Az egyéni személytelen: önarcképek ébredés után
Fotó: Pexels / Meryl Katys
Az egyéni személytelen: önarcképek ébredés után

A fantáziálásról, képzelgésről, álmodozásról gyakran beszélünk lekicsinylően, lekezelően vagy becsmérlően. Maguknak a kifejezéseknek is erős negatív konnotációjuk van. Pedig az ún. mélypszichológia egészen másképp vélekedik róluk. Carl Gustav Jung felfogása szerint elménk szüleményei kivétel nélkül maguk is mind tények. Pszichikai tények ugyan, de tények.[1] Az agy minden logikusan haladó, fogalmilag vagy szakmailag preformált, neveléssel és oktatással, fegyelmezéssel és kultúrával alakított tevékenységét megelőzi a gondolatképek beszéde: a színes és érzelmes, asszociációkban és szinesztéziákban gazdag, zenei vagy poétikus gondolkodás, röviden: fantáziálás. Az álmodás és az álmodozás az agy alaptevékenysége, s mint ilyen – megakaszthatatlan és primordiális.[2] Ha ezzel a szemlélettel tekintünk a fantáziatevékenységre, akkor az álommal foglalkozó írásokat sem a bizarr és megmosolyogtató irodalom kategóriájába soroljuk, hanem egy új irodalmi földrész meghódítóiként gondolhatunk rájuk. Ekkor Benjamin álomelbeszélései Jorge Louis Borges[3] és Federico Fellini[4] könyv terjedelmű álomleírásainak előzményeiként, a szürrealista és a pszichoanalitikus hagyományban állva jelennek meg – annak ellenére, hogy Benjamin maga nem járt analízisbe: ezt a munkát inkább papíron végezte el. Evidens, hogy az irodalmi álomlejegyzésnek és az ilyen szövegek (újra)közlésének célja nem valamiféle álomfejtés. Analitikusként valószínűleg nem jutnánk messzire ezzel az anyaggal, hiszen már Freud is figyelmeztet arra, hogy „[gy]akran megtörténik, hogy az álmot hiányosan beszélik el, és csak az analízis során merülnek fel a kimaradt részletek. Ezek az utólag beillesztett részletek szolgáltatják rendszerint a kulcsot az álomfejtéshez.”[5] Hogyan másképp közelítsük meg akkor az irodalmilag rögzített álmokat?

*

„Az álom nyelve nem szavakból áll, hanem szavak alatti. Az álomban a szavak az értelem véletlenszerű termékei, mint amilyen egy folyó szótlan folytonossága. Az álomnyelvben úgy rejtőzik el az értelem, mint az alakzat a képrejtvényben. Sőt még az is lehetséges, hogy a képrejtvények eredetét is ebben az irányban kellene keresnünk, mondhatni álomsztenogramként”[6] – állítja Benjamin az 1916‑ban, Gerhard Scholem által lejegyzett aforisztikus darabjaiban. Az itt következő álomleírásokat Az álmodó önarcképei címmel 1932‑ben gyűjtötte össze Benjamin egy prágai folyóirat számára (amely sajnos éppen ekkor szűnt meg), ám kettőt közülük már korábban, 1928-ban publikált (A látó és A hallgatag). A Titkok tudója és A krónikás végül 1934‑ben jelent meg a zürichi „Der öffentliche Dienst” című lapban.

A kéznek, amely arra vállalkozott, hogy a nyelv evidens ellenállásával szemben mégis lejegyzi az álmot, egészen biztosan gyorsnak kell lennie, hiszen az álmokhoz való hozzáférés az emlékezet révén történik. Az álom nem álmodás közben az, ami, hanem a felébredés pillanata, a felébredést követő reflexió emeli a megragadható pszichikai tény rangjára. „Az a megdöbbentő gondolat, hogy az elmúltak az emlékezetben olyannyira valóságossá válhatnak, mint amilyenek előtte sohasem voltak, (...) a felébredés metaforájában nyer némileg bizonyítást. Nem álmodva ragadjuk meg az álmot, hanem csak a rémült és megrázó visszaemlékezésben, amely véget vet az álomnak”.[7] Ezt a „megdöbbentő gondolatot” Benjamin a Passzázsokban jegyezte le, a történelmi szemlélet „kopernikuszi fordulataként”.[8] Nem meglepő módon a ’K’ jegyzethalmaz vagy mappa (Konvolut) az „Álomváros és álomház, álmok a jövőről, antropológiai nihilizmus, Jung” feliratot viseli. Benjamin Freudnak és Jungnak is értő, kritikus olvasója volt. Nem meglepő tehát, hogy a szerzőnek még magáról az álomelbeszélés aktusáról is maradt fenn feljegyzése: „Az unalom meleg, szürke kendő, amelyet belül a legcsillogóbb, legszínesebb selyembélés borít. Ebbe a kendőbe burkolózunk bele, amikor álmodunk. Eközben otthon érezzük magunkat bélésének arabeszkjei közt. De az alvó szürkének és unottnak tűnik köztük. Majd amikor felébred, és elmesélné, mit álmodott, akkor általában csak ezt az unalmat közli. Hiszen kinek állna hatalmában az idő bélését egyetlen mozdulattal kifordítani? És mégis: az álmok elbeszélése éppen ezt jelenti.”[9] Annak ellenére, hogy Benjamin felismerte: „az idő bélését nem lehet kifordítani”, tehát a tudat ún. -alattiját definíció szerint lehetetlenség a felszínre hozni, mégis kitartóan kísérletezett ezzel álmai írásba foglalása révén. Találunk álomleírást az Egyirányú utca aforizmái[10] és az önéletrajzi feljegyzések között is.[11] Gretel Adornónak, filozófusbarátja feleségének pedig egyik utolsó, önmagát az írásjegy, a graphé jegyében megjelenítő álmát mesélte el terjedelmes (álom)levélben, francia nyelven.[12]

