Mi ösztökélt, hogy feltettem a kérdést magamnak, “mikor helyes ősöreg irodalmi vitákat olvasgatni?”. Nos, Spiró György új könyve ösztökélt, a Repedt kályhámon macska ül (Az 1986-os év). Pedig nem láttam jönni, hogy egy véletlen folytán arra forduljon olvasmányaim csapongó iránya, mintegy váratlanul E. Fehér Pált, a kádárista kultúrpörölyt olvasom; ráadásul érdeklődéssel. Márpedig Spiró negyven éves naplókönyvének függelékét olvasva ide konkludáltam, és arra, hogy a jelen hangulatban érdemes az öreg vitákkal foglalkozni. Emlékszem én az 1986-os évre, olvastam már az Ikszeket, láttam Major Tamás (Bogusławski) és később Gobbi Hilda (Vénasszony) főszereplésével az Imposztort illetve a Csirkefejet a Katona Színház színpadán, s a két őskommunista színész szakmai nagysága és teljesítménye lenyűgözött. A későkádárizmus magyar-lengyel kultúrvitájáról valamit talán már olvastam; hogy Spiró közelítése a lengyel nemzeti színjátszás indulásáról kivert néhány biztosítékot Lengyelországban. Jerzy Robert Nowak hungarológia-végzett LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) írástudó Spiró-ellenes, antiszemitizmussal aláducolt furorja rém izgalmassá teszi Spiró aktuális lelkiállapotát, üldöztetésének érzetét, ami elvezetett a Jönnek c. híres versének megírásáig, ami aztán egyfajta kiátkozó exkommunikációhoz vezetett az irodalom anyaszentegyházából. Az akkor negyvenéves szerző, szlavista, polonista, sikerszerző és irodalomtudós, a népiektől és az urbánus ellenzéktől egyaránt távolságot tartó író, aki addig sikert sikerre halmozott; felfedezte Kertész Sorstalanságában az alapművet, és elemző levelet írt Krasznahorkainak a Sátántangó megjelenése után, hogy most csak a később irodalmi Nobelt érő teljesítmények korai felismeréséről szóljunk – ez az irodalmi kiátkozás a szerző szerint eltartott az ezredforduló utánig. 

Ekkortájt, az ezredforduló környékén lehetett, mikor Eörsi István író, költő, és nemzeti tűzvészként fungáló publicista arra kért, hogy a Noran kiadónál akkor megjelent Danilo Kiš kötetről, az Anatómiai leckéről ugyan írjak már recenziót. A könyv utószavát maga Eörsi jegyezte, Danilo a barátja volt, utóbbit én sajnos nem ismertem, egyszer beszéltünk telefonon – a dubrovniki Hotel Argentinában értem el, egy nemzetközi tiltakozáshoz kértem az aláírását –; szerettem volna tárgyév (1989) őszén interjúzni vele Párizsban. Második felesége, Pascale mondta a telefonban, most nem lehet, Danilo nagyon beteg. Két nappal később a Luxembourg-kert sarkán találkoztam Tardos Jani barátommal, az Irodalmi Újság slapajával, tudott interjú-szándékomról, pofámba lobogtatta a Libérationt: “Danilo Kiš, ‘az utolsó jugoszláv író’ előző este Párizsban meghalt”. 

