Árulás vagy passzív ellenállás? Wodehouse a náci rádióban
Fotó: Wikipedia
Árulás vagy passzív ellenállás? Wodehouse a náci rádióban

Áruló vagy passzív ellenálló volt a ma 140 éve született P. G. Wodehouse? Az előbbi ellen érvelő George Orwell délutáni nagyesszéjét a fordító Farkas Ákos vezeti be.

A náci Németország feltétel nélküli kapitulációja előtt körülbelül három hónappal megírt, de csak az európai hadviselés vége, 1945. május 8-a után két hónappal közölt cikk nemcsak tárgyáról, a máig igen népszerű angol író, P. G. Wodehouse háború alatti magatartásának megítéléséről, hanem az írást jegyző George Orwell politikai nézeteiről és esztétikai értékrendjéről is sokat elárul. A politikum, az irodalom és az erkölcs kapcsolatáról Orwell így vallott az itt magyarul először olvasható cikk után egy évvel született ars poeticájában:

„Az utóbbi tíz évben leghőbb vágyam az volt, hogy a politikai témájú írást művészetté emeljem. […] Azért írok, mert előttem van valami hazugság, amit le akarok leplezni, valami tény, amire föl akarom hívni a figyelmet, és kezdetben csak az izgat, hogy kellő nyilvánosságot találjak. De képtelen lennék megírni egy könyvet vagy akár egy hosszabb folyóiratcikket is, ha mindez nem okozna egyúttal esztétikai élményt is.”[1]

A „hazugság”, amelyre Orwell a Wodehouse védelmében írt „hosszabb folyóiratcikkben” fel kívánta hívni a figyelmet, az az általa nagyra becsült, gyermekkora óta kedvteléssel olvasott írótárs – és nem mellesleg: személyes ismerős – Németországból sugárzott rádióbeszédeinek szerinte hamis, az érintettre nézve nem csupán kedvezőtlen, hanem potenciálisan életveszélyes beállítása a háború alatti és utáni Angliában. A cikk központi tézise azt a maga idejében közkeletű és máig fel-felbukkanó vádat hivatott cáfolni, miszerint a népszerűségükben a Harry Potter-történetekkel rokonítható, sajátos humorukkal Jerome K. Jerome, esetleg Jaroslav Hašek, netán a mi Karinthynk vagy Molnár Ferencünk stílusát idéző Jeeves- és Psmith-történetek szerzője a náci propagandagépezet kiszolgálójaként hazaárulást követett volna el, röviddel azután, hogy a németek mint ellenséges állampolgárt 1941 nyarán internálták Franciaországban.

Az esztétikum két minőségben is megjelenik ebben a politikai aktualitásokra kihegyezett írásban. A „Wodehouse védelmében” megtestesíti mindazon formai sajátosságokat, amelyekért Orwell prózáját avatott elemzői és elkötelezett olvasói oly nagyra értékelik. Ilyen a körülírásoktól, fölösleges melléknevektől, burjánzó körmondatoktól mentes, áttetsző stílus, a logikus, minden rabulisztikát kerülő érvelés, valamint a világ megismerhetőségébe és a felismert igazság közölhetőségébe vetett hit. Másfelől nézve ez a közéleti publicisztikának szánt cikk kritikai esszéként, irodalomtörténeti tanulmányként is olvasható. Benne Orwell imponáló olvasottságára, biztos esztétikai érzékére és kiérlelt emberismeretére támaszkodva vázolja fel Wodehouse írói pályájának nagyívű képét. Miközben az egyes alkotói korszakok eltérő sajátosságait is regisztrálja, Orwell az összességében mégiscsak egységes wodehouse-i életmű legfontosabb jellemzőiben olyan változatlan elemekre hívja fel a figyelmet, amelyek szerinte döntő fontossággal bírnak az árulás kontra tájékozatlanság kérdésének eldöntése szempontjából. Ezek közül a három legfontosabb a megírás jelenében már anakronisztikusnak ható regénymiliő, a bántó szatírát kerülő, „decens” komikum és a bentlakásos elitiskolák erkölcsi kódexéhez felnőtt fejjel is ragaszkodó regényalakok lojalitáskultusza: csupa tradicionális angol érték – angol, idézőjelekkel vagy azok nélkül. Az irodalmi elemzés és annak stílusa tehát itt is tartalmi célokat szolgál Orwellnél: konkrétan annak bizonyítását, hogy a kicsit ódivatú, a politikai – és háborús – szembenállások farkastörvényeinek megértésére alkatilag képtelen, ám mentalitásában „velejéig angol” író nem lehetett „quisling”, azaz nácibérenc hazaáruló. Eszerint a német rádió Germany Calling (kb. „Németország hangja”) című propagandaműsorában honfitársait a tőle megszokott humoros hangnemben megszólító Wodehouse-t legfeljebb politikai naivitásáért, már-már bűnös ostobaságáért, de semmiképp sem gerinctelenségéért, netán hadban álló hazájának elárulásáért érhette vád.

