Jelentem alássan, 101 éves lettem (Jaroslav Hašek, Josef Švejk és utódaik)
Fotó: picryl.com
Jelentem alássan, 101 éves lettem (Jaroslav Hašek, Josef Švejk és utódaik)

2021-ben volt száz éve, hogy megjelent az első Švejk-füzet - Ehrenberger Dóra remek összefoglaló esszéjében nemcsak a mű keletkezéséről és utótörténetéről, de a centenáriumi újraolvasásokról és -értelmezésekről is beszámol.

Amikor 1921 márciusában megjelent az első Švejk-füzet, az Osztrák–Magyar Monarchia még jól látható árnyékot vetett az új, független csehszlovák állam életére, és a Nagy Háborúban szerzett sebek sem gyógyultak be. Mi mindenre gondolhattak az olvasók? Ma, száz évvel később nehéz elképzelni. Lehetséges, hogy a nyitójelenet, amelyben egy Josef Švejk nevű reumás férfi Ferdinánd meggyilkolásának szenzációs hírére egykedvűen azt válaszolja, hogy ő csak két Ferdinándot ismer, és egyikért se nagy kár, rögtön meghatározta a hozzáállásukat. Sokan bizonyára élénken emlékeztek, hol voltak, és éppen mit csináltak, amikor elérte őket a trónörökös halálhíre. Vajon Švejkhez hasonlóan még hányan dörzsölgették a térdüket kámforspiritusszal abban a történelmi pillanatban? Így, saját testét gyógyítgatva és a nagyvilágra nem is figyelve lépett a világirodalom térképére a derék cseh katona.

A szerző, Jaroslav Hašek (1883–1923) az 1920-as évek elején már neves újságíró és humorista, és – főleg a háború előtti bohém életmódja miatt – a prágai kocsmák jól ismert figurája volt. Ugyanakkor a Švejk keletkezésének éveiben sokféle nehézséggel kellett küzdenie. A háború után csak 1920 decemberében tért haza Prágába. Sok más monarchiabeli polgárhoz hasonlóan Hašek is osztrák mundért viselt, de már 1915 őszén szovjet hadifogságba került, majd később csatlakozott a Csehszlovák Légióhoz. 1918-ban azonban az orosz bolsevik párt szolgálatába lépett, ami honfitársai szemében árulásnak számított. Küldetése egészen Szibériáig vitte, mígnem az elvtársak az új Csehszlovákiába küldték, hogy ott népszerűsítse a bolsevik ideológiát.

Prágába visszatérve nehezen boldogult, és nem igazán tudott rendezett polgári életet folytatni. Nem csoda, hiszen szovjet kalandozásait aligha lehetett összeegyeztetni az otthon uralkodó hazafias hangulattal, így régi barátai közül többen bizalmatlanul fogadták. Ráadásul két nő között vívódott: cseh feleségével, Jarmilával 1912-ben ugyan megromlott a kapcsolata, de 1921-ben újra felkereste – pedig akkor már Alexandra Lvovával (becenevén Sura) élt, akit Oroszországban ismert meg. Közben természetesen pénzügyi gondokkal is küzdött, hiszen nem volt állandó foglalkozása. Ennek megoldására több kiadónak is odaígérte Švejk kalandjait, amiért pár helyen előleget is kapott. A jelek szerint Hašek nem tartotta fontosnak ezeket a megállapodásokat, mert néhány ismerőse segítségével végül inkább elkezdte füzetformában kiadni a Švejket,. Az első füzet 1921. március 1-jén jelent meg, kocsmákban és más helyeken terjesztették.

Švejk (újjá)születése

Ha manapság Švejkről, a földhözragadt humorú, végtelen türelmű, ugyanakkor talpraesett és ravasz kutyakereskedőről beszélünk, cseh szakmai körökön kívül sokan bizonyára csak a híres szatirikus regényre gondolnak. Pedig Švejk útja korábban kezdődött: 1912-ben, amikor Hašek Švejk, a derék katona és egyéb különös történetek című prózakötete megjelent. Ebben a könyvben öt humoreszk található Švejkről, a mindig jó kedélyű hülyéről, aki szó szerint veszi és szorgosan teljesíti a parancsokat, s ez általában félreértésekhez és bajokhoz vezet. Későbbi jellegzetes vonásai, például a rendíthetetlen nyugalom vagy a buzgó szolgálatkészség már a korai szövegváltozatokban is felfedezhetők.