A jugoszláv szuperkádárizmusban minden korábban történt, a késhegyig menő nacionálirodalmi vita csúcséve 1976 volt, tíz évvel korábban, mint Spiró tetemrehívása. Danilo Kiš írt egy remek regényt, annak úgy nekiment a jugoszláv államilag dotált irodalmi élet – ahogy mondani szokás –, “mint tót az anyjának”, acsarogtak az irodalmárok, leginkább egy Dragan Jeremić nevű belgrádi prof; plágiumot kiáltottak, felszínen a Gulag-történettel megtámadott Szovjetuniót védték irodalomeredetiségi érvekkel, talán a korai titoizmus házi Recskjét védték, mely nevében is kőtörésre kiválóan alkalmas kopár sziget volt az Adrián: Goli otok. Az Anatómiai lecke a kisszerű acsargó támadások elleni ellencsapás könyve; a jugoszláv irodalmi közeg megirigyelte Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke c. könyvének sikerét, s plagizátori vádakkal támadták a szerzőt. A Borisz Davidovics síremléke egyik legkedvencebb könyvem volt a nyolcvanas években, a Galamb utcai Rajk butikban – ifj. Rajk László 1981-83 között szamizdat-butikot üzemeltetett belvárosi otthonában – pillantottam meg először magyarországi illegális kiadásban. Ha jól emlékszem A5-ös méretű volt, ha jól dereng, fekete borítós, kézbe vettem, beleolvastam, akartam, de túl drága volt nekem, nem vettem meg. Aztán nem sokkal később Szabadkán jártam, a Jadran mozitól kőhajításnyira láttam meg egy kis könyvesbolt kirakatában, ott vettem meg és olvastam ronggyá. Az Anatómiai lecke (Čas anatomije, 1978) metafizikus irodalomtörténeti bevezetéssel indít, a Poétikát jegyző Arisztotelésztől jutunk el a hetvenes évek titoista intellektuális üledékéig, belgrádi, zágrábi, szkopjei, szarajevói, titográdi, korukban roppant fontos skriblerekig, nézőpont-azonosítókig, ideológiai megmondókig, írószakszervezeti középvezetőkig, irigyekig és felfuvalkodott önérdekérvényesítő népbarát tótumfaktumokig. Díszes horda, a mából nézve is. Néhai Bojtár Endre írta (forrás: Radics Viktória Kiš-breviáriuma), hogy a Borisz Davidovics 1976-ban jelent meg – nagynehezen, belgrád-zágrábi közös kiadásban – és “ebben az évben a legmagasabb szintű szovjet pártküldöttség látogatott el Jugoszláviába. A szívélyes légkörű tárgyalás első napján Brezsnyev arra kérte Titót, vessen véget a szovjet- és szocialistaellenes könyvek nyakló nélküli jugoszláviai kiadogatásának, vagyis valósítsanak már meg egy kis egyeztetett kultúrpolitikát, magyarán vezessék be Jugoszláviában is a szovjet cenzúrát”. Nyomatékul az egyik szovjet elvtárs a székén “felejtette” Danilo Kiš könyvét; Tito kikérte magának a szovjet kérést a jugoszláv alkotmányra hivatkozva, de a Kiš elleni hecckampány megkezdődött. Danilo Kiš hasonlóan járt, mint Dušan Makavejev, a “fekete film” főalakja, aki a WR: az organizmus miszticizmusa c. filmjéért lett brezsnyevi kérésre kiutálva Jugoszláviából. A titói kommunizmus “el nem kötelezett” értelmiségi mélyvize a belgrádi Terazije nyugatias forgalmában a Hotel Moskva teraszán osztotta az elménckedést. Persze Joszip Broz és a hajdani kommunista partizánklánok az akkori főalakok, de és azért Draža Mihailović (csetnikvezér) is a fejükben motozott, csakúgy, mint a 300 kilométerrel odébb lévő teraszokon Ante Pavelić (usztasa poglavnik, később Juan Perón argentin caudillo biztonsági főnöke) és világháborús terrorrendszere. A leplezett nacionalizmus volt a Danilo Kiš elleni támadások motorja, mint ezt az utószóíró Eörsi a kilencvenes évek délszláv háborús tapasztalatainak ismeretében meg is írta.

