Ez bizony egy állatkerti gorilla életrajza. Szerzője egy jó stílusérzékkel rendelkező, témája (azaz hőse) iránt elkötelezett, intelligens újságíró, aki érdeklődik a biológia és az etológia iránt. Műve a szakkönyvek listáján szerepel, vagyis nem számít irodalmi alkotásnak. Viszont olyan prózapoétikai kérdéseket vet fel, amelyek miatt érdemes foglalkozni vele ebben az esszéfüzérben.

Előrebocsátom (csak a rend kedvéért, hiszen közhely), hogy egy életrajzból sohasem lehet kirekeszteni az irodalmi jellegű fikciót, akkor sem, ha minden életrajzi tényállítást dokumentumok támasztanak alá, és akkor sem, ha a hős életének minden fontosabb eseményét ismerjük. Ebben az esetben is a szerzőnek kell mérlegelnie, melyik dokumentum mennyire hiteles, melyik leírás milyen irányban elfogult, melyik esemény mennyire fontos. És egyáltalán: a megrajzolt életnek mi a tétje? Nem kivétel ezalól Sperber könyve sem: a kompozíció irodalmi igényről tanúskodik, és az érzelmi nyomatékok ugyanúgy kitapinthatók, mint egy lélektani regényben.

Fritz 1963-ban született (pontosabban: amikor a müncheni állatkertbe került, 1966-ban, gondozója háromévesnek vélte), és 2018-ban hunyt el. Ötvenöt életéve magas kornak számít: a Sperber által idézett szakértők szerint megfelel nyolcvan-kilencven emberi évnek. Ha ugyan összemérhetők a gorillaélet évei az emberéletéivel. Ez is egy elbeszélői probléma, de erről később.

Előbb azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a Kamerunból elhurcolt Fritz állatkert előtti életéről az égvilágon semmit sem tudunk. Az állatkereskedő cég, amely az 1960-as években még legálisan ejthetett foglyul emberszabásúakat, jogutód nélkül megszűnt, a csimpánz- és gorillagyerekek elrablásának körülményeiről nem maradt fenn dokumentáció, talán nem is készült. A Münchenben töltött hét évről is keveset tudunk: a dokumentumok nagyrészt hiányoznak, a régi gondozók vagy meghaltak, vagy csak homályosan emlékeznek. Amikor Fritz Nürnbergbe kerül, már fiatal férfinak számít. Innentől ismerjük részletekbe menően a sorsát. Lesz két felesége, Delphi és Liane, akiktől születik összesen hat gyereke... Tovább, legalábbis egyelőre, nem mesélem.

Itt merül fel az első komoly elbeszélői kérdés: hogyan ábrázolhatjuk hősünk életútjának azt a szakaszát, amelyet kiemelten fontosnak tartunk, de semmit sem tudunk róla? Márpedig Sperbernek ezzel a paradoxonnal kellett megbirkóznia. Bizonyossággal állítja, hogy Fritz gyerekkorát legalább két súlyos trauma terheli: az egyik a szüleitől való erőszakos elszakítás, a másik a hosszú hajóút, amely egy holland kikötőben ér véget, ahonnét későbbi gondozója vonaton viszi Münchenbe. Az viszont sohasem fog kiderülni, kik szakították el a kisgyerek Fritzet a szüleitől, milyen módon, hol és mikor.

Mit tehet ilyen esetben a szerző? Írói módszerhez folyamodik: analógiák alapján rekonstruálja azt, amit nem tud, esetünkben Fritz kisgyerekkori traumáit. Megtudakolja, hogyan raboltak hatvan évvel ezelőtt gorillabébit az orvvadászok. Értesül róla, hogy egy szabadon élő gorillacsaládban csak egy hím van, egy erős és tekintélyes családapa, akivel együtt élnek feleségei és gyerekei. Mind az apa, mind az anya az utolsó leheletéig védelmezi a gyereket. Vagyis egy gorillagyerek elrablásához meg kell ölni mindkét szülőt, sőt nemritkán az egész családot. Megtudjuk (szerző és olvasó), hogy ez bevett gyakorlat volt. Vagyis Fritznek és minden Afrikában befogott gorillának a szeme láttára gyilkolták meg a szüleit. Továbbá: minden gyerekrablás egy család szétesésével vagy teljes pusztulásával járt.

