A XIX. századi francia irodalom másik híres szakítólevele Charles Baudelaire-től (1821–1867), az egyetlen verseskötetet jegyző, mégis a modern költészet meghatározó előfutárjának számító, lázadó, provokatív, sötét hangulatú esztétaköltőtől, a szépség megszállottjától maradt ránk.

Ahogyan a verseiből, a levelezéséből és a poszthumusz megjelent naplószerű jegyzeteiből kiderül, Baudelaire érzelmi élete meglehetősen kaotikus volt, és Flaubert-hez hasonlóan ellentmondásos, szélsőséges viszony fűzte a másik nemhez. A nők egyszerre voltak a szemében angyalok és démonok, egyszerre jelentettek érzéki vonzalmat és veszélyt, menedéket és pusztulást, művészi inspirációt és spleenes kiábrándultságot. Mindaz, amit a nőkről a Kitárt szívem (Mon cœur mis à nu, 1887) című töredékes, nem megjelenésre szánt gondolatgyűjteményében olvasható, mai európai mércével a legextrémebb nőgyűlöletnek, nyilvánosan vállalhatatlan szexista álláspontnak, sőt, egyenesen emberijog-sértőnek nevezhető[1]. Ez annak idején nem ment ritkaságszámba, hiszen tudjuk, hogy a mizogin felfogás nem állt messze Flauberttől sem, de Barbey d’Aurevilly és a Goncourt-fivérek is hasonlóan gondolkodtak. Baudelaire úgy gondolja, a nőkből hiányzik a spiritualitás, a nők a férfiakkal összehasonlítva közelebb állnak a természethez, a romláshoz (le mal) meg a gonoszhoz. Ugyanakkor a költő elementáris szenvedélyre, féktelen, állatias testi szerelemre vágyik, majd amikor ez beteljesül, kiábrándultan és undorral néz magára, ha ugyan nem bűntudattal, amiért engedett a kísértésnek. Fogalma sincs, mit akar az élettől, amitől gyerekkora óta ugyanolyan mértékben irtózik, mint amennyire rajong érte – írja.[2] Minduntalan álmokat és eszményeket kerget, amelyek valamiféle bűvölet révén ocsmánysággá, visszataszító förmedvénnyé válnak, mihelyt elérhető távolságba kerülnek. Ennek az ambivalenciának az áldozata lett az „eszményi”, „angyali” Apollonie Sabatier (1822–1890) is.

Baudelaire életében – anyján és a ki tudja, hány örömlányon kívül – három, különböző ideálokat megtestesítő nő játszott meghatározó szerepet. A Manet olajfestményéről is ismert[3], egzotikus szépségű Fekete Vénusszal, a ledér színésznő Jeanne Duvallal 1842-tól kezdődően megszakításokkal közel húsz évig folytatott szenvedélyesen viharos, féltékenységgel, megcsalásokkal, össze-, szét- és visszaköltözésekkel, fizikai bántalmazással, anyagi kiszolgáltatottsággal, betegséggel terhelt viszonyt. Ezzel a se-veled-se-nélküled helyzettel párhuzamosan és a szelíd, melankolikus, menedékszerű szerelmet jelentő Marie Daubrun előtt alakult a kapcsolata Madame Sabatier-val. Persze a „kapcsolat” szót – legalábbis eleinte – baudelaire-i felfogásban (correspondance) kell értenünk. Az eszményinek tartott – egyébként nagyvilági – nő alakjában az érzékek szinesztéziát, az anyagi és lelki világ kapcsolódását, a természeti és a transzcendens közötti kapcsolatot, a valóság rejtett harmóniáját látta, amelynek felfedezését és leírását költői feladatának tekintette.

Madame Sabatier, akit Edmond de Goncourt keresztelt el elnökasszonynak (la Présidente), egyszerre volt modell, múzsa, mecénás. Ismertté 1847-ben vált, amikor a francia Szépművészeti Akadémia által a Louvre-ban megrendezett Szalonon kiállították Auguste Clésinger-nek azt a botrányt keltő szobrát, amelyet Apollonie testéről vett lenyomat alapján készített.[4] A prűd akadémiai felfogást képviselő korabeli műkritikusok szerint a vulgaritás netovábbjának számító realista aktról hirtelen a modell magánéletére terelődött a figyelem, így a modern nőt megtestesítő Apollonie testi bájainak és könnyed erkölcseinek hamar híre ment. De persze nemcsak erről ismerték művészkörökben, hanem arról is, hogy Párizs egyik leghíresebb szalonját vezette a Pigalle közelében lévő Rue Frochot-ban, ahol rendszeresen megfordultak a korszak nagy alkotói, köztük Flaubert, Gautier, az idősebb Feydeau, Nerval, Musset, Hugo, Sainte-Beuve, Manet, Doré, Clésinger, Courbet, Berlioz és nem utolsó sorban az 1840-es évek végétől kezdődően maga Baudelaire, aki éveken át egyfajta távoli, rajongó szerelmet érzett a hölgy iránt. Madame Sabatier a társaság közkedvelt, okos, művelt és karizmatikus figurája volt – Baudelaire számára idealizált nőeszmény.