Danilo Kiš apja, Kohn Eduárd-Kis Ede középiskolai tanulmányait abban a nyugat-magyarországi városban végezte, mely egyébként a Bloom-család “ősi fészke”, Virág Lipót “lakóhelye”, Joyce Dublinjának gyengéd antitézise is volt. De Danilo Kiš franciás volt, korai műveit a nouveau roman irályába sorolják. A Borisz Davidovicsot már nem: itt Borgest, jugoszláv Gulag-foglyokat (elsősorban Karlo Steiner: 7000 nap Szibériában c. művét) igyekszik a belgrádi irodalmi pasalik beglerbégje, ez a bizonyos Jeremić Danilo Kiš hajára kenni. Bár a nagyhatalmú Erih Koš akadémikust tartják a vita kirobbantójának, maga nem vett részt benne. Hagyatékának magánlevelezéséből azonban látható, hogy Kišt, a Manzárd szerzőjét a frivol ifjúsági próza élharcosának és Michel Butor koppintójának, a Borisz Davidovicsot pedig Babel és Borges (“nem illendő mértékű”) megidézőjének tartotta. Amire Kiš csak úgy reagált: “a költészet kétely. Az ideológia a kétely hiánya.” Jeremić ideológus az Anatómiai leckében csak úgy kapja a kegyelemdöféseket (coup de grâce): “amit a fanatikus, pedáns és beteges Flaubertnek nem sikerült véghezvinnie, azt megcsinálta az energikus és makkegészséges Jeremić. Most már van nekünk is közhelyszótárunk, a kispolgári gondolkodásmód banalitásainak gyűjteménye (...) Bouvard és Pecuchet szelleme ébredt fel, az emberi (kispolgári) észjárás és életvitel laposságának boldog megtestesítője.” Kiš kikéri magának a plágiumvádat, de az irodalmi geneológiát lelkesen harsogja: “fel kellene kerülni a listára egyéb neveknek is, melyeken izovonalaim áthaladnak: Ady, Andrić, Apollinaire, Babel, Barthes, Bellow, a Biblia, Borges, Broch, Cervantes, Crnjanski, Cvetajeva, Csehov, Faulkner, Foucault, Gogol, Hamsun, Joyce, Kafka, Kazantzakisz, Koestler, Kosztolányi, Krleža, Lautréamont, Lermontov, Malaparte, Mandelstam, Mann, Maupassant, Queneau, Petőfi, Pilnyak, Proust, Puskin, Rabelais, Vl. Reymont, Robbe-Grillet, Sartre, Isidora Sekulić, Sklovszkij, Tolsztoj, Turgenyev, Th. Wolfe, Virginia Woolf… Három pont. Nem befejezetlen gondolat, hanem befejezetlen folyamat, dialektikus tartam, melyben egyes nevek már úgy hangzanak, ‘mint a holtaké, kiket a sír rejt’...”

Spiró minap megjelent naplója különleges érdekességű: aki élt már akkor és emlékezik is valamennyire, annak akár némi komparatív nosztalgiával is olvasható. 1986 előtt 16 évvel 1970 volt, a Prágai Tavasz és a párizsi ’68 utózöngéi, a hippi kor vége Amerikában, szelíden motorozó eper és vér után. ‘86-ban már látni lehetett, hogy közelít a rezsimvég, fordulatra, reformra számítottak az odafigyelők, és lassan tudniuk illett, hogy “Kádárnak mennie kell”. Ami két évvel később be is következett, Kádár ment, majd, ‘89-ben az egész általa létrehozott hóbelevanc is, a fokozódó nemzetközi helyzettől sem függetlenül. Hogy aztán jöjjön egy olyan időszak, a kilencvenes évek, amit sokan egyfajta szuperszabadságként éltünk meg. Mint talán a mostani 16 ellopott év és nersevik kormányzás után: de, reméljük, ezúttal jobb eredménnyel. Jerzy Robert Nowak 1986-ban és folytatólag “lengyelellenességgel vádolja” Spirót, és az akkori pártállami lengyel kultúrélet vígan tercel ehhez. Csak a 2010-es évek elején jelenhetett meg az Ikszek végre lengyelül és a Gazeta Wyborcza kritikusa jól látja meg, hogy “a regény leplezett témája nem a 19. századi Lengyelország, hanem a 20. század ’70-es éveinek Magyarországa, amely a megtévesztésig emlékeztet a Kongresszusi Királyságra. Korlátozott szuverenitású ország, ahol semmi sem történhet az orosz követség tudta nélkül, s amelyet a birodalom iránt lojális helyi méltóságok kormányoznak, a korrupt szellemi elittel, a cenzúrázott sajtóval, és kiterjedt ügynök- és besúgóhálózattal”. 