1917-ben a kijevi Čechoslovan folyóirat sorozatában jelent meg a Švejk-téma újabb feldolgozásaként a Švejk, a derék katona fogságban című kisregény. Hašek ebben az időszakban a Csehszlovák Légió tagjaként osztrákellenes, nemzeti szemléletű propagandacikkeket írt; ezt az irányt a Švejk-kisregény is tükrözi. 1921-ben tehát harmadszor és utoljára tért vissza a Švejk-témához. A mosolygós, alázatos figura akkor már nem eresztette, és egészen korai haláláig foglalkoztatta. Az eredetileg négyrészesre tervezett regény befejezetlen maradt; Hašek a negyedik kötet írása, illetve diktálása során halt meg.

De ne siessünk előre. Hašek 1921 tavaszán, Prágában kezdte írni a regényt. Ismerősök későbbi nyilatkozatai szerint különböző kocsmákban mesélte Švejk kalandjait, mindig kis módosításokkal, és figyelte, melyik verzió hat a hallgatókra leginkább. Azután írta le a jeleneteket. Az első rész – A hátországban – júniusban jelent meg kötetben. 1921. szeptember közepén kezdhette el a folytatást, akkor azonban már vidéken, Lipnicében élt, egy cseh városkában, Prága és Brno között félúton. A középkori váráról híres Lipnice nad Sázavou (népességszáma alapján inkább egy nagyobb falu – akkoriban kb. 1600 lelket számlált) lett Hašek utolsó lakhelye.

Az augusztusi költözés Lipnicébe egy mentőakcióhoz hasonlítható. Prágában a Švejkkel összefüggő pénzügyi intéznivalók miatt Hašek már nem haladt jól az írással, ami főleg a kiadótársát, František Sauert aggasztotta. Egy festő barát, Jaroslav Panuška nyújtott segítő kezet. Magával vitte Hašeket a sázavai vidékre, és kibérelt neki egy szobát egy vendéglőben. Hašeknek ugyanis nem volt pénze, levelezése szerint többször is fordult barátaihoz és ismerőseihez kölcsönért, és saját korábbi köteteivel is fizette az adósságait, illetve enyhítette a hitelezői haragját. A helyzete csak később javult, amikor Adolf Synek, egy prágai kiadó átvette Hašektől és Sauertől a terjesztést. Az író később egy házikót is vásárolt Lipnicében, ahova Surával költözött.

Még ha tetszett is Hašeknek vidéken, ahol alighanem felszabadultan érezte magát, ott is megszakításokkal dolgozott, részben már az egészségügyi problémái miatt. Ráadásul 1921 telén leforrázta a kezét, így nehezére esett a munka. Megoldásként meghívta írnoknak a községi rendőr fiát, a fiatal, munkanélküli Kliment Štěpáneket, akinek a következő hónapokban egyes Švejk-fejezeteket és néhány humoreszket is lediktált. Ahogy Štěpánek később megvallotta, a diktálás többnyire Hašek hangulatától függött, néha csak késő délután láttak munkához. Ennek ellenére nagyon jó tempóban haladtak, míg 1923. január 3-án meg nem szakította a munkát Hašek halála. Adolf Synek kiadó kérésére ezután egy újságíró, Karel Vaněk folytatta a Švejket, de nem igazán tudott ráhangolódni Hašek stílusára, így ma kevéssé kapcsolják őt a hašeki mintához. 