Mik tehát az álomleírások, ezek a felébredés pillanatában megragadott, a tudatos emlékezés részévé tett, a nyelv előttit nyelvivé transzformáló tettek? Nicolas Pethes így ragadja meg a problémát: „Az ’irodalmi’ álom elsősorban nem más, mint oximoron.”[13] Az oximoront nevezhetnénk egy állandósult szemantikai konfliktushelyzetnek. Benjamin a címadás során sem próbált meg kimozdulni e konfliktusból: Az álmodó önarcképei cím is arról vall, hogy az álomleírás még képi‑vizuális értelemben is képtelen(ség), hiszen az alvó ember számára önmaga vizsgálatára hiába állna rendelkezésre bármilyen tükör.[14]

Benjamin nagyjából azonos terjedelmű, megdöbbentő képi poénokra kihegyezett, szövevényes, tájleírásokban, földrajzi ugrásokban, de átváltozásokban is gazdag (álom)ekphrasisokat alkotott álomelbeszéléseivel. Az általuk használt nyelv „anyaga” azonban magán visel valamit az álmok nyelvelőttiségéből is. Ezáltal – mint a szürrealista irodalom – „az álom[leírás] elveszíti lehorgonyzottságát egy egységes szubjektumban.”[15] A szubjektum megragadhatatlansága így éppen a radikálisan szubjektív anyag, az álmok anyaga révén válik nyilvánvalóvá. Így aztán az „önarcképek” sem „ön”-arcképek többé: a látó, a szerető, a hallgatag (stb.) legyenek bár egyéni tudatfolyamatoknak – kétségtelenül a szerző álmainak – a termékei, mégis olvashatók tökéletesen személytelen, individuumfölötti tapasztalásként.[16]

Az álmok azok az (ön)képek tehát, amelyeket akkor láthatunk először igazán élesen, amikor már éppen azon vannak, hogy a múltba és a feledésbe merüljenek: a belőlük történő felébredéskor. Az én, a szubjektum eme képrejtvényét az irodalmi forma mégis rögzítheti: ha másként nem, hát enigmaként.

Jegyzetek: 

[1] Jung a képzelet dolgairól mint tényekről nagy nyomatékkal beszél többek között 1957-es angol nyelvű videóinterjújában. https://www.youtube.com/watch?v=bs3HK3pxVAY (Utoljára letöltve: 2021. 02. 22.)

[2] „Our dreams are prior to our thinking” – mondja James Hillman jungiánus pszichológus a 2010. június 19‑én, a Library of Congressben szervezett ’Carl Gustav Jung & The Red Book’ című konferencián. Ld. Carl Gustav Jung & The Red Book part 1. 2010. Videó. Letöltve a Library of Congress weboldaláról: www.loc.gov/item/webcast-4909/

[3] „Benjamin álomelbeszélései Borges nagy Libro de sueños‑ának [Álmok könyve] előzményei közé tartoznak.” Nicolas Pethes: Mnemographie. Poetiken der Erinnerung und Destruktion nach Walter Benjamin, Tübingen, Niemeyer 1999, 241.

[4] Federico Fellini: Il libro dei sogni, Milano, Rizzoli  2007.

[5] Sigmund Freud: Álomfejtés, ford. Hollós István, Békéscsaba, Helikon 1985, 117.

[6] Walter Benjamin: Aphorismen. In: Uő.: Gesammelte Schriften 2.1.k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 601. – Ford. Zsellér Anna

[7] Heiner Weidmann: Erwachen/Traum. In: Benjamins Begriffe, 1. k. Szerk. Michael Opitz, Erdmut Wizisla, Frankfurt, Suhrkamp 2000, 344.

[8] Walter Benjamin: Das Passagen‑Werk. Konvolut K [Traumstadt und Traumhaus, Zukunftsträume, Anthropologischer Nihilismus, Jung]. In: Uő: Gesammelte Schriften 5.1.k., szerk. Rolf Tiedemann, 1991, 490-510. „A kopernikuszi fordulat a történelmi szemléletben...” Uo., 490. „Azt mondják, arról szól a dialektikus módszer, hogy megfeleljen tárgya mindenkori konkrét‑történeti helyzetének. (...) E módszer esetében a valóság jól látható összesűrítéséről (integrációjáról) beszélhetnénk, amelyben minden elmúlt (az adott korban) magasabb fokú aktualitásra tesz szert, mint amivel saját létezésének pillanatában bírhat. Hogy mindez miként alakul magasabb fokú aktualitássá, azt a kép szabja meg, a kép mint olyan és mint amelyben mindez megérthető.” Uo., 494 sk.

[9] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 5.2.k., 1054.

[10] Ld. Walter Benjamin: Mélyépítési munkálatok. In: Uő.: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján, ford. Márton László et. al., Budapest, Atlantisz, 2005, 30 sk.

[11] Walter Benjamin: Tagebuchnotizen 1938. In: Uő.: Gesammelte Schriften 6.k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 532 sk.

[12] Walter Benjamin: Rêve du 11/12 Octobre 1939. In: Uő.: Gesammelte Schriften 6.k., 540-542.

[13] Pethes, id.m., 235.

[14] Vagy mégis? A Titkok tudója című darabban „a tükör motívuma az, amely az álom terén belül is zajló önmegfigyelést szimbolizálja.” Pethes, 245., 77 lj.

[15] Pethes, id.m., 238.

[16] Vö. Pethes, id.m., 239.

Az esszé szerzőjéről
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Walter Benjamin: Az álmodó önarcképei