha hajlamosak is némi önkínzásra, mégsem szélsőségesen mazochisták, nem szívesen fordítanak olyasmit, amit a kutya sem fog olvasni. Ennek a szelekciónak esett áldozatul a – Kínában valaha domináns műfajnak számító – fu-költészet. Hiszen kinek lenne kedve olyan sorokkal bíbelődni, mint „Vörös cinóber, kék azúr, / vörös okker, fehér agyag, / sárga arzén, fehér por,/ ón, smaragd, arany és ezüst / … vörös jáde, rózsaszín drágakő, / linmin- és kunwu-kő, / kemény jáde, fekete kő / puha homokkő, jádepalakő”? E részlet nem egy geológia tankönyvből, hanem a valaha született leghíresebb fu-versből, Sze-ma Hsziang-zsu Fu a császári vadasparkról (Sang-lin fu) című művéből származik, s lényegében az egész szöveg ilyen (a park kőzetvilága mellett a flórát és faunát is részletesen ismerteti több mint 300 soron át). Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a fentiek ellenére jó néhány fu megjelent nyugati nyelven, de ezek inkább alaposan meglábjegyzetelt sinológiai szakmunkákra, mint élvezhető irodalmi művekre sikeredtek.

Pedig sokáig nem volt menőbb dolog a kínai irodalomban, mint a fu. Hosszú évszázadokig még a hivatalnokvizsgáknak is része volt a fu-költés, hiszen egy jó fut csak nagyon képzett ember tud írni, aki – az uralkodó feltételezések szerint – jó lesz bürokratának. Aki pedig nem ír jó fut, annak egyéb hiányosságai is lehetnek, tehát nem szabad rábízni egy tartományt vagy minisztériumot.

Népszerűsége ellenére a fut nehéz definiálni: hívják prózaversnek, verses prózának, költői leírásnak, leíró költeménynek, rapszódiának, meg még ki tudja, minek, de a helyzet az, hogy a nyugati költészeti hagyományokban semmi nincs, ami megfelelne a klasszikus kínai funak, így szavunk sincs rá. Ráadásul a műfaj az idő során sokat változott, tehát azt is nehéz megmondani, hogy mitől fu egy fu, témában és formában is nagyon különböző írásokat sorolnak ide. Leginkább az köti őket össze, hogy címükben szerepel a fu írásjegy.

A kínai költészetről gyakran él az a hamis kép, hogy rövid versekkel operál, és hogy csúcspontját a legrövidebb forma, a csüe-csü nevű négysoros jelenti – a magyar költő-fordítók is a legjobban ezzel szeretnek játszani. A kínai versek többsége tényleg rövid, és az iskolákban maguk a kínaiak is csak a leghíresebb négysorosokat magolják be és idézgetik életük végéig, de hát a csüe-csü valójában a kínai költészet Nógrádi ropija, s ebben a vonatkozásban a fu a csülkös pacal. A fu ugyanis igencsak kiadós és tartalmas, megemésztése komoly felkészültséget igényel, nem megy akárkinek.

A fu lényege, hogy a szerző hosszasan és részletesen leír valamit. Hogy mi ez a valami, arra nincs előírás, tulajdonképpen bármi lehet. Például amikor a Han-korban (Kr. e. 206– Kr. u. 220) Kína terjeszkedni és kereskedni kezdett, egy csomó egzotikus tárgy, drágakő, állat, növény, miegymás került az országba, és ezek furcsaságait hosszú fukban verselték meg. De születtek fuk olyan mindennapi dolgokról is, mint a tésztaételek vagy a fütyülés, sőt Po Hszing-csien, a Tang-kori költőóriás, Po Csü-ji rakoncátlan kisöccse a szexuális együttlétről írt egy költeményt A menny és föld, a jin és jang egyesülésének nagy öröméről szóló fu címmel (ennek bezzeg, a nagy klasszikusokkal ellentétben, van magyar fordítása, Tokaji Zsolt tollából). De a leírt valami lehet egy érzés vagy egy helyzet is. Ismert alműfaj a vekengő fu, amelyben a mellőzött és ezért sértődött írástudó a saját bánatának különféle aspektusairól készít kimerítő listát. A filozófiai fu a lét alapvető kérdéseivel foglalkozik, ilyennel is Sárga-folyót lehet rekeszteni. Biztos van sok dolog, amiről nem írtak fut, de ahhoz át kéne rágni magunkat néhány millió versen, hogy megállapítsuk, melyek ezek.

