1800. decemberének elején született a legnagyobb szlovén költő. Honfitársai körében a mai napig olyan tiszteletnek örvend, mint Puskin az oroszoknál, a magyar olvasók körében Petőfi. Jóllehet inkább a Vörösmarty Mihályéval volna egybevethető költői munkássága.

Születésnapját két nappal a Vörösmartyé után ünnepelhetjük, a halálban hat évvel előzte meg a romantika költői mesterét, magyar „párhuzamát.” Kiváltképpen ott olvasható egymásra költői életművük, ahol az anyanyelv határain túl elterülő országok irodalmával egybecsengő jelenségekre reagálnak; tehetjük hozzá: Európa irodalmaival rokon hangzású költői fogalmak honi meggyökereztetését figyelhetjük meg. Mindkét költő a romantika hatalmas áramában vehető szemügyre, amint legfőbb törekvésük oda irányul, hogy költőként – megtartva az anyanyelvből elgondolható poétikai sajátosságokat – az irodalmat arra a vágányra állítsák, amelyen Európa hasonló törekvései részben előbb, részben kortársként új jelentést, megújuló formákat és nem utolsó sorban a hagyományok merész újraértelmezését egy újrateremtődő költői nyelv kialakításának szolgálatába állították. A két költő közötti párhuzamosság további jellemzője, hogy mindketten szükségesnek vélték olyan nemzeti hősköltemény megalkotását, amellyel valamiképpen reagálnak – a korai nemzeti történelem egy-egy eseményét megragadva – „a régi dicsőség” (melyről Vörösmarty fogalmazásából tudjuk: késik az éji homályban) feltámaszthatóságának problematizáló szemlélhetőségére. Ezzel összefüggésben a nemzeti történelemnek a történetírásban már körvonalazott, meghatározó eseményére. Méghozzá olyaténképpen, hogy a nemzeti történelem belső és külső összefüggései, a nemzet egészét magába foglaló eseménysor és az emögött megbúvó, de feltétlenül szóhoz jutni akaró, megjelenítését követelő „magánélet”, egyszerűbben: a történeti és a magánéleti vonatkozások egyként átvilágíttassanak. Az egybevetés folytatható volna: mindkét költő romantikája kevéssé független az európai romantika alakulástörténetétől, a német és az angol romantika egymást követő nemzedékeinek egymással vitatkozó esztétikai kérdései és válaszkísérletei, közvetlenül vagy több áttétellel munkálnak költőink életművében: lényegében a kortárs költészet, a költői személyiség alapkérdéseire kísérelnek meg válaszolni – mind a tematikát, mind a versformákat, mind a nyelvhez fűződő viszonyt illetőleg. Ha nem volna félreérthető, a szlovén és a magyar irodalom „európaizálás”-áról értekezhetnénk, mely „európaizálás” során mindketten Európán túlra (is) tekintettek, Vörösmarty a magyar „őstörténet” elképzelt ázsiai epizódjait írta verses epikába, színműbe, Prešerent pedig a 18. század második felére felfedezett perzsa költészet vonzotta (gházeleket írt, kihasználván a versformából eredeztethető lehetőséget, a szerelmi líra és a költészet önreflexív nyelvisége szlovén teherbírását). Vörösmarty volt kedvezőbb helyzetben. Mert igaz ugyan, hogy (latin nyelven leginkább) gazdag történeti szakirodalom állt rendelkezésére a magyar történelem kanyargós fordulatainak megismerésére, nem is szólva arról, hogy verses epikája (ismét így írom:) áttétellel és közvetlenül meríthetett a magyar eposzkezdeményezés európai jelentőségű szerzőjének, Zrínyi Miklósnak Szigeti veszedelméből, míg a szlovén poétának inkább német, a „krajnai” történelemmel foglalkozó művek álltak rendelkezésére, sem „hivatásos” szlovén történetíró, sem a kissé (vagy nagyobb részben) regényes történeti munka nem előzte meg eposzkísérletét; s bár érdeklődött egy hazai történelmi színmű megalkothatósága iránt, a leginkább a tragédia szerkesztéséhez mellőzhetetlenül szükséges „nyelv” nem állt a rendelkezésére. Itt, ezen a ponton válik szét a két költő útja. Mind a