A három évszázada uralkodó kínai Szung-dinasztiát az 1270-es években végveszély fenyegette. Kína északi részét Dzsingisz kán és fiai már évtizedekkel korábban elfoglalták, de délen még tartották magukat a kínaiak. Dzsingisz unokája, Kubiláj azonban átfogó támadást indított ellenük. A mongolok járásról járásra, városról városra haladtak előre, a szárazföld egyre kisebb csücskébe szorítva a kínai seregeket.

A védelem főszervezője Csia Sze-tao főminiszter volt. Neki kellett volna megállítania a világtörténelem legnagyobb szárazföldi birodalmát, az irtóztató dzsingiszidákat. S mivel volt elfoglalva ez a főminiszter – mármint a kínai udvarban szokásos intrikákat, összeesküvéseket, hátbaszúrásokat, orvgyilkosságokat, puccsszervezéseket, hízelgéseket és taposásokat leszámítva? Hát a tücskeivel. Nevelte, tanítgatta, szeretgette őket, finom falatokat kínált fel nekik, beszélt hozzájuk, mint a macskás nők szoktak a macskáikhoz. Mert hát, ahogy Konfuciusz mondotta: ha egy politikus barátot szeretne, vegyen egy kutyát. Mivel a kutyákat Kínában nem feltétlenül barátkozási céllal tartották, opcióként maradtak a tücskök – Csia Sze-tao még a világtörténelem első kézikönyvét is megírta róluk.

Ez az „így neveld a tücsködet!” témájú könyv egyébként eredeti formájában nem maradt fenn, ahogy – részben Csia Sze-tao hanyagságának köszönhetően – 1279-ben elpusztult a Szung Birodalom is. Az utolsó Szung császár, egy hétéves kisfiú pedig a tengerbe ölte magát (pontosabban egy hűséges minisztere megfogta, és a vízbe ugrott vele), nehogy élve kerüljön a mongolok kezére. Nem is volt kíméletes Csia Sze-taóval a történelmi emlékezet. Csak hogy a legfrissebb példákat említsük: a Netflix Marco Polo-sorozatának első évadában ő a főgonosz, de a Tücsökfőminiszter – Egy Déli Szung-kori legenda című népszerű kínai sorozatban se bánnak vele kesztyűs kézzel.

A történelemben ezelőtt is és ezután is dögivel voltak olyan nagy történetek, amelyek valami pitiáner apróság miatt értek csúfos véget. Csia Sze-tao tücskei azonban még ebben a változatos sorban is üde színfoltot jelentenek.

De hogyan lettek éppen a tücskök egy főminiszter kedvencei? Ebben tulajdonképpen semmi meglepő nincs: Kínában már legkésőbb a Tang-kor (7–10. század) óta tartottak tücsköket afféle háziállatként, és az elit különösen kedvelte az apró jószágokat.

A régi Kínában egy fogságba került tücsök előtt három karrierlehetőség állt. Egyrészt lehetett belőle madáreleség, hiszen a kínaiak többek között énekes és kevésbé énekes madarakat is előszeretettel nevelgettek. Ennél azonban fényesebb pályát is befuthatott egy hatlábú: lehetett belőle „dalnok”, vagyis olyan kis kedvenc, amelyet a hangjáért tartottak. A kínaiak ősidők óta kedvelik a tücsökciripelést: már az egyik legkorábbi irodalmi gyűjteményben, a Dalok könyvében is megjelenik a tücskök bánatos hangja, és később szokásba jött, hogy aki lusta volt kimenni a természetbe ciripelést hallgatni, az otthon tartott egy-két kis állatot. Ezeket időnként néhány csepp gyantával be is hangolták, hogy megfelelő hangon szóljanak. Voltak régiók, ahonnan különösen szép hangú tücskök kerültek ki; ezek meglehetősen drága jószágok voltak. Énekes tücsköket ma is vehetünk a kínai piacokon, illetve most már elektromos változatok is vannak, sőt a mobilunkra is letölthetünk ciripelés-appokat (az egyik például „a világ különböző részeiről származó, jó minőségű tücsökhangokat” kínál, „loopolással, random lejátszással és időzítővel”.)