Az “utolsó jugoszláv író” körülbelül olyan tétel, mint az “utolsó osztrák-magyar értelmiségi”, a fragmentált partikularitás helyett ká-európai nagyegész. Végel László írja: “Kiš a nemzeti kulturális retorikát nem egy légüres térben, hanem egy komplex kelet-közép-európai kulturális retorikában fogalmazza meg, tehát ez esetben a nemzeti univerzum nem ‘ablaktalan monász’, hanem egy dinamikus szubsztancia; (...) prózamotívumai komplexek, nem egy-, hanem többgyökerűek.” Azt pedig Radics Viktóriánál olvasom, hogy “Danilo Kiš győzött ebben a csatában, viszont örökre elment a kedve a jeremićektól, šćepanovićoktól, bulativićoktól, egyszóval a darmolatovizmustól, a belgrádi irodalmi élettől és az egész írómenazsériától, a besúgóktól és az árulóktól, a kényszeres politizálástól.” A Borisz Davidovicsban már a kötet lezárása után talált hetedik novella – a hét (7) kabbalisztikus szerencseszám – írja meg a Novszkijnál pont 600 évvel idősebb talmudista, Baruch David Neumen történetét Kiš. Az elbeszélés végén idéz Borgestől: “A világot koronként elpusztítja a tűz, melyből vétetett, de azután újból megszületik, hogy ugyanazt a történelmet élje át. A különféle magrészecskék újból egyesülnek, ismét formát adnak a kőnek, a fáknak, az embereknek, mert a görögök számára nincsen főnév valóságtartalom nélkül. Itt van újból minden kard és minden hős és jelentéktelenségen rágódó minden álmatlan éjszaka.” És valóban, megidéződik Merseburgi Dietmar is, ezer év előttről, aki Kijevről (“minden orosz városok anyjáról”) úgy lelkendezik, hogy “Konstantinápoly vetélytársa és Bizánc legszebb gyöngyszeme”, de hát ez inkább hátrány, semhogy előny lenne. Amit ma nagyonis látunk. Kišt – akárcsak Spirót tíz évvel később – éri burkolt antiszemita vád, hogy “talmudista”, “zsidófókuszú” (Spiró ugye hasonlóképpen lengyelellenes, mint Claude Lanzmann, a Shoah rendezője), a kritikusok vérségi kérdést aggattak kritikájukra tőkesúlynak. Amire Kiš a szemére lobbantott Borgest idézi: “Judaizmusom szöveg nélküli, akárcsak Mendelsohn dalai.” És Kiš, példamutatóan, nem kizárólag az egyik totalitarianizmus borzalmát idézi meg, hanem az általa plagizáltnak mondott vak argentin kapcsán mondja: “Borges mester a maga világát rettentő metafizikai űrre építi, ami nagyon közel áll hozzám. Inkább Az aljasság világtörténete című könyvének a címével polemizáltam; témái a történelemhez viszonyítva sem nem egyetemesek, sem nem aljasok. Ezek csak kalózok és banditák jelentéktelen kalandjai, persze remekül elmesélve. Az aljasság világtörténete, az a táborok, háttérben az eltűnt milliókkal.” 

Nehéz nem egyetérteni. 

A Borisz Davidovics “Amerikában 50,000 példányban jelent meg, Philip Roth felfedezésként üdvözölte a könyvet, a Penguin-kiadáshoz Brodszkij írt előszót, Susan Sontag a világ három legjobb írója közé sorolta Kišt. Milan Kundera, Nadine Gordimer, Josef Škvorecký adtak hangot elismerésüknek” (Radics). A világhír kárpótolta Kišt a kezdeti akadálypályáért, és Spiró könyve a 2010-es években a most megjelent naplóregény függelékének tanúsága szerint igen jó kritikai fogadtatásának örvendhetett, és úgy tűnik, precízen értették a lengyel ítészek.  És, ahogy ezen írás elején már jeleztem, Eörsi bő negyedszázados recenzióírási kérését nem teljesítettem akkor, elsodort a valami, ki tudja már mi, de az ígéret elég gyakran eszembe jutott és jut. Úgyhogy ezt most, a magam szerény eszközeivel beteljesítettem, egy adóssággal kevesebb. Uff.

Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke (Grobnica za Borisa Davidoviča) Fórum, Újvidék.

Danilo Kiš: Anatómiai lecke, Budapest, Palatinus, 1999. (Čas anatomije, NOLIT Beograd, 1978.) 

Radics Viktória: Danilo Kiš pályarajz és breviárium. Kijárat kiadó, Budapest, 2002.

Spiró György: Repedt kályhámon macska ül (Az 1986-os év), Magvető, Budapest, 2026.