A romlás virágai versciklusból Baudelaire több darabot – köztük némelyik legismertebb szerelmes versét – névtelenül küldte Apollonie Sabatier-nak, aki így sokáig nem is sejtette titkos rajongójának kilétét. A versek 1857-es megjelenésekor azonban sokan felismerték Madame Sabatier alakját a sorok mögött, és ma már bizonyosan tudjuk, hogy ő ihlette A romlás virágai nem kevésbé testi, mégis tisztább hangú, emelkedettebb, lelki-szellemi idealizáló verseinek nőalakjait. A Tóth Árpád, Babits Mihály és Szabó Lőrinc tolmácsolásában 1923 és 1944 között magyarul megjelent – majd azóta néhányak által újrafordított – versek közül Madame Sabatier-hoz köthető a Hozzá, aki mindig kacag[5] (Celle qui est trop gaie), amelyben a múzsa életöröme, ragyogása; idealizált, élénk nőalakja jelenik meg. Madame Sabatier-t mint inspirációt a fényhez hasonlítja Az élő fáklya (Le Flambeau vivant) című költeményben; mélyen intim, érzelmes líra a Gyónás (Confession); a nő illatát idézi Az illatszeres üveg (Le Flacon); a múzsa által keltett lelki megújulás A lélek hajnala (L’aube spirituelle) és a Sabatier-hoz fűződő kapcsolat emléke, költői reflexió a Visszaháramlás (Réversibilité). A Himnusz a szépséghez (Hymne à la Beauté) nem konkrét portré, hanem a modern femme inspiratrice allegóriája; a korszakban ezt is sokan Madame Sabatier-re vonatkoztatták.

1857 augusztus végén kiderült, ki a titokzatos hódoló, ki a csodálatos versek szerzője, és Madame Sabatier hús-vér nőként ezt azzal honorálta, hogy odaadta magát a költőnek. Baudelaire számára azonban az idealizált múzsa „földi teremtménnyé” válása megtörte a varázst, és a viszony pár nappal a szexuális együttlét után kihűlt. A szakítólevéllel a költő minden szempontból eltávolodott Madame Sabatier-tól. A Baudelaire által kezdeményezett szakítás ellenére a beteljesedett, kérészéletű kapcsolat mindkettőjükre nagy hatást gyakorolt. Baudelaire-ben a kaland csak megerősítette a nőkkel kapcsolatos előítéleteket, az elhagyott múzsa, az istennőből lett földi nő fájdalma pedig a válaszleveléből derül ki.

A szakítás aktusában megjelenik a jellemzően baudelaire-i kettősség: a tiszta, éteri, idealizált szerelem meg a sötét, romlást okozó testi szenvedély ellentéte, ami a magázás és a tegezés váltakozásában is nyomon követhető. A levél jól példázza, hogyan keveredett Baudelaire életében a valós élmény és a művészi mitologizálás.

*

Párizs, 1857. augusztus 31.

Miszlikre téptem az asztalomon félredobott válaszleveleket, annyira naivnak érzem gejzírként feltörő érzelmeimet. Szerintem nem elég érettek Önhöz, imádott kedvesem. Megint előveszem a két levelét[6], próbálok újabb választ írni.

Ehhez egy kicsit össze kell szednem a bátorságomat; kibírhatatlanul fáj minden tagom, üvölteni tudnék, ráadásul valami megmagyarázhatatlan bűntudattal ébredtem, amit tegnap este Öntől hoztam haza… A szégyenérzet teljes hiánya.[7] Amiért még drágább vagy nekem.

– Úgy érzem, attól a naptól fogva tiéd vagyok, hogy először láttalak. Dönts, ahogy akarsz, akkor is tiéd vagyok, testileg, szellemileg, érzelmileg.

Tüntesd el a leveledet, te, szerencsétlen![8] Tisztában vagy egyáltalán azzal, hogy mit mondasz? Arra vannak emberek, hogy bebörtönözzék a nem fizető adósokat, de a barátság meg a szerelem esküszegőit nem bünteti senki.

Ezért is mondtam tegnap: el fog felejteni, el fog hagyni; aki egyik nap szórakoztatja, a másik nap már terhére van. Ehhez most hozzátenném: az szenved legjobban, aki balga módon túl komolyan veszi a lélek dolgait. Ahogy látja, gyönyörűségem, szörnyen előítéletes vagyok a nőkkel szemben. Az a baj, hogy nincs bennem hit. A lelke szép, de mégiscsak egy nő lelke.

Érzi, ugye, hogy a kapcsolatunk ilyen rövid idő alatt teljesen a visszájára fordult? Az elején egyikünk sem akart kétségbe ejteni egy úriembert[9], aki – az Ön nem kis szerencséjére – még mindig szerelmes. Aztán a várható viharoktól is féltünk, mert tudjuk (én legalábbis tudom), hogy azt a férfit nehéz lenne eltántorítani a szerelmétől.

