Mohamed Mbougar Sarr Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényét sokan értelmezték úgy, hogy az olvasásról szól: maga a szerző is azt nyilatkozta egy interjúban, hogy műve szerelmes levél az olvasáshoz, hiszen egy könyv olvasása indítja be az eseményeket. Az olvasás, mely képes arra, hogy átformálja az embert pedig leginkább a labirintusban való elveszés alakzataként jelenik meg. Ebbe a labirintusba azonban sokfelől lehet bejutni, attól függően, milyen vezérfonalat választunk, milyen olvasói diszpozíciókból indulunk.

A Roberto Bolañótól származó cím és a mottó felkínálja azt a lehetőséget, hogy az olvasó a kultikus chilei író műve felé induljon el – ezzel mintegy kijáratot szolgáltatva az útvesztőből –, és hogy Bolaño felől olvassa a szenegáli származású szerző szövegét. Az alábbiakban épp ezért megkíséreljük megtalálni, hol nyílnak egybe és hol válnak el egymástól Az emberek legtitkosabb emlékezete és a Vad nyomozók labirintusai.

Van, aki úgy látja, hogy Sarr a pókhálószerű narrációs szerkezetet kölcsönözte Bolañótól, amelyben a szereplők útja keresztezi egymást, aztán eltávolodnak egymástól, hogy aztán a keresés logikája alapján újra összetalálkozzanak. Itt is három részből áll a szöveg, és egy naplóval kezdődik. A két főszereplő, Ulises Lima és Arturo Belano – akiket ugyanakkor csak mások nézőpontjából, bizonyos távolságból ismerünk meg –, egy költőnő, Cesárea Tinajero után nyomoznak, akinek csak egyetlen verse ismert, a Sion című képvers – ahogy Elimane-nak is egyetlen nagy műve van Sarr regényében, amelynek csak az első mondatát ismerhetjük meg. A Siont ugyanúgy értelmezni próbálják a szereplők, ahogy Elimane levelét vagy regénye első mondatát is. Azonban csalódást kelthet az olvasóban, hogy a fiatal költők legfőbb olvasata szerint ez egy avantgárd vicc, és nincs szó semmiféle rejtélyről – éppen ezért nem világos és nem meggyőző, miért is erednek ennek a húszas években eltűnt művésznek a nyomába, azon kívül, hogy valamiféle eredetet próbáljanak konstruálni az irodalmi mozgalmukhoz. Végül Cesárea füzeteit megtalálják a zsigeri realisták, azonban Garcia Madero, a kamasz útitárs frusztráló módon semmit sem árul el a naplójában arról, hogy mi volt bennük – miközben az Elimane füzetét megtaláló Diégane csalódását megismerjük az írás esztétikai minőségével kapcsolatban.

Látjuk, hogy nagy vonalakban hasonlít a cselekmény fő szála, a tétje azonban teljesen különböző a két szövegben. Az emberek legtitkosabb emlékezetében minden Elimane élete és műve körül forog: a nyomozás Diégane saját írói hivatásának és önmegértésének kulcsává válik, ráadásul mintha minden szereplő Elimane-hoz illetve a könyvéhez lenne köthető. A végére összeáll a kép, rekonstruálható Az embertelenség labirintusa szerzőjének élete és a nyomozó-író élete is megváltozik abban az értelemben, hogy már képes megélni az életet az íráskényszer folytonos tudati terhe nélkül. Bolaño szövegvilága sokkal töredékesebb és széttartóbb. A központi rész több mint ötven elbeszélőt sorakoztat fel, akiknek a monológjai részletezően mindennapiak, próbára téve az olvasó kitartását, aki elveszti a fonalat, és már nem tudja, minek a történetét követi. Az Elimane megtalálására irányuló nyomozással szemben a Cesárea utáni csak az első és utolsó részt szervezi, a középső rész ötvenkét elbeszélője közül csak egy kapcsolódik a nyomozáshoz.

Érdekes, hogy 

mindkét szöveg esetében felmerül, hogy egyszerre lehet tiszteletadásként és paródiaként, sőt akár provokációként is értelmezni őket.