Švejk öröksége és örökösei

Hašek népi hőse gyorsan lelkes olvasókra talált, de a regény irodalmi körökben nem aratott rögtön sikert. Még ha el is ismerték a kritikusok Hašek különös humorát, főleg a konzervatív oldalról még évekkel később is hallatszott, hogy maga a regény irodalomtörténetileg nem jelentős, inkább csak kocsmairodalom, ponyva, ráadásul politikai szempontból nagyon is kérdéses. Főleg hazafias érzésű írók és publicisták nehezményezték, hogy Hašek cseh katonaságról festett képe nem egyezik azzal, amit ők a nemzetről és a háború hőseiről olvasni akartak. Nem titok, hogy a könyv a második világháborúig be is volt tiltva a csehszlovák közintézmények könyvtáraiban, így az iskolákban és a hadseregben is.

Voltak azonban már Hašek kortársai között is, akik felismerték a fiatal író tehetségét és jelentőségét. A cseh írók közül főleg Ivan Olbracht véleményét idézik gyakran; ő egy korai cikkben a cseh irodalom egyik legjobb alkotásának nevezte a Švejket. A publicista-író Olbracht kommunista volt, ezért nem meglepő, hogy a kisember Švejk mellé állt, akiben nem a gyávaság megtestesítőjét, hanem a monarchiaellenes lázadót látta. Egy másik kortárs író, Max Brod (Franz Kafka barátja, később a hagyatéka gondozója) is becsülte Hašek humorát. Habár teljesen más környezetből származott, Brod a mű lelkes népszerűsítője lett. Recenzióban méltatta a Švejket, és közreműködött a sikeres német színpadi adaptáció létrejötténél is, melyet az 1920-as évek végén Erwin Piscator rendezett Berlinben. Az előadás színpadtechnikai újításai hozzájárulhattak a sikerhez, illetve a főhős további népszerűsítéséhez.

Apropó, Max Brod: a visszaemlékezései és kortársak vallomásai szerint Hašekhez hasonlóan maga Kafka is érdeklődött a cseh anarchista mozgalom iránt, és nem kizárt, hogy még a háború előtt egy-egy ülésen is részt vett, amelyen Hašek is jelen lehetett. Akadémiai körökben azonban továbbra is vitatott, hogy ez mennyiben igaz, vagy mennyiben inkább a Kafka-mítosz terméke. A dehumanizált világnak és a bürokrácia abszurditásának ábrázolása persze összeköti a két írót.

Ami viszont bizonyított, hogy Bertolt Brecht a Švejket a huszadik század egyik legfontosabb műveként említette. Források szerint a fiatal Brecht már közreműködött Piscator berlini rendezésénél, és a ’30-as években aktívan foglalkozott az anyaggal, sőt, Piscatorral együtt filmes adaptációt is terveztek. A terv végül nem valósult meg, de Brecht nem tudta teljesen elengedni Švejket. A második világháború alatt, kaliforniai száműzetésében színpadi folytatást írt Švejk a második világháborúban címmel, Hašek antihősét a második világháborúba helyezve.

Később Bohumil Hrabal is nyilvánosan hangoztatta Hašek iránti csodálatát, és bizonyos szempontból az utódjának tekintette magát. A rokonság Hrabal számos művében valóban tetten érhető. A magyar irodalomban mások mellett Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos foglalkozott Hašek örökségével és figurájával.

Švejk a huszonegyedik században

A derék katona szimbólummá, mondatai, magatartása pedig viszonyítási ponttá váltak. Minden idők egyik legsikeresebb cseh nyelvű könyve meghatározta és továbbra is befolyásolja az olvasók elvárásait a cseh irodalommal szemben, sőt a csehek külföldi hírnevét is. Ami nem humoros, amiben nem jelenik meg a bürokrácia egyfajta kicsúfolása, szinte mintha nem is cseh lenne. Pedig a cseh irodalom, mint bármelyik nemzeti irodalom is, természetesen jóval sokszínűbb és tágabb. Miközben a Švejk régóta a cseh irodalmi kánon és az iskolásoknak szóló kötelező olvasmánylisták fontos része, a mai cseh szerzők és Hašek, illetve Švejk viszonya ambivalens marad. Ezt végső soron az is mutatja, hogyan nyilatkoztak kortárs cseh szerzők a Švejk századik évfordulója kapcsán.