A mai olvasó számára mindazonáltal kérdés, hogy a német adásokban elhangzott szövegeket csak emlékezetből felidéző, viszont Wodehouse-t nemcsak íróként ismerő és elismerő, hanem vele felületes, de szívélyes viszonyt ápoló Orwell elnéző megítélését mennyiben igazolja mindaz, amit a történtekről ma tudni lehet. Kétségtelen ugyanis, hogy Orwell évtizedeken át nagy élvezettel olvasta Wodehouse könnyed, leginkább minőségi lektűrként jellemezhető írásait – ebben Orwell az angolul olvasó többséghez tartozhatott, hiszen az inkriminált rádiószerepléseket követő háborús időszakban is közel félmillió kötetet adtak el Wodehouse írásaiból csak Nagy-Britanniában. Mi több, korábbi párizsi találkozásaikat követően Orwell több levelet is váltott Wodehouse-szal, aki nem győzött hálálkodni fiatalabb írótársának, amiért az a nyilvánosság előtt védelmébe vette őt. Az összképhez az is hozzátartozik, hogy Orwell a fasizmus ellen a spanyol polgárháborúban fegyverrel, a világháború előtt és alatt tollal a kézben folytatott kérlelhetetlen harcot, mégis ismételten szót emelt a szerinte erkölcsileg kétes és gyakorlati szempontból kontraproduktív megtorlások ellen. Ne kövessük az ellenség példáját, és főleg ne gyártsunk mártírokat! – intette Orwell a győzőket már Mussolini bukása után, majd a szövetségesek végső győzelmét követően írt publicisztikájában, így a „Kik a háborús bűnösök?” (1943) vagy a „Bosszú fanyar íze” (1945) című cikkeiben.[2]

Meglehet, Orwell kevésbé szigorú mércével mérte Wodehouse viselt dolgait, mint saját honfitársai vagy akár önmaga cselekedeteit és indítékait, de a később nyilvánosságot látott konkrétumok ismeretében kimondhatjuk: a náci börtönt és internálótábort megjárt írótárs háború alatt tanúsított magatartásának megítélésében Orwell nem tévedett nagyot. A német rádióban angolul sugárzott, viccesnek szánt Wodehouse-szövegek átiratai Orwell számára még hozzáférhetetlenek voltak, de a Performing Flea (kb. „Cirkuszi bolha”) című, a komikus író korabeli levelezését is tartalmazó kötet második, 1961-es kiadásában az angolul értő nagyközönség számára ezek a szövegek régóta elérhetők. Aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa e kifogásolható közegben elhangzott adások nyomtatott átiratát, aligha érti, „miről szólt ez az egész felhajtás” – vonja le a következtetést Orwell életrajzírója, Pete Davison.[3] Utolsó rádiós szereplésének bevezetőjében Wodehouse így reflektált a megelőző adások kiváltotta „felhajtás” hozzá is eljutott hírére: „eszembe nem jutott, hogy bármi kárt okozhatok annak közlésével, hogy a táborban Shakespeare-t olvasok, hogy a Huy Citadel parancsnokának rövid a lába, amiért is nem szeret hegynek fel gyalogolni, hogy cigaretta híján az emberek teafüvet szívnak, és hogy a loosi börtöncellámat kellemetlen szag ülte meg”.[4]

