Louis Aragon
Elza a tükör előtt (részlet)

Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Ott ült tükre előtt egy álló napon át
Fésülte egyre csak fésülte láng haját
Ujja türelmesen mintha tűzvészt juházna
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája

Ott ült tükre előtt egy álló napon át
S míg fésülte haját esküdtem volna látva
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát
Míg ült tükre előtt egy álló napon át

Fésülte láng haját s esküdtem volna látva
Kedvét abban leli hogy kínozza magát
Míg ült tükre előtt egy egész napon át
S lobbant ujja alatt a tűzvész lángvirága
Más szólt volna neki nem emlékszem szavára

(Rónay György fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

A vers, amiért megvettem és kézjegyemmel sajátítottam ki az Aragon kötetet, hogy aztán forgassam, törölgessem, költöztessem, simogassam, és többé ki se nyissam – mostanáig. Akkor hadd lássam ezt a visszfény-lobogást, tűnjenek el dédelgetett körülményeim, ostorként csapjanak vissza gondolataim a közös tűz zugába! Valahogy így kéne verset olvasni, és nem tagadom, néha sikerült.

Ül a lánghajú, a tűzvész zuhatagát sörényévé szelídítő nő a tükör előtt, és a férfi megtorpan, mert ebben a pillanatban véget értek mindketten. Együtt értek véget. Olvasom, hogy mindenki tudja, miről szól a vers: a francia katonák szenvedéséről a második világháborúban, a német megszállás és az ellenállás kudarcának katasztrófájáról. Nos, én nem tudtam, és őszintén szólva nem is nagyon érdekel(t). A szövegritmus, az itt épp a fokozás ellentétét megvalósító ismétlés, a kép fotószerűsége kilöki a verset eredeti jelentéstartományából, és kósza látomássá fújja. Ha csak felidézem majd, megtorpanok én is, mintha egyszeriben felidézhetném.

„Sorsunk tragédiája”, hogy a szerelem megköt minket az időben, nincs merre tétovázni: de vágyott mozdulatlanság ez, a festmények, fényképek, szobrok időtlenségét ölthetjük magunkra. A mozdulat emlékké nemesedve ellenáll a történésnek. Egy efféle elvonatkoztatásban élni, amikor a Másik ábrázol minket: totális önfeladás, tehát kilépés végre a biológiai működésmódból, örök élet a pillanatban. Én úgy gondoltam, ezt éli meg a férfi sorsuk tragédiájaként, ennek örömére fésülködik, örökkön-örökké most már, a nő.

Mit jelent a láng hosszú estéken át? Hogy kedvemre félreérthetek minden szöveget, hogy a vers megteremtheti saját ok-okozatiságát, és már egyenesen azért íródik, az olvasással egyidőben, hogy beteljesítse magát? Aki a tüzet rebesgeti, aki a nagy szavakkal játszik, az elveszíti az irányítást. Aki önfeledten ír, bizonyára számol azzal, hogy félre fogják érteni.

A klasszikus múzsa-versek, akár a trubadúrirodalom, annak a költői hagyománynak részei, amelyben – illetve amelynek során - a jelentés a szavak mámorából fakadó önfeledtség. Még csak nem is lelketlen objektummá, hanem anyagtalan jelképpé teszik a hús-vér ihlető alakot – nem baj! Hát nem ugyanolyan, bocsánatos bűn ez, mint névvel illetni egymást? Már csak megpillantani a másikat: absztrakció. Ne beszélj konkrétan: halandzsázz, makogj, az áldott bizonytalanság glóriájával utalgass, csak ki ne mondd!

Aztán megesik a szívem az elesett katonákon, és megnézem magamnak a Franciaország-Elzát: kedves, jóravaló nő, megtestesíti hazáját, magmaként bugyog fel benne a részvét, haja lángra kap, de hatalma nincs. A költőnek sincs: tehetetlenek, sorsuk tragédiája nem a kettőjüké, hanem mindannyiunké. De a tűzről akkor is odaadással, elragadtatottan beszél! A látomás, akár egy jó vers, mindig magáért való, időtlen, és kényszerítő erővel bír, de sosem a megértés irányába. Mondjuk most már értem, mit keresnek a versben a virágok.