ATTILA MESTER TANÍTÁSAI

Poétikai tantörténetek

„Mi a neved?

Vé Í.

Vé, mint víz, mint virág, mint vér?”

                                          Egy korábbi tantörténetből

ÉN, JÓZSEF ATTILA

Vé nem jutott a Mester elé, hiába nyitotta ki a Világszellem mögötti nagyajtót. A következő teremben a Világszellem másik riválisa ült, az egyszerűség kedvéért nevezzük Időnek. Megszólalásig hasonlítottak egymásra. Sőt, megszólalás után is:

Nem magyaráztad meg az Í-t! Í, mint idő?

Nem! Í, mint igen. Í, mint igaz. Í, mint izgat. Í, mint igazság.

Mielőtt elmérgesedett volna a vitájuk, nagy zajjal berobbant az Idő mögötti ajtó, és egy cingár alak lépett be rajta, a Mester. Félretolta maga elől a meglepődve fölpattanó Időt, és azt kiáltotta:

Hejh burzsoá! hejh proletár! – én, József Attila, itt vagyok!

ELSŐ VERSELEMZÉS

Mi az, hogy burzsoá? – kérdezte a Világszellem.

Hát te! – felelte a Mester.

Mi az, hogy proletár? – kérdezte az Idő.

Hát te! – felelte a Mester.

MÁSODIK VERSELEMZÉS

Mi az, hogy burzsoá? – kérdezte Vé.

Hát te! – felelte a Mester.

Mi az, hogy proletár? – kérdezte Í.

Hát te! – felelte a Mester.

ELSŐ MEGVILÁGOSODÁS

Ismeretlen tanítványok gyűltek a Mester köré. Úgy hívták őket, olvasók.

Mi proletárok vagyunk mind? Az idő foglyai?

Örökkön háborog a tenger! – felelte nekik a Mester. De ők nem értették.

Örökkön zúgnak a lombok – magyarázott tovább. A tanítványok kimutattak a kávéház előtti fákra. Január vége volt, sehol egy levél. Csak a forgalom zúgott az Andrássy úton.

Örökkön fájdalmas az ember – bólintott a Mester. Az egyik olvasó összecsapta a könyvét, de szinte mindegyikük elégedetlen arcot vágott.

Örökkön kicsik a dolgok – fogadta el ellenérveiket a Mester.

Erre az olvasók megvilágosodtak.

MÉRT NEM SZERETI AZ IDŐ ADYT?

A Mester Adyval üldögélt. Az Idő féltékenyen nézte ezt az összeborulást. Odasompolygott a Mester háta mögé, és a fülébe súgta: 

De hiszen Ady már rég meghalt! – ezzel azt is akarta érzékeltetni, hogy Ady nem a Mesteré, hanem az övé.

Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta szóval, tettel és hallgatással is?

Ezen az idő elgondolkozott: – Alighanem többször is meg lehet halni. 

De csak egyszer lehet megszületni – szögezte le a Mester. – Most arra vagyok kíváncsi: Mért békitik a símák alattomba' lány-duzzogássá haragvásait?

Talán helyes dolog haragudni?

Lehet. De nem helytelenebb fölháborítani?

Én pont a nagy dühe miatt nem tudom szeretni Ady verseit – vetette ellen az Idő.

Akkor te is a símák, érdektelenek, elszürkítők közé tartozol?

Persze. Ezért lettem a tanítványod.

Erre a Mester megvilágosodott.

MEGVILÁGOSODÁSBAN ALBÉRLŐ AZ EMBER

Korábban a Mester talán sötétségben járt?

Persze.

Dehogy.

Nem elég egyszer megvilágosodni.

Ő minden verse végére megvilágosult.

És az olvasók?

Attól függ, mennyire figyeltek. Az első megvilágosult József Attila-olvasó maga Horger Antal volt: „Egész népedet fogod nem középiskolás fokon tanítani!” – valójában ezt is ő mondta.

A KRITIKUS

József Attilának soha nem volt saját lakása, nem nagyon volt semmi tulajdona. A verseiben lakott, albérletbe járt ki innen a túlvilágba.

Ez azért nagyon lila gondolat! – mondta a benne lakó kritikus, és Vé Í megvilágosodott!

HAJNALI KUTYAHECC

Vé Í világosodott meg, mégis a Japán kávéház előtt kezdett hajnalodni. Nem a nap jött fel, valaki cigarettára gyújtott az ablak előtt. A nagy fényességre felriadt a pohár víz mellett bóbiskoló Mester. A fény a keskeny térről terjedt fölfelé. Egy másik alak tüzet két a cigizőtől, majd ellépett mellőle.

Akkor már egészen világos volt. Két kutyasétáltató találkozott szembe ugyanazon a helyen, a nagy kirakat előtt, no meg két kutya. Az egyik valami kínai fajta volt, a másik egy dobermann. Feszültek a pórázok, idegesen ugattak a kutyák.

A Mester a kéziratpapírnak kért sárgás csomagolópapírra bámult, majd írni kezdett:

Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk.

Aztán áthúzta ezt a két sort.

A kutyák már egymásnak ugrottak, a gazdák idegesen kiabáltak. A Mester áthúzta az áthúzást.

A VERSENY ELUTASÍTÁSA

Vé Í a kolostor előterében üldögélt. Úgy ült egy pohár víz mellett, mintha a lényeg mellett ülne. Ezt az ülést tanulta el először a Mestertől. Két olvasó lépett be, azt mondták, Attila Mestert keresik, a tanítványának akarnak állni. 

Bizonytalanul hunyorogtak. A gyanakvásuk azt sugallta, a jelentőségteljesen üldögélő megfigyelőről is elhinnék, hogy ő maga az, akit igazából csak megfigyel.

A Mesternek már van elég tanítványa! – ingatta a fejét Vé Í.

Londonból jöttünk idáig. Mi magunk is költők vagyunk.

Azt bárki mondhatja. Mi a nevetek?

Nem a név fontos. Az enyém Eliot.

Az ő neve fontos, az enyém nem – mondta a másik.

Vagyis?

Auden?

Te voltál az, aki Koestlernek rosszul felelt.

Igen, azóta is a Pokol ideiglenes bugyrában lakom. A tévesen ítélőkében.

Ezt nem mondtad – hökkent meg Eliot. – Ha tudom, inkább egyedül jövök.

Koestler azt kérdezte tőled, Auden, látszik-e a fordításaiból, amiket eléd tett, hogy a század legnagyobb költőjének a versei. Nemet mondtál.

Már bánom. De a fordításokból tényleg nem derült ki. És meg is sértett a kérdésével.

Hogy valaki nagyobb költő nálunk, az nem sértés – nevetett Eliot, – hanem megerősítés.

De mitől nagyobb költő Attila Mester, mint mi? – kérdezte Auden.

Ezt egyszer majd elmondom nektek – mormolta Vé Í. – Most üljetek le, és addig is próbáljátok meg kitalálni, mit fogok mondani.