magánéleti történéseket tekintve (bár mindketten jogot végeztek, Vörösmartyt nem kényszerítette sorsa, hogy e pályán tűnjék ki), mind a költői pálya tervezhetőségét szem előtt tartva, hozzátéve, hogy Vörösmarty fellépése előtt egy viszonylag gazdagon rétegzett, világirodalmi összefüggések közé állítható klasszicizmus járt, a költők életének-pályájának többnyire mostoha körülményei ellenére az 1820-as évekre megteremtődött az a sokhúrú irodalmi nyelv, melyhez Vörösmartynak már „csak” költői tehetségét, nyelvi virtuozitását, műfaji újításait és nem utolsó sorban az európai irodalmakkal együttgondolkodó nyelv- és személyiségszemléletét kellett hozzátennie, addig Prešerenre nem kevesebb várt, minthogy a nemzeti irodalmat teremtse meg. Nem a semmiből, de gyér előzményekből, erősen megosztott nyelvi nézetekből, a vékony rétegű, a felvilágosodott klasszicizmust óvatosabban és némi egyoldalúsággal képviselő szerzőktől alig-alig befolyásolva (inkább a költőszerep egy korai felfogását megtestesítő személyiség „teljesítményén” gondolkodva), szinte egymagának kellett vállalnia azokat a feladatokat, amelyeket másutt, a szláv és nem szláv világban nemzedékek végeztek el. Mindenekelőtt megvalósítani, hogy a tájnyelvek sokaságából egy olyan egységes irodalmi (költői) nyelvet hozzon létre, amely a Habsburg Birodalom különféle tartományainak (Krajna, Karinthia, Stájerföld stb.) szlovén nyelveit nem csupán összegzi, „kontaminálja”, hanem olyan nyelvi mintával, elfogadható nyelvtannal és helyesírással, a költői beszéd olyan egyetemessé emelhető változatával szolgáljon, amelyen szerelmes verset úgy lehet írni, mint szatirizáló-polemizáló költeményt; amely a Mediterráneum költői hagyományait éppen úgy szlovénesíti, mint a különféle formákba öntött alkalmi verset, s amelyen fel lehet mutatni a szlovén nyelv alkalmasságát: nevezetesen mindaz, ami a 18. század vége óta teoretikusan és gyakorlatban igazolódott a német, az angol és részben a lengyel irodalomban, az a szlovénben is a korszerű tartalmat korszerű formában képes megszólaltatni. Nem önmagában a kor- és időszerűség ennek a költői nyelvnek fő karaktere, noha aligha tagadható, hogy Prešerennek az 1820-as évek végétől egyetlen verseskötetében összegyűjtött lírájáig ez önmagában sem csekély érdeme, hanem az, hogy nyelvi és költészeti, műfaji és tematikai világának újszerűsége nem pusztán a szlovén irodalom perdöntően új fejezetét nyitotta meg, szinte megtervezvén a szlovén irodalom útját a teljes műfaji rendszert birtokoló, irodalmi életet ösztönző, valamint az irodalom új vonásait igényesen előlegező költészeti kibontakozásig, egy olyan líráig, líriko-epikáig, amely versenyképes az európai irodalmak kiváló költőihez hasonlóan színes, a költészet szinte minden lényeges területét bejáró munkáival. Prešeren egyszerre volt irodalomalapító és az önnön lírája létesítette korszak betetőzője, törekedvén a műfajok széles körének nem egyszerűen asszimilálására, hanem a szlovén „hozzájárulás” többletének költői igazolására. Tette ezt meglehetősen kedvezőtlen körülmények között, önálló egzisztenciát csupán életének végső két és fél, három évére sikerült teremtenie, értő olvasóközönsége pusztán jóval halála után szerveződött. Prešeren életében nem működött olyan intézmény, mely támogathatta volna, a Družba svetega Mohorja (Hermagoras Gesellschaft) csak 1851-ben létesült, egyházi személyek hozták létre, kiadója tanító-szórakoztató füzeteket, könyveket adott ki a nép részére, arra törekedvén, hogy e kiadványok morális üzenetei, világnézetileg hagyományos elképzelései a tanítva-szórakoztatás, szórakozva-tanítás elvei szerint közvetítsék a tudományos-ismeretterjesztő olvasmányokat. Amilyen jelentékeny közösségszervező