A hajóutat a gorillagyerekek nagy része nem élte túl. Beszögelt ládában tartották őket, egy nyíláson keresztül adtak be nekik vizet és (többnyire nem nekik való) táplálékot, az ürülék eltakarításáról nem gondoskodtak.

Nem folytatom, mert kopogtat a következő elbeszélői kérdés. Hogyan lehet életrajzot írni arról, akinek valójában nincs is élete? Mi az élet tétje, ha az élő személy nem hajt végre cselekedeteket, hanem csupán elszenvedi a születésétől haláláig rámért sorsot? Amikor Fritz gyereket nemz az említett hölgyekkel, az nem az ő döntése, hanem a nemzetközi gorillatenyésztő program sikere. Amikor a berlini és a Dvůr Králové-i állatkertben elutasítja a hasonló célból elébe vezetett vadidegen gorillanőket, az is csak az említett program kudarca. Ellenpélda: hasonló nehézséggel szembesült Melissa Müller (szintén jó tollú, intelligens újságíró), amikor megalkotta Anne Frank-életrajzát. Szegény kislánynak majdnem ugyanúgy nem volt saját élete, ahogyan szegény Fritznek sem. Ami történt vele a szokványos gyerekkortól a bujkáláson át a haláltáborig, annak csak elszenvedője volt. Egyetlen cselekedetet vitt végbe: vezette a naplóját, amely szerencsésen fennmaradt, és így egyrészt alkotói hőstetté nyilvánítható, másrészt arc nélküli szenvedőből szerzővé, koraérett személyiséggé lépteti elő Annét, persze csak visszamenőleg. Ezért a Müller-féle életrajzot ugyanúgy rekonstrukciós kísérletek töltik ki, mint Sperberét, annyi különbséggel, hogy Müllernek bővebben álltak rendelkezésére dokumentumok: nyilvántartások, levelek és mindenekelőtt maga a napló. (Frankék ugyanúgy szűk térbe zárva vegetáltak évekig, mint Fritz és családja, és őket is üvegen keresztül figyelték, mint Fritzéket. Csak éppen az ő esetükben nem egy állatkerti látogató dugta az orrát az üveglaphoz, hanem az Ismeretlen Feljelentő.)

Kínálkozik az ellenvetés: de azért Fritz mégiscsak egy állat, nem pedig ember! Na, ez az, amit Sperber kétségbe von. Ez a kétség megmutatkozik mind a Fritzről szóló leírásokban, mind a szóhasználatban. Utóbbit magam is érzékeltetem, amikor például Fritz feleségeiről és gyerekeiről beszélek. Sperber a gorillát olyan mértékben humanizálja, hogy a hagyományos állatszereplők poétikájával nem is kell foglalkoznunk. Pedig Andersen és Fekete István, sőt Jack London és Thomas Mann is humanizálja mindenkori állathősét, csakhogy ők emberi tudatot ruháznak fel állati körvonalakkal. Sperber viszont egyrészt a tudomány mai állását vetíti rá Fritzre és a többi, általa ismert gorillára, másrészt saját privát érzelmeit. Azt nem állítom, hogy szerelmes belé (elvégre feleség és édesanya, ezt ő maga mondja el, mintegy a biztonság kedvéért), de azt igen, hogy Fritzhez fűződő ismeretségét egyfajta férfi-nő viszonynak tekinti, és Fritz mint férfi (öreg férfi) erős hatással volt rá.

Ezek után végképp nem az állathős az érdekes, hanem az ember és az állat közti határvonal poétikája. A Darwin előtti (de már felvilágosodás utáni) szerzők nem zavartatták magukat a modern biológiától. A legnagyobb tehetségek merész és bizarr remekléseket hoztak létre. Mérimée Lokisának arisztokata hőse olyan nemi erőszakból fogan, amelynek elkövetője egy hím barnamedve. A fiatal gróf választékosan beszél, udvariasan viselkedik, német filozófusokat olvas, de a nászéjszakán felülkerekedik benne a vadállat. Balzac Sivatagi szenvedély című elbeszélése egy homokdűnék közt eltévedt francia katona és egy nőstény párduc románcáról szól, a férfi szemszögéből láttatva az állat emberivé válását és az ember elállatiasodását.

