Hetvennégy éves korában, Amszterdamban elhunyt Dubravka Ugrešić irodalomtörténész, próza- és esszéíró, elismert és sokat fordított szerző, a Štefica Cvek az élet sűrűjében (1981) című kultikus horvát regény írója. Ugrešić három évtizede hagyta el Horvátországot, majd „a köztes térben”, „egy senki zónájában” élt, ahogyan ő maga nevezte meg életpozícióját.

Az 1949-ben született Ugrešić a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát összehasonlító irodalomtörténetből és orosz irodalomból. Közel húsz évig a Kar Irodalomelméleti Intézetében dolgozott. Politikai okok miatt negyvenkét éves korában kénytelen volt elhagyni Horvátországot, és az orosz irodalmi avantgárd professzoraként több európai és amerikai egyetemen tanított, köztük a Harvardon is. Az emigrációban azonban folytatni tudta kiemelkedő írói karrierjét: a legkiválóbb európai széppróza- és esszéírók között tartják számon. Könyveit számos nyelvre lefordították, rangos díjak kitüntetettje lett. Első és utolsó díját mégis a (volt) jugoszláv térségben kapta. 1988-ban ő volt az első nő, aki elnyerte az év legjobb regényének járó szerb NIN-díjat Forsiranje romana-reke („A regény-folyam erőltetése”) című kötetével, melyben minden fejezet más-más műfajban – pornográf regény, romantikus regény, horrorregény és napló – íródott. 2016-ban pedig ő lett a Nemzetközi Vilenica-díj laureátusa, amelyet a Szlovén Írószövetség ad a legkiemelkedőbb írói alkotásért Közép-Kelet-Európában. A Štefica Cvek az élet sűrűjében című regénye alapján nagyszabású film készült Rajko Grlić rendezésében, és még sorolhatnánk…

Amikor 1978-ban megírta a Poza za prozu („Póz a prózához”) című első kötetét, opusában sikeres regény- és elbeszéléssorozat vette kezdetét. A Štefica Cvek az élet sűrűjében (1981, magyarul 2004) kollázsregénnyel, Az élet mese (Život je bajka, 1983) című intertextuális elemekkel teli novellagyűjteményével és már említett A regény-folyam erőltetése című interdiszkurzív kötetével a múlt század nyolcvanas éveiben olyan prózai hálót szőtt, amelyben a valóság és a fikció már nem ellentétei egymásnak. Később sokkal inkább az esszéírásnak szentelte figyelmét: 1993 és 2013 közt hat esszégyűjteménye jelent meg.[1] Prózakötetei közül magyarul a már említett Štefica Cvek az élet sűrűjében, A feltétel nélküli kapituláció múzeuma (1998, magyarul 2000), A fájdalom minisztériuma (2004, magyarul 2008) és a Banyatanya (2009, magyarul 2012) jelent meg, mindegyik Radics Viktória fordításában. A legutóbbi, a Lisica (2017) még nem.

Szövegeiben kezdettől fogva hangsúlyosak a nők helyzetének kérdései, valamint az egyéni és a kollektív emlékezet, az identitás és a nemzeti hovatartozás problémakörei, melyek a berlini fal leomlása és Jugoszlávia felbomlása idején váltak társadalmi, történelmi, kulturális értelemben egyaránt fontossá. Sajnos, mindezt a politikai megosztásnak rendelték alá a különféle nacionalizmusok. Művészetét a polémia, az irónia és az együttérzés ritka kombinációja jellemzi. Prózájának meghatározó eleme a magán- és a közélet, a Kelet és a Nyugat szembenállásának témaköre, továbbá a politika és a poétika, a „magas irodalom” és a lektűr összefonódása, tehát a műfaji szinkretizmus, az önreferencia, a szövegköziség, az autopoétika, az interdiszkurzivitás. Jártassága a kontextuális-kulturális narratológia terepén nyomot hagyott prózaírói beállítottságán is.