munkája, olyannyira tartotta magát távol a korszerűbb (irodalmi) irányzatoktól. A szlovén Matica alapítása szintén kései fejlemény, 1864-ben létesült, nem csupán az irodalmi élet ösztönzésére, hanem az élő irodalom alkotóinak műveit vitte közelebb az olvasókhoz, 1866-tól Letopisa (folyóirata) népszerűsítette az immár modernebb európai irányokat (a realizmusra, majd a naturalizmusra figyelő, ezekkel dialogizáló, nem egyszer azonban Prešeren életművére reagáló újabb szerzőket). Mindebben Prešerennek nem lehetett része. Bécsi tanulmányait, nevelőintézeti munkálkodását követőleg Ljubljanában próbált önmagának egzisztenciát teremteni. A város egy kisebb régió központja volt, vegyes nyelvű, s mint Prešeren panaszolta, az „úri nép” németül beszélt, míg a szolgálósorban élők anyanyelvükön, szlovénül, tapasztalatai alapján többeknek versben rótta föl, hogy restellik származásukat, titkolják, megtagadják szlovénségüket. A városban és a „tartományban” presztízsnyelvnek a német számított, ez volt a társalgás nyelve. Maga a költő is két nyelven verselt, szlovénül és németül. Egy ügyvédi irodában helyezkedett el, és csak kevés szabadidejében foglalkozhatott azzal, amihez a szlovén nyelvterületen (és ez már 1830-ban bizonyossá vált) ő értett a legjobban, szlovén (és részben német) versek írásával. „Eredeti versein” kívül, versfordításai is számon tartandók: Byron és Mickiewicz néhány művének anyanyelvére átültetéssel fényesen igazolta, hogy immár a szlovén költészetben is megszólaltathatók az európai romantika legfőbb gondolatai, nyelvváltozatai. Mert Prešeren ugyan egy nyelvújítási folyamat vitatkozva küzdő alkotójaként is beírta nevét a szlovén irodalmi nyelv történetébe, „nyelvújítása” valójában a költészetszemlélet újszerűségét fogadtatta el, romantikájával rákérdezett a költő helyére, funkciójára a szűkebb és tágabb környezetben, a kisvárosi – nyomasztó – világ kisszerűségétől távolodva, a költészettörténet kozmoszt ostromló nagyvilágába vezette a szlovén verset, Kelet-Közép-Európában ugyancsak termékeny lehetőségeit: szonettjeivel azokkal rokonítható, akik a külső formát felhasználva a Petrarca Daloskönyvében színre állított szituációkat szembesítették önnön szerelmi történetükkel. Itt csak utalni tudok, hogy a bibliai cseh nyelven (Pest-Budán) alkotó Ján Kollár mellett Mickiewicz szonettciklusának említése kívánkozik ide, valamint a Petrarca víziójához „Himfy-strófát” lelő Kisfaludy Sándor az a költő, aki Petrarca ciklusképző, lírai történetet komponáló elgondolásait a 19. század elejének költői személyiségei világába asszimilálta. Csakhogy (jóllehet ez az említett költőkről szintén többé-kevésbé elmondható volna) Prešeren csak kiindulópontként él a Petrarca-líra fölkínálta lehetőségekkel. Szerelmes szonettjeiben A szerencsétlenség szonettjei, valamint a 19. században párját ritkítóan virtuozitásáról tanúskodó Szonettkoszorúban a számára reménytelennek bizonyuló szerelem a létezés szinonimájává emelkedik, itt összpontosul a költői sors allegóriájává: mindaz a szóművészet (és szóbűvészet), mely legalább kegyes pillantásokra késztetné a kegyetlen szép hölgyet, Primic Júliát, aki egyszerre örökül meg és szenvedi el jogos büntetését: a Szonettkoszorú (mely nemcsak az imádott nőnek hódol, hanem lírai vallomást tesz a nemzetről, melynek szebb idejét, melynek szebb hajnalát reméli: Vreména bodo krajncem se zjasnile) az első szlovén (mester)szonettkoszorú, melynek 15. darabja a versfőbe rejti az ajánlást: Primic Júliának. Ezáltal a költő szavától elforduló, inkább a kispolgári ízlésnek hódoló leány (ki fiatalon halt meg) akarata ellenére lesz halhatatlan, az általa nem vagy alig becsült költői teremtés állítja örökre a világirodalom halhatatlan leányalakjai közé.