Ennél erőtlenebbül ragadják meg (amikor meg akarják ragadni) az ember-állat határt a huszadik századi szerzők. Nyilván nemcsak a tudomány buzgó figyelembevétele, hanem a mégoly rokonszenves ideológia is rontja a prózapoétika hatásfokát. Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című munkája mint szatíra és disztópia megállja a helyét, de azért félig-meddig mégicsak háborúellenes publicisztika. Ugyanez mondható Robert Merle Állati elmék című regényéről is. Merle ugyan komolyabban veszi a (létező) palackorrú delfint, mint Čapek a (kitalált) tengeri szalamandrát, de a beszélni tudás által olyan mértékben emberkompatibilissé teszi delfin hőseit, hogy akár Maugli barátai is lehetnének, ha A dzsungel könyvében előfordulna tenger. Vannak persze kivételek. Kafka Jelentés egy akadémia számára című munkája olyan radikálisan feszegeti az emberré válás poétikáját, mintha rémálomként előre látta volna Jenny von Sperber ismeretterjesztő beszámolóját, vagy legalábbis az emberi törzsfejlődés karikatúráját sűrítette volna én-elbeszélésbe.

Sperber ezen a ponton is ellentmondásba ütközik. Egyfelől azt bizonygatja, hogy a gorilla tulajdonképpen ember. Másfelől azt követeli, hogy a gorilla ne legyen ember: mi, emberek ne akarjunk belőle is embert faragni. Mindkettő igaz, és a kettő együtt kicsiben mutatja az egész emberi létezés abszurditását. Ma már nemcsak azért tartanak hozzánk hasonló lényeket életfogytiglani szabadságvesztésben (majdnem olyan jó körülmények között, mint Breiviket, a norvég tömeggyilkost), hogy kutató fürkéssze, állatbarát kukkolja őket, hanem azért is, hogy az állatkertekben fennmaradjon a faj, ha a szabad természetben kihalna.

Végezetül: milyen életrajzírói hagyományt követett a szerző, akár tudatosan, akár szándékán kívül? Két olyan régi mintát említek, amely közvetlenül vagy közvetve a mai életrajzokra is hatást gyakorol. Plutarkhosz párhuzamos életrajzaiban a (majdnem mindig) hősies vagy tragikus vég előérzetével követhetjük nyomon a kezdettől az egész életet, miközben a római hős megvilágítja a párjául rendelt görögöt, a görög hős pedig rávetíti árnyékát a rómaira. Suetonius császáréletrajzaiban az élet kiszámíthatatlanul kanyargó mederben folyik, és az adott császár döntései, gesztusai éppolyan indokolatlannak, amilyen elkerülhetetlennek rémlenek. Viszont Suetonius nem mulasztja el közölni az olvasóval, hogy milyen izmos volt Tiberius lábikrája, és milyen sebhelyet hordozott Vitellius a combján.

Mellőzve a hosszas mérlegelést, úgy látom: Jenny von Sperber – még ha nem gondolt is Suetoniusra – a császáréletrajzok nyomdokain halad. Az ő megjelenítésében Fritz olyan, mint egy évtizedek óta bölcsen uralkodó, öreg császár, akinek birodalma az állatkerti kifutó. A látogatók a limesen túli barbárok, a rács (későb az üvegfal), amely elválasztja tőlük, a limes. Ifjúkori dühkitörései és egyéb vitatható cselekedetei (például az ellenszenvesnek ítélt látogatók ürülékkel való meghajigálása) Caligula és Domitianus gesztusaira emlékeztetnek. Méltóságteljes, ám hasmenés által elcsúfított halálának leírásában Vespasianus végnapjai tükröződnek. Sperber könyvében elmeséli a gondozónő, hogy a végsőkig legyengült Fritz még egyszer, utoljára fölegyenesedett, mert meg akarta mutatni a feleségeinek, hogy ő még él és mozog. Suetonius művében így hangzik Vespasianus utolsó szava: „A császárnak állva kell meghalnia.”

Jenny von Sperber: Fritz, der Gorilla [„Fritz, a gorilla”]. Hirzel Verlag, Stuttgart, 2023., 226 oldal.