És nem utolsó sorban: pár napja még megközelíthetetlen istennő voltál – márpedig az nagyon kényelmes, és nagyon szép is. De most már csak egy nő vagy. És mi lenne, ha – vesztemre – féltékenykedni is jogomban állna?! Belegondolni is borzalom! Pedig az olyan mosolygó szemű nő, amilyen Ön, aki mindenkit elhalmoz kegyeivel, az a férfinak maga a pokol.

A második levelében van valami patetikus, ami kedvemre is volna, ha biztos lehetnék abban, hogy így érti: Never meet or never part. Ami azt jelenti, jobb soha nem találkozni, vagy ha mégis, nem hagyni el egymást soha. Csakhogy búcsúlevélben a pátosz nem ildomos.

Jöjjön, aminek jönnie kell! Van bennem valamennyi fatalizmus. Egy dologban biztos vagyok: a szenvedélytől irtózom, már csak azért is, mert jól ismerem – minden aljasságával együtt. De elfogadom, hogy sokakat vonz az élet minden szerelmi kalandját uraló ábrándkép.

Nem merem újra elolvasni az eddig írottakat; félek, sok mindenen kellene finomítani. Semmiképpen sem szeretném magát kétségbe ejteni, de kénytelen voltam a rossz oldalamról mutatkozni. Meg szeretném kímélni attól, hogy megint el kelljen mennie abba a piszkos Jean-Jacques Rousseau utcába[10]. Pedig sok egyebet is akarok mondani. Okvetlenül meg kell írnia, milyen módon. Ami a mi kis tervünket illeti, ha lesz rá alkalom, értesítsen pár nappal előtte.

Isten vele, drága, egy kicsit haragszom magára, amiért olyan elbűvölő. Képzelje, még mindig érzem meztelen karjának és hajzuhatagának illatát; rettenetesen vágyom, hogy újra karomba zárjam. Na, de ez is csak egy elviselhetetlen rögeszme!

Charles Baudelaire

Apollonie Sabatier válasza:

Nézze, kedvesem, kimondom őszintén, mit gondolok, bármilyen fájdalmas, bármilyen kegyetlen is nekem. Maga nem szeret engem. Azért fél annyi mindentől, azért nem mer kötődni, mert egy kapcsolat – legalábbis kettőnk esetében – csak a gondjait szaporítaná, ami nekem elviselhetetlen gyötrelem volna. Ezt levelének egyik mondata is ékesen bizonyítja. Ez a mondat annyira félreérthetetlen, hogy meghűl bennem a vér. – „Az a baj, hogy nincs bennem hit.” – Látja, nincs magában hit! De akkor nincs magában szerelem se! Mit is mondhatnék erre? Hát nem egyértelmű? Jóságos Isten! El se tudom mondani, mennyire szenvedek emiatt; jó volna sírni egy nagyot a karodban! Talán akkor nem fájna ennyire. Akárhogy is van, holnap ott leszek a megbeszélt helyen. Mindenképp látni akarom, már csak azért is, hogy megpróbáljam beleélni magam a barátné szerepébe. Jaj, miért is akar ezek után találkozni velem?!

Az ön boldogtalan barátnéja.

*

Jegyzetek:

[1] „A nő természeti lény, vagyis förtelmes.” (Baudelaire: Journaux intimes. Fusées. Mon cœur mis à nu, Párizs, Crès, 1920, 48.) „Sohase értettem, hogyan lehetséges, hogy nőket is beengednek a templomokba. Ugyan miről társaloghatnak Istennel?” (uo., 76.) „A nők képtelenek különválasztani a lelket a testtől. Primitíven egyszerűek, mint az állatok. Csak testük van – mondaná valaki rosszmájú.” (uo., 77)

[2] Uo., 92.

[3] Hölgy legyezővel (1862). 1916 óta a Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum egyesített állandó gyűjteményének része.

[4] Kígyómarta asszony (Femme piquée par un serpent, Musée d’Orsay)

[5] Ennek és a további versek korábbi és újabb fordításait lásd: https://sites.google.com/view/jj-baudelaire/tartalom/neki-aki-t%C3%BAl-vid%C3%A1m-%C3%A0-celle-qui-est-trop-gaie.

[6] Ezek a levelek nem maradtak fenn.

[7] A kurzivált sorok valószínűleg Madame Sabatier elveszett leveleiből valók.

[8] Feltehetően Baudelaire a saját leveléhez mellékeli az asszony hozzá intézett levelét.

[9] Alfred Mosselman (1810–1867) belga arisztokrata és iparmágnás, aki művészetpártolóként is tevékenykedett, különösen hosszú ideig tartó szerető Apollonie Sabatier mellett.

[10] Abban az időben itt volt a főposta a francia fővárosban, itt lehetett átvenni a poste restante leveleket.