A pályája első szakaszában balladákat, elégiákat, ismétlem: szonetteket közreadó poéta nem egy verse a krajnai romantikusokat közlő szlovén almanachsorozatban látott napvilágot: Krajnska Čbelica: krajnai méh, 1830, 1831, 1832, 1834, 1848 – az éves megjelenéssel indult gyűjteményes kötet, melynek szlovák és magyar párhuzamai vannak, a cenzúra kifogásait volt kénytelen elviselni, 1834 után nem jelenhetett meg (végül 1848-ban tarthatta az olvasó kezében az utolsó kötetet!) gazdagon merített az olasz, spanyol, német, németre fordított perzsa líra évszázadaiból. Ezeket a különleges nyelvtehetségű, éles elméjű, roppant és sokoldalú tudású barátja, Matija Čop (1797-1835) közvetítette számára, aki mindenekelőtt a német koraromantika reprezentánsának, August Wilhelm Schlegelnek „világirodalmi” felfogásával ismertette meg. Eképpen jutott Prešeren olyan versformákhoz, mint a stanza, a terzina, a szonett, a glossza, és olyan költőkhöz, mint Goethe, a spanyol aranyszázad poétái, Tasso, Ariosto. Egyszóval: Čop olvasmányai kitárták és feltárták Prešeren előtt, merre érdemes tájékozódni, ha olyan lírával kíván belépni az anyanyelvi irodalomba, amelynek külső és belső formája összefüggést teremt a költészeti hagyomány és a szlovén „újító lelkesültség” között; úgy utal vissza évszázados verslehetőségekre, hogy egyben fölvázolja kora modern lírájának alaprajzát. Prešeren fordít is (nem túl gyakran), de inkább adaptál, a szlovén tárgyi világba illeszti a másutt olvasottakat: a krajnai tartomány és Laibach-Ljubljana kevéssé „nemzeti” jelenével szembesíti költő és társadalom, társadalom és természet, múlt és jelen, szerelem és szabadság, személyiség és nyelv lehetséges konfliktusait, összelátásuk hogyan-ját.