A zsigeri realistákkal Bolaño emléket állít az általa és Mario Santiago Papasquiaro által alapított infrarealista mozgalomnak és nemzedékének, ugyanakkor paródia és provokáció is az irodalmi intézményrendszer, a kiadók és kritikusok felé. Nemkülönben Sarr gesztusa, amikor a szövegben megelőzve a kritikákat előlegez minden jövőbeli elképzelhető klisét, amelybe a gúnyosan ábrázolt francia irodalmi elit fiatal afrikai reménységként be akarja majd zárni. Stilisztikai bravúrjai, az irodalmi nyelv magas szintű művelése, a ritka szavak használata művészet, játék és egyúttal önmaga paródiája – műve pedig hommage Yambo Ouologuemnek, akinek könyvét ajánlotta.

Ha megnézzük Sarr Bolañótól vett mottójának szűkebb kontextusát, hasonlóan többrétegű részlet áll előttünk. A 23. fejezet, amelyben található, az irodalmi elit paródiája: alapvetően ironikus-szatírikus módon mutatja be a madridi könyvvásár szereplőit. Ennek nyitánya ez a szövegrészlet, Iñaki Echavarne, a kritikus – nem a könyvvásáron elhangzott – monológja, akit Belano párbajra hívott ki egy még meg nem írt, vélhetően negatív kritika miatt. A párbaj ellenére a kritikus nem egyértelműen negatív figura: fiktív szereplő, de Bolaño szintén kritikus barátjával, Ignacio Echevarríával szokták azonosítani. Egy másik játék a referencialitással, hogy egy interjúban szereplője szólamához hasonló értelemben nyilatkozik maga Bolaño is a nagy írókkal kapcsolatban, a mulandóság és a pusztulás általános elvére utalva: „mindannyian arra vagyunk ítélve, hogy elfelejtsenek, és hogy teljesen eltűnjünk”. Tehát a mottót érthetjük szűkebb értelemben Elimane-ra és művére (vagyis hogy – bár tragikusan korán –, de elérte őket a felejtés és a pusztulás), tágabb értelemben pedig a „memento mori”-motívumra, mely az egész műben nagy hangsúlyt kap a sok haláleset miatt.

Hajoljunk most közelebb a szövegekhez, hogy rámutassunk néhány szemléleti különbségre a két szerző poétikája közt. Sarrnál Diégane így mutatja be baráti körük irodalmi beszélgetéseit: „úgy léptünk be, mint egy isten sírboltjába, és rendszerint az lett a vége, hogy térdre rogyva, önnön vérünkkel áldoztunk a remekmű oltárán.”[1] A különbség transzparenssé válik, ha összevetjük egy sikeres író monológjából vett Vad nyomozók-részlettel, mely önmaga szatírája: „Tegnap föláldoztunk egy fiatal dél-amerikai írót városunk áldozati oltárán. Miközben a vére saját ambícióink féldomborművére csöpögött, a könyveimre és a felejtésre gondoltam, ami végre értelmet nyert.”

Talán ebből a két idézetből az látszik, hogy Sarr irodalomfelfogása – olykor túlzottan is – szakrális, míg Bolañóé végtelenül ironikus. Egy másik szöveghelyen a szövegek befogadása és az olvasói reakció kerül a középpontba. Bolañónál a fitneszedzőnő személyében megjelenő naiv olvasó beszél, és az az érdekes, hogyan értelmezi Mallarmé Brise marine (Tengeri szél) című versét, és mindezt nyelvileg hogyan artikulálja:

„Mit akar [a vers írója] ezzel mondani? Hogy már megbaszta a világ összes nőjét? Hogy pontosan úgy, ahogy elolvasott minden könyvet, lefeküdt a világ összes nőjével is? […] ez a vers nettó baromság. Sem egyik, sem másik dolog nem lehetséges. […] Nem, mondtam, nem lehetséges, aki ezt írta, az egy öntelt majom.”

Sarrnál Diégane, a profi olvasó – lévén író – háborodik fel az általa nagyra tartott Elimane levelén:

„Ez egy kriptoszimbolista szar. Egy próféta vagy Eckhart mester ízléstelen parodizálása, vagy még inkább egy sarlatán kongói hittérítőé, aki élőben a Facebookon, bibliával a kezében szodomizálja a nőket, hogy kiűzze belőlük a gonosz szellemet. T.C. Elimane nem írt le ilyen baromságokat.”

