Balzac Parasztok című regényében nincsenek parasztok. Nem szerepelnek, nem fordulnak elő. A magyar olvasó hiába keresi a Móricz Zsigmond vagy Tömörkény István prózájában megszokott, megszeretett szorgalmas, derék földműveseket, akiknek alakja és munkája Vergilius földművelésügyi tankölteményéig és Jacques Vanier Paraszti majorság című hexameteres falusi körképéig vezethető vissza, amelynek magyar változatát Baróti Szabó Dávidnak köszönhetjük. Nem, ebben a szeszélyesen kanyargó műben vannak egyrészt fatolvajok, vadorzók, zugkocsmárosok, falusi prostituáltak, fenyegetőző öregasszonyok, börtönviselt véglények, ágrólszakadtak, semmirekellők és mihasznák. Másrészt vannak a vidéki elit figurái: polgármester, megyefőnök, uzsorás, fakereskedő, csendőrparancsnok, jószágigazgató, pap, valamint a hozzájuk tartozó anyák, édes- és mostohalányok, húgok, nagynénikék és más üde nőalakok.

A szerző egyik jelentős írói felismerése az, hogy a működőképes parasztregényből ki kell iktatni a működőképes parasztokat.

A másik az, hogy ez az urambátyámos, ténsasszonyos vármegyei világ (annak Restauráció korabeli francia változata) akkor tárul fel a maga kedélyes förtelmességében, ha beráncigálunk ebbe a közegbe néhány olyan szereplőt, akik idegenek lévén, semmit sem értenek ebből az egészből, és értetlenségük miatt olyan vesszőfutást szenvednek el, amely nagyjából lefedi a külsődleges értelemben vett cselekményt.

A fő-fő idegen Montcornet gróf, Napóleon egykori tábornoka, aki a Császárság alatt összeharácsolt pénzéből kastélyt és birtokot vásárol Burgundiában. Ennek egyik következménye az, hogy a helyi erők ezerféle módon megkeserítik az életét. A másik az, hogy a mai olvasó észreveheti a műben Kafka kastély-regényének egyik fontos előzményét. Csakhogy az Avonne-völgyi kastély gazdája egy Jókai-féle „új földesúr”, ezért ő van bezárva a kastélyába, nem pedig a senkiházi van kizárva belőle: Kafkánál a földmérő, Balzacnál a csavargónak öltözött rendőrspicli. Utóbbi mellékszereplő, viszont szívélyes fogadtatásban részesül.

A szerző számára minden szereplő fontos. Ezért igazából egyik sem fontos. Elképesztően sokat tud vagyonuk eredetéről (amennyiben van vagyonuk), öltözködésükről és fiziognómiájukról. Talán egy kicsit többet is, mint más regényeiben. Ugyanakkor, egyéb vidéki tárgyú munkáitól eltérően, itt egy fiktív tájat ír le („Azt is megérjük még, hogy kikérdeznek, miféle atlaszban szerepel Ville-aux-Fayes, az Avonne és Soulanges”), ezért szereplői megítélését is gátlástalanabbul manipulálja, mint máshol. Montcornet grófról azt mondatja a kastélyban tartósan vendégeskedő újságíróval, hogy „külseje ókori hősre emlékeztet”, de mindjárt hozzáteszi, hogy „teljesen szellemtelen, jelentéktelen”.

Az újságíróról, Blondet-ról mindössze annyit tudunk meg, hogy „korunk leglustább írója”, ezenkívül a gróné szeretője, méghozzá Montcornet tudtával és jóváhagyásával. Erről persze jóízűen pletykálnak a környék lakói. (Talán bizony az „ókori hős” fiúk iránti vonzalmát leplezi a házasság? Talán Blondet-nak nemcsak a grófnéval van viszonya, hanem a gróffal is? Nem tudjuk, de gyaníthatjuk.) A grófné igazi régi arisztokrata, ellentétben a parvenü Montcornet-val, akinek Napóleon adományozta a grófi rangot, miután vitézségével sokszorosan kitüntette magát. Az alprefektúra székhelyén, Ville-aux-Fayes-ben kiderítik, hogy az apja bútorkereskedő volt. Ettől fogva megvetően „asztalosivadék” néven emlegetik az Avonne-völgyi polgárok.