Matija Čop polemikus alkat volt, keveset írt, szlovén irodalomtörténete jóval korai halála után jelent meg, a szlovén nyelv- és művelődéstörténetben mégis kiemelkedő jelentőségre tett szert. Nevéhez fűződik az 1831-1833 között lezajlott, igen hangos ÁBC-háború, melyet a nagytekintélyű tudóssal, Jernej Kopitarral volt kénytelen megvívni. Nem volt veszélytelen vállalkozás: Kopitar nemcsak a tudományos szlavisztika egyik alapító atyja (a cseh Josef Dobrovskỳval együtt), hanem, noha csak könyvtárosként élt Bécsben, a bécsi Udvar bizalmi embere, a szláv könyvek nagyhatalmú cenzora, akinek megvolt a korban hibátlannak tetsző felfogása az ószláv kultúra révén még egységes szlávságról, de tévedhetetlennek hitte és hirdette magát a szlovén helyesírás, nyelvtan, irodalmi nyelv kérdésében. A szerb nyelvteremtést tekintette etalonnak, ott ugyanis egy mesterséges – egyházi indíttatású és jellegű – szlavenoszerbbel szemben egy népnyelvre alapozott, a nép számára is közérthető irodalmi nyelvet hozott létre Vuk Stefanović Karadžić, a szerb népköltészet európai hírnévre szert tett gyűjtője, bibliafordító. Čop és vele együtt Prešeren a Kopitar által javasolt nyelvreformot, mint ahogy a szlovén költészet megújítását sem a népköltészeti formák, alakok, tárgyak utánzásával hitték megvalósíthatónak. Čop éles elmével, részletekre kiterjedő tanulmányban tisztázta álláspontját. Az irodalmi nyelv alapját a Ljubljana környéki beszélt nyelv jelentette számára, hangsúlyozta, hogy Kopitar – mint volt róla szó – szerb mintára épülő „írj, ahogy beszélsz, ahogy írsz” elve jóval több kárral járna, mint haszonnal, a diftongusok eluralkodásához vezetne, s a szlovén helyesírás szinte az arabhoz válna hasonlóvá. Célszerűbbnek bizonyulna egy etimológiai helyesírás bevezetése. Evvel párhuzamosan nem fogadta el költészetelképzeléseit, rámutatva a mediterrán források jelentőségére: a trubadúr líra, a provanszál költészet, az olasz, a spanyol poéták tanulmányozása gyümölcsözőbb, akár a római elégiaszerzőké, kiknek disztichonjai felbukkannak a Prešeren-lírában – természetesen a romantika szenvedélyesen személyes, merész fordulatoktól sem visszariadó, a jelenkori életrendekből fakadó változatokba transzponálva.

Az ÁBC-háborúban Prešerennek is részt kellett vennie. A Bécsben élő tudós személyes ellenszenvvel viseltetett a ljubljanai költővel szemben, cenzori intézkedéseivel Prešerent is sújtotta. A költő nem rettent meg, gyilkos erejű epigrammákkal gúnyolta tekintélyes cenzorát, egy német nyelvű szonettjében allegorikus szörnyfiguraként emlékezett meg róla, ötlete, hogy a literatúra és a cenzúra rímeljen egymással, ráadásul mindez a szonett csattanója legyen, telibe talált. A jóbarát, küzdőtárs váratlan, tragikus halála (belefulladt a folyóba) több versre ihlette a poétát, a német nyelvű, Dante terzináiban szerzett költemény a lélek halhatatlanságának tézisével folytat szenvedélyes vitát, a fentről érkezett lélek, elvégezvén küldetését visszatér a csillagok közé, hogy emlékének fénye világítsa meg követőinek, társainak útját. A szlovén nyelvű szonett pedig az eposzkísérlet elődjeként funkcionál, a bevezetés és ajánlás, a közös munkára emlékeztetés és a vállalkozásban egymásra talált társ előtt hódolat. Hasonlóképpen érezte pótolhatatlan veszteségnek a másik jóbarát hamarosan bekövetkezett halálát is: Andrej Smole nem volt íróember, ellenben kiadta a szlovén felvilágosodás és klasszika költőjének, Valentin Vodniknak műveit, majd népköltészeti gyűjtésével nem csekély szolgálatot tett Prešerennek, aki a néprománcok, dalok irodalmiasításának, megnemesítésének elvét vallotta. Így a nevezetes Lepa Vida (Szép Vida) Prešeren feldolgozásában nemcsak az életmű többirányú tájékozódását igazolja, hanem az „irodalmi népiesség” jelentkezésének korszerűségét, valamint azt, hogy a romantika iránti elkötelezettség egyáltalában nem zárja ki sem a népköltészetből vett motívumok, figurák, történetek felhasználását, sem értékelését, a leginkább azon a helyen, amelyen – az értékelő szerint – fontos szerepet tölthet be. Prešeren azért választja inkább a tudatosan „műköltői” személyiség megformálását műveiben, mert azokat kívánja bevonni a szlovénség irodalmi (kulturális) terébe, akik