„Ez a könyv a zseniális New York-i kiadói tanácsadó, Frank Platt izgalmas elmeszüleménye. Platt azt ajánlotta két barátjának, Ivan Chermayeffnek és Kurt Vonnegutnak, hogy csináljanak együtt egy könyvet, de úgy, hogy Chermayeff először elkészíti az illusztrációkat, anélkül, hogy felfedné azok jelentését, utána pedig Vonnegut kitalál egy történetet, ami passzol hozzájuk.

Ez tehát egy dal, amelynek a zenéje született meg először. Talán mások is mókásnak találhatják, ha saját szavaikkal egészítik ki Chermayeff dallamát.”

Ez Kurt Vonnegut és Ivan Chermayeff 1980-ban (azaz éppen negyven éve) megjelent Sun Moon Star (azaz „Nap Hold csillag”) című gyerekvers-könyvének fülszövege.[1] Nem nevezhető Vonnegut legnépszerűbb, legkapósabb, leggyakrabban tárgyalt könyvének, és mint ilyen, életművén belül méltán tekinthető például Az ötös számú vágóhíd egyik ellenpontjának. A Vágóhíd, azt hiszem, az a mű, ami Vonnegutról laikusnak és szakembernek egyaránt először beugrik. Nekem messze nem a kedvencem a regényei közül (szubjektív rangsoromban megelőzi a Macskabölcső, a Bajnokok reggelije, A Titán szirénjei és az Éj anyánk is), de még nekem is a Vágóhíd jut eszembe róla elsőnek. Pedig a Sun Moon Star a maga módján legalább annyira izgalmas és – arányaiban – legalább annyiszor félreértett mű, mint a Vágóhíd.

Ez Vonnegut egyetlen gyerekeknek szánt könyve, aminek a főszereplője maga is egy gyerek, sőt: csecsemő. Mindez mégsem szokatlan: bár írásai főszereplői többnyire már elérték a felnőttkort, mégis gyakran olyan felnőttek ők, akiket – Salman Rushdie tegnap a 1749-en megjelent írását idézve – „Vonnegut gyermeki ártatlansággal ruház fel”.[2] A Sun Moon Star prózavers formájában íródott, és narrátora „a világ legszebb történetét” meséli el egészen újszerű szempontból. Nem véletlenül használom a „szempont” szót, hiszen az egész könyv a szem és a látás köré szerveződik. A vékonyka könyv a markánsan vonneguti gondolatok egész tárháza: a gyermek Jézusra csak „a világmindenség teremtőjeként” utal, aki emberi alakot vesz fel, és ennek részeként a mindenlét és a mindentudás után először szorul rá a tökéletlen emberi szemekkel való látásra. Vonnegutnál az emberi lét még a világmindenség mindentudó teremtője számára is tartogat meglepetést és újdonságot.

Bár általánosságban a legtöbb szerző legtöbb művéről elmondható, hogy értelmezésük nem, vagy legalábbis csak részlegesen lehetséges az adott szerző életműve más darabjainak ismerete nélkül, a Sun Moon Star esetében ez halmozottan igaz, hiszen Vonnegut szikár és sajátságos nyelvezete könnyen tévútra viheti az olvasót. Amikor azt olvassuk, hogy József „a Teremtő apjának adta ki magát / teljes szívéből”, akkor a félreértéseket elkerülendő jusson eszünkbe az Éj anyánk „mondanivalója”, miszerint „azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat”:[3] ha József teljes szívéből úgy tett, mintha ő lenne Jézus apja, akkor az is volt, még ha nem is volt az. Megint csak Rushdie gondolatát idézve, „[e]z a nyitottság az a tér, amelyben az olvasónak szabad saját véleményt formálni”, sőt, inkább kell, mint szabad. Amikor azt olvassuk, hogy „Mária maga is alig volt több gyermeknél”, akkor jusson eszünkbe a Vágóhíd első fejezetében szereplő másik Máriának, Mary O’Hare-nek azon alapvető meglátása, hogy „[m]aguk a háborúban még kisgyerekek voltak”.[4] Ártatlan gyerekek „világmegváltó” szerepekbe sodródva: Mária, akit a Mindenség emberré lett Teremtője saját anyjának jelölt ki, és a náci őrülettel szemben harcba parancsolt szinte-gyerek amerikai katonák, köztük a huszonkét éves Kurt Vonnegut, Jr. és a huszonegy éves Bernard V. O’Hare. Amikor azt olvassuk, hogy „[a Teremtő] negyedik álma egyszerűen csak zöld volt”, akkor jusson eszünkbe a halál – mely több klasszikus (Homérosz, Shakespeare és Nasty Nas) szerint az alvás és az álom közeli rokona – szinte bántóan egyszerű leírása a Vágóhídból: „Egyszerűen lila fény és valami zümmögés. És senki más nincsen ott. Még Billy Pilgrim sincs ott.” És amikor azt látjuk, hogy a csecsemő Jézus által látottak nagyon határozott (könyvlap formájú) keretek közé szorulnak, és az általa látott személyek, dolgok és történések csak e keretben észlelhetők számára, akkor jusson eszünkbe, hogy a világmindenség teremtője emberré lett, azaz „szegény földlakóvá”, „akinek a fejét egy acélgömbbe zárták, amit sohasem vehet le. És a gömbön csak egyetlen kémlelőnyílás van, csak azon nézhet ki és ehhez a lyukhoz egy kétméteres csövet forrasztottak. (…) és arra sem volt (…) semmi lehetősége, hogy elfordítsa a fejét, vagy hozzányúljon a csőhöz (…) semmi egyebet nem láthatott, mint egy kis pöttyöt a cső végében. … És bármit is látott (…) nem lehetett más választása, mint hogy ezt mondja magának: »Ez az élet.«”[5] A Vágóhídban a tralfamadoriak egyszerre látják „az idők összességét”, valahogy úgy, ahogy a Sun Moon Star Mindenhatója is. Idegen számukra az emberi időfelfogás korlátoltsága, amiképp a világmindenség emberré lett teremtője számára is újszerű élmény a tökéletlen, keretek közé szorított látás.