Az igazán menő tücskök azonban a harcosok voltak. A világ más kultúráiban is szokás állatokat – és persze embereket – egymás torkának ugrasztani, majd fogadásokat kötni rájuk. Rómában ezt gladiátorokkal csinálták, máshol kakasviadalokat rendeznek, az 1990-es évek Magyarországának susogós mackós, makkos cipős szubkultúrájában a harci kutyák elégítették ki az efféle igényeket, ma meg a Sztárbox jellegű műsorok hasítanak. Kínában kicsiben játszanak: itt tücsköket eresztenek egymásnak.

A tücsökviadaloknak az elmúlt évezredben sajátos és gazdag kultúrájuk alakult ki. Az említett főminiszter után mások is írtak tücsöktartási klasszikusokat, és létrejött a tücskök kiválasztásának, kiképzésének, táplálásának és versenyeztetésének egész bonyolult rendszere. És ismerünk egy csomó történelmi alakot, aki élt-halt a tücskökért, pontosabban a tücsökviadalokért.

Az egyik leghíresebb klasszikus kínai prózaíró, Pu Szung-ling egyik novellájában – amely hogy-hogy nem a Tücsök címet viseli, és magyarul is olvasható – akkora a tücsökláz a birodalomban, hogy a főhős régiójában az adót harci tücskökkel kell befizetni. Mivel a főhősnek ez az egyik évben nem sikerül, az adószedők véresre verik. Később azonban némi természetfeletti segítséggel sikerül befognia egy nem túl impozánsnak tűnő, de annál harapósabb példányt, amely aztán afféle országos tücsökbajnokként, sőt tücsökistenkirályként az egész birodalom minden más tücskét-bogarát lenyomja. A tücsökviadal-addikcióban szenvedő császár boldog, hősünk pedig hatalmas jutalmat kap. Pu Szung-ling persze általában démonokról, rókatündérekről, csodás átváltozásokról és furcsa – tényleg furcsa – jelenségekről írt, így a történetét nem kell szó szerint venni, de az írás azt jól mutatja, hogy a tücsöktartás bizonyos időszakokban a legmagasabb szinteken is kedvelt szórakozás volt.

Sőt ma is az, méghozzá mindenféle szinten. Mao idejében a tücsöktartást ugyan burzsoá csökevényként betiltották, de mint a kínai hagyományok sok más eleme, a nagy kormányos halála után ez is feléledt. Először csak az idősebb bácsik kaparták elő tücsöknevelő tudományukat, de aztán, mivel az utóbbi két évtizedben a hagyományos kínai kultúra a fiatalok körében is reneszánszát éli, a tücskök is újra divatba jöttek. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha egy plázában vagy piacon ciripelést hallunk.

Van azonban egy probléma: két rovar rövid párharca önmagában nem különösebben érdekes, pláne úgy, hogy bele se döglenek. Más azonban a leányzó fekvése, ha az ember jelentősebb összeget tesz fel az egyik vagy a másik egyed győzelmére – ez esetben korántsem mindegy, hogy melyik dobja be előbb a csáprágót. Kínában viszont tilos a szerencsejáték és az illegális sportfogadás, hiszen a kínaiak hazárdjáték-függősége évezredek óta komoly társadalmi problémát jelent, és a mindenkori kormányok tilalmakkal próbálják enyhíteni a károkat. Tücsökviadalra fogadni tehát elvileg tilos. Persze nem lehet minden ízeltlábú mellé rendőrt állítani, úgyhogy nem kell nagyon mélyre túrnunk a kínai alvilág bugyraiba ahhoz, hogy illegális tücsökviadalokat találjunk.

A tücsökszezon nyáron kezdődik. Ekkor a városok környéki falvak lakói, különösen azokon a területeken, ahol kellően acélos tücskök teremnek, azzal egészítik ki a keresetüket, hogy éjszakánként kis hálókkal és kalitkákkal tücsökvadászatra indulnak. Az így befogott tücskök kereskedőkhöz kerülnek, akik a városi piacokon árulják a gondosan kategorizált rovarokat. A satnyábbakhoz egy fél tányér taknyos csirke áráért hozzájuthatunk, de egy ígéretesebb példányért akár több ezer dollárnyi jüant kell fizetni.