Ezzel sorra is vettem a kastély három lakóját vagy inkább foglyát. A személyzetet az egyszerűség kedvéért mellőzöm. Lássuk viszont az erdészház három lakóját! Az ő sorsuk összekapcsolódik Montcornet-ék sorsával. Pontosabban: ők lesznek az igazi vesztesek, ők fognak áldozatul esni a környékbeliek aljasságának, gonoszságának és (amúgy jogos, szerzőileg bőven okadatolt) ellenszenvének.

A hirtelen haragú Montcornet, miután megvásárolta Laguerre (azaz „Háború”) kisasszonytól, egy hajdani színésznőtől és nyilván kegyencnőtől a Les Aigues-i uradalmat, elkergeti az enyves kezű jószágigazgatót és az erdészt. Az erdészházba egy Michaud nevű derék hajdani katonáját költözteti, aki feleségül veszi a grófné fiatal komornáját. Az újdonsült házaspár befogad az erdészlakba egy Péchina nevű árva lányt, aki Napóleon dalmáciai akciójának a gyümölcse. Apja, aki francia katona volt, mielőtt elesett egy csatában, teherbe ejtett egy montenegrói nőt, aki aztán, immár francia földön, belehalt a szülésbe.

Itt álljunk meg egy kicsit, és vegyük szemügyre Péchina arcát. „Vajon származásának vagy a burgundi napsütésnek köszönhette sötét, topázként tüzelő arcszínét, ami a fiatal lányok arcának öreges kifejezést ad?” – kérdi Balzac, és én irigylem ezt a kérdést, noha nemigen tudom elképzelni a topázként tüzelő arcszínt. Így folytatja: „Kékesfekete, finom, hosszú, dús fürtjei tömött fonatban koronázták a régiek Junójára emlékeztető homlokát. E fenséges hajkorona, a nagy örmény szempár, a mennyei homlok mellett már aig számított, hogy milyen az arc.” Vagyis a szerző felhívja az olvasó figyelmét az arc fogyatékosságaira. „Orra, noha finoman, előkelően ívelve indult, szétnyomott cimpákban végződött, mint a lovaké. Cimpái néha szenvedélytől remegtek, arca ilyenkor szinte dühös kifejezést öltött. Mint orra, úgy arcának alsó része is befejezetlenül hatott, mintha az isteni szobrász ujjai közül kifogyott volna az agyag. Alsó ajka oly közel volt állához, hogy, ha valaki meg akarta csípni, az ajkához kapott.”

Nem az a kérdés, hogy szép-e az így leírt lány, hanem: elhisszük-e, hogy Balzac lát valamit, és amit lát, azt nagy lendülettel, gyorsan leírja? A Parasztok tobzódik a portrékban, legalább húsz-huszonöt aprólékos arcleírást találunk benne. Ezekben a leírásokban érződik a felvilágosodás kori fiziognómia hatása, főként az arcvonás és a jellemvonás összekapcsolására való törekvés. „Kancsal volt, helyesebben két szemének a mozgása nem egyezett” – tudjuk meg egy mellékszereplőről. – „Ez a tulajdonképpen lényegtelen fogyatkozás okozta, hogy tekintete olyan sötét, olyan nyugtalanító volt, és jól illett homlokának meg szemöldökének furcsa rángatózásához, amely jellembeli silányságra és züllési hajlamra vallott.”

Balzac itt egy falusi kurafiról beszél, akinek semmi közvetlen szerepe a cselekményben. De az ilyen portrék szuggesztívvé és dinamikussá teszik a jelenetet, a szüzsé egészében pedig ókori történetírókra emlékeztető összefüggéseket teremtenek.