Rushdie szerint Vonnegutot „sok esetben félreértik. (…) Kurt Vonnegut mélyen ironikus író, akit néha úgy olvasnak, mintha nem lenne az”. Rushdie elég részletesen kifejti ezt Vonnegut regényei, és főként az „Így megy ez” mantrája kapcsán, de még Vonnegut egyetlen gyerekkönyve sem ússza meg félreértések nélkül. Alex O’Connell szerint például Vonnegut és Chermayeff karácsonyi története „bárgyú és túldizájnolt mellébeszélés”, ami „meglepően és meglehetősen agyzsibbasztó módon konkrét”.[6] O’Connell a Times művészeti rovatának szerkesztője és (egyebek mellett) házi gyerekkönyv-kritikusa – egy rendkívül széles műveltségű szakember, aki mégis félreérti Vonnegutot: figyelmen kívül hagyja a könyv alapkoncepcióját (ti. hogy az „illusztrációk” születtek meg előbb, a szöveg azokhoz készült), ebből kiindulva pedig a szöveget valamiféle félgőzzel összetákolt, némileg igénytelen gyerekkönyvnek tekinti. (Pedig a fülszöveg kifejezett családi programot is ajánl a könyvhöz: „Talán mások is mókásnak találhatják, ha saját szavaikkal egészítik ki Chermayeff dallamát.”) Elsiklik a tény fölött, hogy bár Vonnegut írt gyerekkönyvet, ettől még nem gyerekkönyv-író (ahogy sci-fit is írt, mégsem sci-fi-író): Vonnegut egyszerűen regényíró, aki eközben különböző eszközöket használ – ilyen eszközök számára egyebek mellett a műfajok, a zsánerek. Amit pedig O’Connell „mellébeszélésnek” nevez, az valójában a betlehemi történet emberarcúvá, emberközelivé tétele: Vonnegut Kisjézusa még nem a csodatevő, halszaporító, gyógyító, halottak közül feltámadó Megváltó, csak egy világra rácsodálkozó, azt ízlelgető csecsemő. Vonnegut a Sun Moon Starban sem tesz mást, mint a Vágóhídban: lehántja a heroizált mázat a témáról (itt Jézus születéséről, ott a háborúról) és a néha valóban banális, ám mindig mélyen emberi valóságról beszél.

Vonnegutot szokás ateistaként, vallásellenesként számon tartani, ami persze – megint csak – félreértés. Vonnegut szekuláris humanista volt, önmagára legfőképpen és elsősorban szabadgondolkodóként tekintett, egy – ahogy a Virágvasárnapban írja – „Krisztus-hívő agnosztikusként”[7], akit „elbűvöl”[8] a hegyi beszéd gondolatisága, különösen az irgalom. Vonnegutnak Jézus Krisztus az egyik személyes hőse (Semmelweis Ignác, Eugene V. Debs és mások mellett), így semmi meglepő nincs benne, hogy a Chermayeff kollázshatású illusztrációi keltette „dallamra” Krisztus születését narrálja. Abban sincs semmi meglepő, hogy ezt azon a szikár, szinte gyerekesen egyszerű hangon teszi, ami írásainak talán legfőbb jellemzője.

A kritikusok ezt az egyszerűséget gyakran – megint csak – félreértik, és szerzői igénytelenségnek, butaságnak, esetlenségnek tekintik, pedig az mindössze egy szokatlanul jól sikerült irodalmi stíluskísérlet. A gyermek Jézus megszületik, mindenható és mindentudó hatalomból egyszerű embercsecsemővé lesz. Bennem időről időre felbuggyan a vágy, hogy jó lenne újra csecsemőnek lenni, akinek az evésen és az alváson kívül nincs más dolga. Talán más is van ezzel így. Csecsemőként az élet egyszerűnek tűnik, aminek elbeszélésére Vonnegut egyszerű nyelvezete kiválóan alkalmas. A Sun Moon Star Megváltója valóban csupa olyan dolgot tesz olyan magától értetődő természetességgel, amit és ahogy a csecsemők tesznek: rácsodálkozik a fényesen csillogó dolgokra, eszik, alszik, álmodik. Ki ne akarná ezt?

A Sun Moon Star egy nagyszerű humanista gondolkodó emberszeretetének tanúbizonysága. Az egész könyvet áthatja az a „humánus szépség”, ami az idős Rushdie-t Az ötös számú vágóhídban megfogta a regény újraolvasásakor: Vonnegutnál az emberi lét annak minden hibája és tökéletlensége ellenére mégis irigylésre méltó, akár a Teremtő számára is. Rushdie szerint a Vágóhíd „nagy realista regény” – szerintem a Sun Moon Star nagy humanista gyerekkönyv.

Jegyzetek:

[1] A Sun Moon Starból idézett részletek, ahogy ez is, a saját fordításaim.

[2] A Salman Rushdie esszéjéből vett részleteket M. Nagy Miklós fordította.

[3] Békés András fordítása.

[4] Nemes László fordítása; tényleg minden tiszteletem Szántó György Tiboré, de Nemes Vágóhídját jobban szeretem.

[5] Nemes László fordítása.

[6] Saját fordítás – B. Á. T.

[7] Borbás Mária fordítása.

[8] Szántó György Tibor fordítása.