A versenyzésre alkalmas egyedek – mind hímek – erre specializálódott gazdákhoz kerülnek, akik valóságos tücsökistállókat tartanak fenn, nagyjából úgy, mint a Forma-1-ben. Egy-egy versenyen egy gazda akár több tucat tücsökkel is indulhat. A viadal előtt a versenyzőket gondos mérlegelésnek vetik alá: csak századgrammra pontosan azonos súlyú rovarok küzdhetnek egymással. Persze előfordul, hogy a gazdák mindenféle trükkökkel, manipulációkkal a mérlegelés idejére leviszik a testtömeget, emiatt a komolyabb kupák előtt a versenyzőket karanténban tartják.

Magára a viadalra manapság egy asztal közepén elhelyezett, jégkrémesdoboz-szerű, átlátszó edényben kerül sor. Az edény közepén egy kihúzható elválasztólap található. A versenyzők gazdái szalmaszállal piszkálják versenyzőjük csáprágóit, hogy idegállapotba hozzák őket, majd ha ez mindkét félnél sikerült, a lapot kihúzzák, és indulhat a viadal. A tücskök egymásnak feszítik csáprágóikat, miközben vadul ciripelnek. A verseny nem tart sokáig: sokszor tizenöt másodperc alatt vége az egésznek. Ha egy tücsök meghátrál, abbahagyja a ciripelést vagy kiugrik a dobozból, veszít. A végeredményt a bíró állapítja meg, aki folyamatosan azt is kommentálja, hogy éppen melyik fél támad, és melyik védekezik.

Sok hasonló állat- és emberviadallal ellentétben a tücskök a verseny során jellemzően nem sérülnek meg, tehát egy tücsök számos küzdelemben részt vehet. Persze ennek határt szab, hogy a versenyszezon az őszi napéjegyenlőség után kezdődik, ősz végére viszont a tücskök elpusztulnak végelgyengülésben, tehát túlságosan hosszú karriert nem tudnak befutni. Mindenesetre az igazán nagy bajnokok, ha földi pályafutásuk véget ért, ünnepélyes búcsúztatásban részesülnek.

A tűcsökviadal-ökoszisztémában rengeteg ember részt vesz: begyűjtők, felvásárlók, nagy- és kiskereskedők, istállótulajdonosok, promoterek, menedzserek, rajongók, nézők, a Kínai Tücsökviadal Szövetség káderei. Mi mozgatja ezt a hatalmas rendszert? A hagyományőrzés mellett megint csak Konfuciuszt kell idézni, akinek ide vonatkozó mondása – „Follow the money!” – a tücsöksportra is érvényes. Ez ugyanis hatalmas összegeket mozgat meg. Becslések szerint csak a Santung tartományi Ningjang megyének, a legkeményebb csáprágójú tücskök szülőföldjének, évi százmillió dollár bevétele származik a tücskök eladásából. A versenyek pénzdíjasak, a hivatalos versenyeket még a tévé is közvetíti. De persze feltételezhetjük, hogy az igazán nagy pénzek a fogadások körül mocorognak – hogy ebben az illegális bizniszben mekkora összegek forognak, arról még becslések sincsenek, de bizonyára jó nagyok.

Éppen ezért a résztvevők nagyon komolyan veszik a dolgot. A harci tücsköknek direkt erre a célra készített kerámia- vagy porcelánedény szolgál otthonul, külön háló- és étkezőrészleggel, de tartanak tücsköt tökhéjban, bambusz-, vagy mostanában műanyag kalitkában is. A tehetségesebb példányokat darált garnélával, kecskemájjal és egyéb különleges falatokkal etetik, sőt a viadal előtti napon még egy nőstényt is kapnak, hogy megfelelően felpörögjenek. Hogy miként kell bánni egy tücsökkel ahhoz, hogy a versenyen diadalmaskodjon, annak hatalmas szakirodalma van, s persze minden gazdának megvannak a saját titkos trükkjei is.

A kínai tücsökviadal hagyománya tehát él és virul. Annyira egyelőre nem népszerű, hogy újra belebukjon egy dinasztia, de azért több mint néhány bogaras öregember különcsége: valóban eleven hagyomány, amiben szerepe van az esztétikumnak, a szerencsének, a szerszámméregetés ősi ösztönének és az ember örök vágyának, hogy a világ nagy küzdelmeit újrajátssza egy Carte d’Or-os dobozban.