Hasonló szerepet játszanak a topográfiai leírások, annál is inkább, mert a szerző ezúttal fiktív tájról beszél, és nem kell attól tartania, hogy a helyismerettel rendelkező olvasó számon kéri a valóságreferenciákat. Felfigyelhetünk a nagyvonalúságra és a láttató erőre: „Bármily közönséges a hasonlat” – ez volna közönséges?! –, „a völgy mélyén elterülő park irdatlan halra emlékeztet, melynek feje Conches községet érinti, farka pedig Blangy falut súrolja.” Balzac nem vész bele a részletekbe, viszont szemügyre veszi őket. A kastélyt építtető régi előkelő család már sehol sincs, de a címere „világosan kivehető” a bolthajtás külső zárókövén: „kék mezőben három függőleges ezüst zarándokbot, rajta az egész pajzson végighúzódó vörös pólya öt hegyes végű kisebbített arany kereszttel” és „a fiatalabb ágat jelző mesteralakkal”. Bizony ám: a nemesi címer sűrített történetmondás, a családi krónika képregény jellegű kivonata, és ezt Balzac, a vérbeli elbeszélő jól tudja. Amikor elmeséli egy-egy előkelő család történetét (gyakran teszi), mintha a címerüket oldaná fel a narrációban.

Ennél is jobban rátelepszik a szüzsére a vidéki érdekszövetségek, összefonódások, alkalmi cselszövések, áskálódások és ármánykodások szövevényes leírása. Balzac kifogyhatatlan leleménnyel sorolja, hogy ki kinek a sógora vagy lekötelezettje, ki kivel áll másod- vagy harmadfokú rokonságban, ki hogyan szerzett meg húsz évvel korábban egy (az uradalomba beékelődő) telket és így tovább. Mindez a regény szövését egyedülállóan sűrűvé teszi.

Szerzőnk mesterien és nem csekély kárörömmel mutatja be az uradalom elleni kártételeket: a fatolvajlást, a vadorzást (az orvul elfogott vidra bőrét még el is adják az uraságnak, jó pénzért, és persze hurokkal fogott nyúlból készül a pörkölt a csapszékben), a tilosban legeltetést, a tallózást (a gabonatermés javának ellopását), valamint a böngészést (a szőlőtermés javának ellopását). Szakszerű leírást olvashatunk arról, hogyan szokás életerős fákat kiszárítani, ugyanis csak száraz faanyagot (elvileg rőzsét) lehet kivinni az uradalmi erdőből: hogyan lehet suszterárral és dugóhúzóval imitálni a cincérlárva járatait, hogyan lehet a kéreg alól észrevétlenül eltávolítani a nedvkeringésre szolgáló háncstestet, és milyen pimaszságot mondunk az erdőőrnek, amikor a varázsütésre kiszáradt fát a szeme láttára hazavisszük.

Az erdészcsalád szomorú sorsát nem részletezem. Az erdészt, aki szülésznőért siet várandós feleségéhez, ismeretlen tettesek agyonlövik az éjszakában. A gyerek halva születik, az asszony nem éli túl a kettős halálhírt, de még az erdész agarának is elvágják a torkát, szintúgy ismeretlenek. Péchináról, a montenegrói árváról szerzőnk elfeledkezik, de jobb is így.

Fontos az imént említett káröröm. Balzac úgy tesz, mintha elítélné az uraságra fenekedő vidéki atyafiakat. Az előszóban vakondnak és rágcsálónak nevezi őket. Azt mondja rájuk: „egyfejű és húszmillió kezű Robespierre”. De valójában ezek a kártevők tetszenek neki. Az ő pártjukon áll. Ha publicisztikát írt volna arról, hogy a falu népének polgárosodása tönkreteszi Franciaországot (a regény ugyanis ezt a tézist van hivatva szemléltetni), az csak egy esendő kordokumentum volna. Ha értekezést írt volna arról, hogy a korrupt közigazgatás és a rideg tulajdonviszonyok felerősítik egymás hátrányait (amit határozottan gondolt), azzal akár egyet is érthetünk, de két évszázad elteltével hozzátehetjük: „Na és?”

Balzac azonban regényt írt, méghozzá nem olyan vértelen tézisregényt, mint a magyar irodalomban A falu jegyzője, hanem az életanyagtól százféleképpen lüktető, bámulatos ország- és emberismeretről tanúskodó munkát. Imponálnak neki saját regényalakjai, az általa megformált ravasz és rosszindulatú élősködők. Eszembe jut az a jelenet, amelyben két megátalkodott öregasszony hajba kap azon, hogy melyiküket jelentse fel a saját gyereke a beígért ötszáz frank spiclidíjért, és úgy sejtem: idáig kell a regényírónak az általa felépített univerzumban eljutnia.

Honoré de Balzac: Parasztok (Balzac: Emberi színjáték. VIII. kötet, 7-291. o., fordította Németh Andor)