Voltak gyakran visszatérő témák, ilyen például a főváros-összehasonlítás. A kínai dinasztiáknak általában volt egy elsődleges és egy másodlagos fővárosuk, ez utóbbiba akkor költözött ideiglenesen a császári udvar, ha az elsődleges központ készleteit felélte a slepp. Adta magát az, hogy ha már van két főváros, akkor össze is kéne hasonlítani őket, így született egy sor verses városleírás, a várostörténészek legnagyobb örömére. Nem kis munka volt ilyet írni: a leghíresebb Fu a két fővárosról szerzője, Csang Heng tíz évig gyűjtötte az anyagot Csanganban és Lojangban.

A fu nem a prolik műfaja. A szerzőnek a leírt dolgot, érzelmet, jelenséget a lehető legrészletesebben, a lehető legtöbb szempontból, a lehető leggazdagabb nyelvi eszköztárral kell leírnia, így a művekben hemzsegnek a ritkán használt írásjegyek, alliterációk, hangutánzó szavak, egyéb nyelvi csemegék. Egyes fuk néha inkább katalógusra emlékeztetnek, amelyben felsorolásszerűen szerepelnek egy adott kert egzotikus növényfajai, a költő lelkének apró rezdülései vagy a kedvenc párna által nyújtott örömök. A szerzők egyfajta elárasztásos esztétikát alkalmaznak, nem frappáns, tömör, találó megfogalmazásokkal próbálnak gyönyörködtetni, hanem azzal, hogy a századik, százegyedik, százkettedik szinonimát is előkaparják ugyanarra a dologra. A versek alapvetően nem olvasásra, hanem hangos recitálásra születnek, a fu-felolvasás olyasféle előadói műfaj, mint a slam poetry, csak annál sokkal kevésbé irritáló.

A műfaj műveltségbeli szerszámméregetésre is jó, ezért aztán költészeti versenyek tárgya lehet. Ilyenkor megadnak például egy idézetet egy konfuciánus klasszikusból, az abban szereplő írásjegyek szabják meg a rímeket, a tartalom pedig a vers témáját, és ezeket figyelembe véve kell a versenyzőknek megírniuk a pályaműveket.

Formailag a fuk valahol a próza és a kötött vers közötti skálán helyezkednek el. Vannak teljesen kötött változatok – megszabott szótagszámmal, rímképlettel, tonális renddel –, és vannak olyanok is, amelyeket inkább a prózához lehetne sorolni. A szótagszám lehet szabályos, de általában változó; a szöveg rímelhet, de ez sem előírás. A kötöttebb fuknál jellemző a párhuzamos szerkesztés, vagyis hogy egy sorpárban az első és a második sor adott helyén álló szavak funkciójának meg kell egyeznie („Több volt a gerendatartó oszlop, mint a déli földeken dolgozó paraszt; Számosabb volt a tetőhordó szarufa, mint a szövőszéknél ülő szövőnő” – Tu Mu: Fu az Apang-palotáról).

A fu a Han-kor elején volt a legdivatosabb, de még bő egy évezredig a legnagyobb presztízsű műfajnak számított. Aki egy kicsit is adott magára, rendszeresen flexelt a fuival, hiszen négy- meg nyolcsorosokat bárki összekapar, fu-verset viszont csak a legnagyobb királyok tudnak írni. Aztán a műfaj az elmúlt egy évezredben visszaszorult, de nem halt ki, még az utolsó dinasztia alatt is születtek ide sorolható költemények. Sőt: a 2000-es években a fu-írás újjáéledt egyfajta szubkultúraként, a Kínai Írószövetség égisze alatt megalakult az ezzel foglalkozó irodalmi társaság, rendszeresen szerveznek országos fu-konferenciákat és adnak ki fu-antológiákat. Például a Csinghua Egyetem alapításának századik évfordulóján fu-pályázatot írtak ki, s az intézményt dicsőítő költeményeket külön kötetben adták ki. Az elmúlt években születtek fuk – a teljesség igénye nélkül – Sencsen városának fejlődéséről, a Hongkong–Csuhaj–Makaó híd átadásáról, a Covid-19 elleni védekezésről és a pekingi téli olimpiáról is. A műfaj tehát, ha nem is virul, de él.

Sajnos a fu nehezen fordítható. Egy jól megírt klasszikus fut a kínaiak sem értenek jegyzetek nélkül a sok ritka írásjegy miatt. Másrészt ha valaki le is fordít egy ilyen prózaverset, nemigen lesz olvasója, mert ha az eredeti szöveg nyelvi gazdagságát nem tudjuk visszaadni – márpedig nem tudjuk, – akkor tulajdonképpen nem túl érdekes, hogy egy papagájnak hány különféle színű és formájú tolla van, milyen technikákkal gyúrják a lepénytésztát vagy milyen módon járult hozzá Sencsen a nemzetgazdaság fejlődéséhez a „reform és nyitás” politika során. Ezért ez a műfaj valószínűleg örökre el lesz zárva előlünk, de azért jó tudni, hogy van.