A független Horvátország politikájával egyet nem értő író legélesebben A hazugság kultúrája című könyvében fejti ki az értelmiség erkölcsi felelősségének kérdését a jugoszláviai háború bekövetkezésében. Szerinte éppen az értelmiség nagy része volt támogatója a nacionalista projektek nyomán kialakult nyomorúságának. Fanyar, keserű hangulatú esszékötete először Hollandiában látott napvilágot, és csak egy évre rá, 1996-ban, szülőföldjén. Ebben, de később a többi esszékötetben is megmutatkozik poétikájának alapposztulátuma, mely szerint az, aki a szörnyű háborús időkben – a mostani kollektív tapasztalat idején – elmondja az igazat, kirekesztetté válik. A Betiltott olvasás című esszékötetben is arról olvasunk, hogyan válik a hazugság legfőbb igazsággá. Ugrešić szinte mindegyik könyve az emberi lélek belső harcának eredménye, mindegyikben a szerző belső vívódása ölt testet. Újra és újra az az ugrešići gondolatmenet fogalmazódik meg, mely szerint egyrészt a szerzők ne engedjék meg maguknak, hogy mesterségük „piszkos szennyesével” foglalkozzanak, másrészt ne hunyjanak szemet mesterségük „piszkos szennyesei” előtt. Esszékötetei kérdéseket tesznek fel és válaszokat követelnek saját egyéni felelősségünkről, a jugoszláv háborúról és mindarról, amit magával hozott: például az új identitásról, ami a nacionalista propaganda mérgező következményeként jött létre. Arról, mi mindent lehet az emberben megölni, elpusztítani és a világ arcáról letörölni. Az esszékben harcra szólít fel a kulturális és az általában vett ízlés standardizálása, a lebutítás, a viselkedési és gondolkodási minták vak és kritikátlan elfogadása és a manipuláció ellen… Az Európa a szépiában napló: reflexiók, anekdoták és töredékes elmélkedések gyűjteménye. Intim, intellektuális és olykor szellemes impulzusok sokaságával gazdagított szövegtér, és egy kifinomult nyelvezetű személyes elmélkedés. A 23 fragmentumból álló mű tulajdonképpen kommentár önmagunkhoz és a világhoz, amelyben élünk.

Ugrešić politikai hátterű esszéköteteinek belső rezdülései kínos, groteszkül reménytelen képet festenek, miközben regényei humorral, iróniával, szeretettel és megértéssel beszélnek a nőiség tabuiról, s könnyed, szinte már-már szórakoztató olvasmányként szólnak a női világról. A magyarul is olvasható Banyatanyában és a Štefica Cvek az élet sűrűjében lenyűgözően pontosan és őszintén érzékelteti a női létezés mindennapjait.

Miután kényszerűségből elhagyta Horvátországot, Dubravka Ugrešić transznacionális írónak tartotta magát, ezt a státuszt választotta minden következményével együtt. Mindvégig határozottan hangoztatta, hogy nem akar egy nemzethez és egy nemzeti irodalomhoz tartozni, mondván „bárhol is legyek, ha valakihez tartoznom kell, azok az olvasóim”.

Személyesen Vilenica-zsűritagként találkoztam vele 2016-ban, ahol lucidus, derűs beszélgetésünk volt, miközben mindvégig érződött benne a lelke mélyén lappangó, feldolgozhatatlan sérelem. „Civilizációként eljutottunk arra a pontra, ahol már senki sem tanul igazán, bár mindenki az oktatás szükségességét hirdeti; ahol már senki sem olvas, és mindenki könyveket ír; ahol senki nem tud semmit a művészetről, és mindenki művész; amelyben senki sem fogyasztja a kultúrát, de mindenki foglalkozna vele. Mindenesetre az emberiség történelmének egyik legparadoxabb pillanatában találtuk magunkat” – mondta a díj átvételekor adott interjújában 2016-ban, Szlovéniában.

*

Jegyzetek:

[1] Američki fikcionar (1993), Kultura laži (1996), Zabranjeno čitanje (2001), Nikog nema doma (2005), Napad na minibar (2010), Europa u sepiji (2013) (Rendre: „Amerikai fikcionáló”, „A hazugság kultúrája”, „Betiltott olvasás”, „Senki sincs itthon”, „Támadás a minibár ellen”, „Európa a szépiában”).