rendelkeznek az ehhez szükséges „nyelv”-ismerettel, műveltséggel. Minthogy a szlovének által (is) lakott nyelvterületen a kulturális életben kialakult nyelvhasználatban/-tudásban éppen a műveltebbek körében tapasztalható aránytalanság jellemző. Prešeren és társai ugyan nem légüres térben alkottak, de számolniuk kellett a csekély érdeklődéssel, a visszhangtalansággal. Megemlítendő, hogy a szlovének lakta „tartományok”-ban kizárólag német nyelvű sajtó volt olvasható, Prešerennek és társainak vagy párhuzamosan két nyelven jelentek meg kisebb közleményei, vagy szlovénül – ezek a szlovén nyelvű publikációk azonban csupán jelentéktelen hányadát tették ki a közleményeknek. Mindennek ellenére a Prešeren kezdeményezte (magas fokon művelt) szlovén írásbeliség megteremtette az alapját a szlovén olvasóközösségnek, jóllehet nehézkesen, kevéssé gördülékenyen, igen lassan formálódott az, amit érdeklődő olvasók körének nevezhetnénk. Ez nem gátolta a romantikus nemzedéket az alkotásban, még akkor sem, ha hiányolnia kellett mindazt, ami lehetővé tesz egy élénk irodalmi életet. Ugyanakkor bámulatra méltó kezdeményezések jelezték, hogy a szlovén „nemzeti ébredés” kulturális fázisába lépett. Egy lengyel emigráns, Eml Korytko (1813-1839) ötkötetnyi népdalt gyűjtött össze, melyet utóbb a sajtó alá rendezők kiegészítettek, őmaga nem érte meg a kiadást, mint ahogy kéziratban maradt a szlovén népszokásokról írt tanulmánya. Az 1840-es években Janez Bleiweis (1808-1889) Kmetijske in rokodelske novice (Paraszt- és kézműves újság) címen 1843-tól adott ki lapot, mely a hasznosságelv jegyében működött, szakcikkeken kívül (Bleiweis állatorvos volt) az irodalomnak is teret engedett. Prešeren eleinte ellenkezéssel fogadta Bleiweis népszerűvé vált sajtóvállalkozását, utóbb rádöbbent arra, hogy a szlovén olvasóközönség kiszélesítéséhez jelentékeny mértékben járult hozzá, s maga is publikált a lapban. Igaz, akkor már lényegében lezáródott költészetének első, virtuóz, műfajteremtő/-honosító, nyelvi kísérletező periódusa. Az 1840-es esztendők Prešeren-lírája jórészt továbbvitte ugyan az első korszak tematikáját, de érzékelhető a váltás az egyszerűbb formák nem leegyszerűsítő, változatlanul romantikus, kevéssé bonyolult nyelvhasználata irányába. Még az első periódus terjedelmében és vállalásában impozáns alkotása a liriko-epikus Krst pri Savici (Keresztelés a Szavicán), mely egyszerre tanúsítja a szlovénség és a személyiség lényegére kérdezés összetettségét és bizonytalansági tényezőit, valamint az epikus szerkezetbe kívánkozó tematika nagyszabású kísérletét. A Keresztelés a Szavicán három részből tevődik össze: már említettem a Matija Čopnak ajánlott szonettet, ezt követi egy terzinákban gördülő cselekményes rész, mely a szlovén pogányok végső várvédő harcát, önfeláldozását beszéli el, a harmadik stanzákban mutatja be hogy az öldöklésből kimenekült, önváddal küszködő Črtomir (beszélő név, a črt ördögöt, a mir békét jelent) még egyszer találkozna jegyesével (Boguomilával, az Istennek kedves apácává lett leánnyal), a rész harmadik szereplője egy pap. A találkozásból végső búcsú lesz, Boguomila már az új hit, a kereszténység elkötelezettje, Črtomirnak pedig a bűnbocsánat elnyeréséért is el kell zarándokolnia messze, Itáliába. Nincs feloldódás, nincs megnyugtató befejezés, a kicsengés elégikus. Hiányzik a szerzői (irodalmi) állásfoglalás, a szlovénséget a hódítók áttérítették a kereszténységre, ennek ára többek között a várat védő ifjak halála, a szerelmesek egymástól elválása. Prešeren gazdag nyelviségével jeleníti meg a bohinji tavat, melynek viharai híven jelzik a Črtomir lelkében dúló ellentmondó érzéseket. A történetnek nincs, nem lehet boldog befejezése, a lemondás egyben beletörődés a változtathatatlanba, amelyet nem enyhítenek a szerzetes bölcsnek fogalmazott szavai sem. Úgy történik korszakváltás, hogy ki-ki veszteségeit tudná elősorolni, ehelyett eleget tesz az új rend kimondatlan és kimondott parancsainak. A kételkedő Prešeren műve a Keresztelés a Szavicán, akit nem a hitehagyás, hanem a nemzet és a személy sorsán való töprengés jellemez. Ehhez az olaszos versforma ad lehetőséget, hogy a belső tépelődés és a régi hittől távolodás érzékletesen szólalhasson meg.