Akármit gondoljon is a mai olvasó Woodhouse frivol humorú önértékeléséről, a szóban forgó szövegek tartalmáról vagy azok helyi értékéről, annyi mindenesetre tény, hogy az író ügyében eljáró brit hírszerző ügynökség, az MI5 még 1946-ban arra a következtetésre jutott, hogy a P. G. Wodehouse elleni vádemelést háborús magatartása nem indokolja. (Ellentétben az olyan kollaboráns hazaárulók viselt dolgaival, mint a nácizmust a német adásokban éltető William Joyce, alias „Lord Haw Haw” vagy a Mussolini fasizmusát az olasz rádióban propagáló költő, Ezra Pound – előbbit kivégezték, utóbbit elmegyógyintézetbe zárták.) Nem érdektelen adalék, hogy Wodehouse életrajzírója szerint az amerikai katonai hatóságok, ha lehet, még elnézőbben kezelték Wodehouse rádióbeszédeinek ügyét, mint az MI5 – az ő értelmezésükben a német rádióban leadott szövegek valójában a nyílt szembeszegülés helyett a burkolt, szatirikus ellenállás eszközéül szolgáltak a fogva tartott író számára.[5]

A politikai szempontok és jogszabályi előírások alapján készült hatósági állásfoglalások persze nem okvetlenül jelentenek erkölcsi felmentést is. Noha 1975-ben, röviddel időskorában bekövetkezett halála előtt Wodehouse-t a nagyközönség különösebb tiltakozása nélkül lovagi rangra emelték, a westminsteri apátságban Shakespeare, Walter Scott, Oscar Wilde és a többi irodalmi óriás emlékét őrző feliratok közelében a Sir Pelham Grenville Wodehouse nevét hirdető, 2019-ben elhelyezett plakett sokakból máig erős ellenérzést vált ki. Mindez aligha ront Wodehouse könyveinek élvezeti értékén, mint ahogy Orwell bátor kiállásának jelentőségét sem kisebbíti. A „Wodehouse védelmében” írt esszé az ideológiai megfontolásokon felülemelkedő méltányosság, a „hétköznapi” tisztesség és a józan ész működésének a maga puritán tárgyszerűségében is ékesszóló dokumentuma. Vélekedjünk száznegyven évvel ezelőtt született védencéről akárhogy, Orwell maga az itt olvasható írása alapján is méltó az utókor elismerésére. Ha megbocsátunk Wodehouse-nak, azzal Orwell emlékét is megtiszteljük.

*

Jegyzetek:

[1] George Orwell: „Miért írok”. Fordította Székely János. In uő: Az oroszlán és az egyszarvú, I. Szerkesztette Nóvé Béla. Budapest, Cartaphilus, 2000. 14. Az írás eredeti címe: „Why I Write”.

[2] A két írás eredeti címe „Who are the War Criminals?” és „Revenge is Sour”. Magyar fordításban mindkettő Az oroszlán és az egyszarvú I. kötetében található, Nóvé Béla fordításában (388–397, ill. 398–403).

[3] Orwell: A Literary Life, 108.

[4] Idézi Sophie Ratcliffe: P. G. Wodehouse: A Life in Letters, 305.

[5] Lásd Ratcliffe, 305, 310.

Az esszé szerzőjéről
Farkas Ákos (1956)

Az ELTE docense, az angol-amerikai irodalom kutatója és fordítója, a Cartaphilus kiadó korábbi sorozatszerkesztője. Legutóbbi kötete: Will’s Son and Jake’s Peer: Anthony Burgess’s Joycean Negotiations (Akadémiai, Bp., 2002) 

Kapcsolódó
George Orwell: P. G. Wodehouse védelmében