A fiatal cseh prózaíró, Pavla Horáková a Cseh Televízió azon kérdésére válaszolva, hogy Švejk vajon mennyiben tekinthető a csehség szimbólumának, leszögezi, hogy Švejk későbbi interpretációi eltávolodtak az irodalmi figurától, és a kocsmákban ma látható Švejk-plakátok és -mondások csak ritkán idézik valósághűen a regényt. Horáková, akinek nemrég jelent meg magyarul A valószerűtlenség elmélete című regénye Juhászné Hahn Zsuzsanna fordításában, az irodalmi Švejkben egy részeges szélhámost lát, egy gondtalan örök gyereket, aki ugyan barátságosnak tűnik, de valójában soha nem fedi fel a kártyáit, és nyíltan sosem száll szembe a hatalommal. Ezt a magatartást és a hozzá tartozó passzív, kocsmákban kifejtett ellenállást Horáková szerint a mai csehek is kifogásként használják, ami a teljes passzivitáshoz és feladáshoz vezethet.

A Lidové noviny cseh napilap 2021 februárjában ismert személyiségeket kérdezett meg a Hašek-regényhez való viszonyukról. Michal Viewegh, számos népszerű regény írója kiemelte, hogy a Švejk számára egy kiváló, helyenként kicsit hosszadalmas humorisztikus regény, amelyen persze látszik a kora, de ma is élvezhető. Švejk alakja példa arra, amikor a szerző időnként elveszíti az uralmat a figura felett, aki azután mintha saját akarata szerint cselekedne.

Ugyanez a körkérdés a cseh történész, Vít Vlnas számára is elsősorban arra adott alkalmat, hogy eltűnődjön Švejk alakján. Vlnas szerint Švejk valójában nem is egy figura, hanem „egy amőba, egy médium, néha egy katalizátor, de feltétlenül sokkal inkább egy gondolati állapot, mint egy hús-vér lény”. Vlnas nem tekinti Švejket a cseh ember archetípusának; erre a leegyszerűsítésre csak azok jutnak, akik egyáltalán nem, vagy figyelmetlenül olvasták a regényt, állítja a történész. Magát a regényt elismeri és időszerűnek találja – egyes jeleneteiben a koronakrízis tragikomédiájával is lát párhuzamot.

Hogy Švejk mennyire jelen van a köztudatban ma is, mutatja, hogy az alakja bárhol, bármikor felbukkanhat; például egy búcsúzásról és halálról szóló kortárs magyar elbeszélésben. Így Dragomán György nemrég a Nők Lapja magazinban megjelent A szurony című szövegében egy kis Švejk-figura az elbeszélő tehetetlenségét testesíti meg. Dragomán elbeszélése nem az egyetlen bizonyíték az utóbbi időből arra, hogy Hašek regénye, sőt Hašek élete továbbra is inspirálja a szerzőket: a Cser Kiadónál 2021-ben, a Švejk jubileuma alkalmából jelent meg a Švejk 100 című magyar antológia. A Hévíz folyóirat szerkesztői, Cserna-Szabó András és Fehér Renátó tíz magyar szerzőt kértek fel Švejk kalandjainak folytatására. A sokszínű szövegek szerzői, köztük Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos vagy Szeifert Natália az elmúlt száz év egy-egy évtizedébe, különböző helyzetekbe kísérik el Švejket, történelmi pillanatokat, például az 1942-es Heydrich-merényletet vagy a délszláv háborút felidézve.

Hašek életét hozza közelebb az olvasókhoz a Hašek, a medve című regény. A cseh írónő, Irena Dousková eredetiben 2014-ben kiadott művében Jaroslav Hašek utolsó, lipnicei életszakaszát ábrázolja laza epizódokat, leveleket, életrajzi mozzanatokat felvonultatva és a társadalmi közérzetet is ábrázolva. A Csoma Borbála fordításában megjelent kötet 2020 óta nálunk is megtalálható a könyvesboltokban és a könyvtárakban. 

Az esszé szerzőjéről
Ehrenberger Dóra (1990)

Germanista, szlavista, műfordító. Legutóbbi fordításkötete: Bianca Bellová: (Metropolis Media, 2019).  

Kapcsolódó
Jaroslav Hašek: Lajkó csikós