Az 1840-es esztendők sem hozták meg a nyugalmat, az alkotáshoz szükséges (szellemi) függetlenséget a költő számára. Zaklatottságát, elveszített hitét (Zgubljena vera) örökíti versbe, amely immár nem az olaszos-spanyolos versformákban és emelkedettebb nyelven szólal meg, hanem – nem egyszer – népköltészeti imitációként hat, ama – említett – irodalmiasított népiesség jegyében szól, mely inkább utalásaiban, néhány fordulatában idézi meg a számára Smolétól és Korytko gyűjtéséből ismerős népénekeket. Románcaiban hasonlóképpen jár el, a népköltészetből származó szüzséket a maga romantikus látásához igazítja. E korszakának kiemelkedően fontos, hányatott sorsú verse a Zdravljica (Bordal alakban írott köszöntés), amely a cenzúra miatt kimaradt – Poezije – címen megjelentetett – életében egyetlen – verseskötetéből, s majd csak 1848-ban lát napvilágot. A vers közelebbi rokonai az ún. geselliges Lied-ek, társasági dalok, pohárköszöntők. Prešeren ezt a társasági szokást, az együttlétnek ezt a művészeti vonatkozását használja ki, hogy haza és emberiség, egyes ember és közösség jólétére és jóllétére ürítse (szimbolikusan) poharát. A szűkebb és a tágabb, a kis és a nagy világ egyként rászolgál erre a köszöntésre, a költő versébe öleli honfitársait, a szláv rokon népeket, valamint az összes népet (nemzeteket), azokat, akik vágyva vágynak ama napra, melyben a világon megszűnik a viszálykodás, a harc (prepir), és minden ember szabad lesz, nem ellensége, de egymás szomszédja (sosed). A vers aztán befutott a boldog befejezés révébe, manapság ez a szép utópikus strófa a szlovén állam himnuszának szövege. Ezzel Prešeren nemzeti költői státusa (melyet soha nem vont senki kétségbe) új dimenziót kapott, ünnepi alkalmakkor zeng föl, emlékeztetvén éneklőit, hallgatóit, nemcsak a vers szövegére, hanem költőjére, aki küzdelmes élete vége felé sem vesztette el hitét (sem a költészetben, sem hazája, sem az emberiség jövőjében).

125 év alatt mit sem kopott Prešeren lírájának ereje, német nyelvű verseivel is része a szlovén irodalmi tudatnak, németül is szlovén költő. A kelet-közép-európai régió romantikus korszakának egyik legjelentősebb személyisége, akinek hatástörténete a 20-21. században sem erőtlenedett el. Dominik Smole (1929-1992) például tovább írta a Keresztelés a Szavicánt, hasonló című drámájában a szerzetesnek állt Črtomirból fundamentalista lesz, némely kutatók a jelentős századfordulós dráma- és prózaíró Ivan Cankar Szolgák című drámájának főhősét szokták Črtomirhoz hasonlítani. Dragotin Kette, az ifjan meghalt kiváló tehetségű költő nem kevésbé becsülte nagyra romantikus elődjét. Prešeren után nem lehetett úgy írni szlovén verset, mint előtte. A világirodalom történetét gazdagította életművével.