A szleng és a trágár nyelvhasználat szókimondó nyersesége kontrasztba kerül az olvasandó szöveg vélt vagy valós esztétikai értékével. Lehet így is beszélni az irodalomról, írók, költők műveiről, ilyen hangon, és ez is érvényes és közben szórakoztató. Ezek a mondatok nem intertextuális kapcsolatban állnak egymással, inkább átiratoknak, továbbgondolásoknak tekinthetők, melyek ravasz módon akár utalhatnak is az ihlető szövegre, de több csavarral el is távolodnak tőle.

Akárhogy is, 

míg a magyar recepcióban a Bolaño-hatást inkább pozitívan értékelték, más a helyzet a francia recepcióval, ahol két, Sarr-t erőteljesen bíráló kritika is született.

Ezekből látszik, milyen meghatározó az olvasó pozíciója az értelmezés során, hiszen érezhetően Bolaño-rajongókról van szó. Mindketten a szerzői autoritás jegyében mester-tanítvány oppozícióban gondolkodnak, belehelyezvén Sarrt az utóbbiba.

Jorgi Borells, aki Az emberek legtitkosabb emlékezetét a Bolaño-művek egyfajta „felmelegített” újrahasznosításának tartja, például Siga D.-t is a mester különböző művészfiguráiból összegyúrt alaknak látja, holott egy másik orientációjú olvasói közösség Ken Bugul írónő személyében látja az ihletőjét. Borells metsző gúnnyal megírt kritikáját, melynek már a címe is sértő: „De l’utilisation du micro-ondes en littérature” (A mikrohullámú sütő használatáról az irodalomban) -, Elara Bertho úgy kommentálta, hogy Sarr-ral megtörtént, ami ötven évvel azelőtt Ouologuemmel: most őt vádolják plágiummal. Mindez felveti az alapkérdéseket, mit gondolunk arról, mi tartozik az irodalmi alkotás lényegiségéhez. Vajon az irodalom nem szövegek párbeszéde-e? Vagy romantikus fogalmaink vannak az ihletről, a műalkotás újszerűségéről és egyediségéről?

Edouard de Montvalon kritikájának címével mondhatni a saját terepén szúr oda Sarrnak, nevezetesen a mélyértelmű szójátékokén: „Bolaño matador, Mbougar Sarr matamore? De la littérature (re)considérée comme tauromachie” („Bolaño a matador, Mbougar Sarr a szájhős (matamore)? A bikavidalként (újra)értett irodalomról). Bírálatában összemossa a szerzőt a hősével, nem veszi tekintetbe, hogy Diégane történetére fejlődésregényként is lehet tekinteni. Homályos módon a valóságra apellál: „Bolañónál viszont a néző a valóság arénájába kerül, a ketrecek mögött pedig a vadállatok várakoznak.” Vajon ez mit jelent? Egy szöveg hogyan lehet „a valóság”? Ha itt az erőszak és a politikum megmutatására gondol, elég felidézni, hogy miközben Diégane azon meditál, miért nem tesz valamit a társadalmi problémák megoldására, nem válik-e maga a szöveg politikaivá abban az értelemben, hogy az olvasó is szembesülni kénytelen a feszült szenegáli helyzettel, az öngyilkos testi szenvedéseivel. De Montvalon egy egész retorikai eszköztárat mozgósítva mér megsemmisítő csapást a szenegáli származású szerzőre, mintha csak az ő könyvéből olvasnánk egy részletet az Elimane-t bírálóktól. Úgy tűnik, az irodalom valóban lehet leiris-i értelemben vett bikaviadal: már azzal, hogy a szerző kiteszi magát a negatív kritikáknak, elég nagy veszélyt vállal.

Az irodalom hatástörténet, újraírások története és végtelen tükörjáték.

De van-e kijárat ebből a labirintusból?

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete. Fordította Bognár Róbert. Budapest, Park, 2022. 464 oldal, 4999 forint

Roberto Bolaño; Vad nyomozók. Fordította Kertes Gábor. Budapest, Európa, 2013. 763 oldal, 3600 forint

*

Jegyzet:

[1] A továbbiakban a kiemelések minden esetben tőlem származnak (B.Cs.)