Egy arab és egy zsidó identitása Amerikában (André Aciman: Harvard tér)
Fotó: 1749
Egy arab és egy zsidó identitása Amerikában (André Aciman: Harvard tér)

A Szólíts a neveden szerzőjének 2020-ban magyarul is megjelent regénye aligha lehetne aktuálisabb olvasmány. Az angolul 2013-ban kiadott Harvard tér akkoriban az Európába is begyűrűző migrációs válság miatt volt időszerű, tágabb perspektívában pedig a huszonegyedik században egyre több embert érintő migráció miatt lehet sokak számára átélhető. André Aciman emberismerete és az a képessége pedig, hogy látszólag ismerős érzéseket új kontextusban és nézőpontból láttasson, ebben a regényében is maximálisan érvényesül.

Könnyen nyúlhat persze darázsfészekbe, aki egy arab és egy zsidó barátságáról akar írni:

mindez ugyanis legalább annyira kézenfekvő a két nyelv és kultúra szoros egymásmellettisége, mint amilyen problémás a történelmi konfliktusaik miatt. Bár éppen egy intellektuálisan érzékeny, az emberi érzéseket közelről ismerő és boncolgató regény lehet képes arra, hogy a sztereotípiákon és általánosításokon túllépve megmutassa, két ember közeli kapcsolata felülírhatja a történelmi tapasztalatot. Aciman könyvében az egyiptomi származású, harvardi PhD-hallgató és az USA bevándorlási hivatalával hadakozó tunéziai taxis barátsága hozza közel ezt a fajta viszonyt.

A Harvard tér elbeszélésének apropóját a regény keretfejezeteiben már apaként felbukkanó főszereplő visszaemlékezése adja, aki épp a fiát kíséri el a Harvard nyílt napjára. Ahogy a Találj rám szereplői a történések helyein felelevenítik a Szólíts a neveden kultikus jeleneteit, úgy tesz a ’70-es években ott tanult férfi is. Acimannál tehát visszatérő megoldás a helyszínekből kiinduló szimbolikus emlékezés, ami jelen esetben komoly életrajzi vonatkozásokkal is bír. A szerző főszereplőjéhez hasonló életutat járt be, és a migráció különböző állomásait követően végül az Egyesült Államok elitegyetemén integrálódott. (Az önéletrajziság melletti másik érv lehet, hogy Aciman – a Szólíts neveden Eliójával szemben – nem mutatja be, nem nevezi meg a főszereplőjét.) Így a brutális kultúrsokkról Aciman hitelesen tudósíthat, pazarul mutatva be a két karakter érzékletes, dinamikus kontrasztját. Ez a dinamika a szereplők világképének részleges lebomlásában, illetve különböző, de egyként defenzív hozzáállásuk csődjében jelentkezik.

A húszas évei végén járó zsidó PhD-hallgató törzshelyén, a Café Algiérs-ben barátkozik össze a szenvedélyes, bohém, paranoiás, nagyképű, politikailag inkorrekt és végtelenül frusztrált Kalassal, aki becenevét Kalasnyikov géppuskaként ropogó beszéde miatt kapta.

Kalas a hősünkhöz képest igazi vadember, aki gyűlöli Amerikát, mindenről megvan a véleménye, és bár sok mindenben téved, valójában a nyers, kulturálatlan őszinteséget képviseli a kifinomult és túlszabályozott keleti-parti dzsentriséggel szemben.

 Ő „a szenvedély, vagy a hitelesség Richter-skáláján mért mindenkit”, és általában „senki sem ugrotta meg a lécet”, „univerzuma tele volt olyanokkal, akik sohasem azok voltak, akinek mondták magukat” (56). Kalas minden nőnek udvarol, mindenkivel kíméletlenül őszinte, és ösztönösen átlát mindenkin. Dörzsöltsége azonban fájdalmas tapasztalataiból fakad, melyeket sokévnyi menekülés, kényszermunka és -házasság, illetve beilleszkedési nehézségek táplálnak.

A történet elbeszélőjeként bemutatkozó fiú, aki családi kapcsolatai révén legálisan tartózkodik az USA-ban, hasonlóan számkivetett, mint Kalas, de vele szemben (vagy mint kiderül, hozzá hasonlóan) magányos, bizonytalan, és képtelen eligazodni a világban, mert nem ismeri ki magát benne. Minderre azonban éppen a Kalassal történő megismerkedése döbbenti rá. A fiú inkább rendben van a világgal, mint önmagával, míg Kalas inkább kifelé, a világra zúdítja össztűzét. A közel tíz évvel idősebb férfi lerántja a leplet a fiú hovatartozásáról, eredetéről, kettejük közös, mediterrán világáról, amit bár igyekeznek, nem tudnak maguk mögött hagyni. A közös hangot a mindkettejük által beszélt lingua francában, a posztgyarmati francia nyelvben találják meg: „a Franciaország és a francia nyelv iránt érzett szeretetünk volt az, ami a kezdetektől fogva bebetonozta a barátságunkat, vagyis inkább Franciaország mint idea” (62).

Létrehozzák a saját lingójukat, bennfentes humorukat, belső világukat, miközben megkísérlik kiismerni egymást saját idegenségükben és egymásrautaltságukban.

 Kalas megtanítja a fiút, hogyan lehet bátor, és hogy csajozzon, míg a fiú eligazítja őt az idegen ország intézményeiben, nyugatos kultúrájában, számára „körülírhatatlan hontalanságában” (23). Egy arab és egy zsidó barátsága ritka és furcsa – ismerik be ők maguk is (173), de a közös „ellenfelek”, a másik kultúra, a számkivetettség és a szegénység összekovácsolja őket.

Aciman regényei gyakran aknázzák ki az emberek és kultúrák közti különbségekben rejlő ábrázolási lehetőségeket. A fiú és Kalas dialogikus (sőt: dialektikus) viszonya, egymástól való idegenkedésük különbségeiket és hasonlóságaikat is felszínre hozza. Ettől a könyv nemcsak drámai, de intellektuális élmény is – és nem csak azért, mert szereplői, ahogy ez Acimantól megszokott, maguk is entellektüelek (írók, irodalmárok, zenészek). Mindkét férfi a beilleszkedésért küzd, de más-más módon: míg Kalas csak zöldkártyát szeretne, és távol tartja magát az USA ersatz­ (pótlék-)világától, addig a fiú mindent megtenne azért, hogy befogadja a Harvard elitje. Ő azonban Kalas jelenlétében és a vele való szembenállásában döbben rá, hogy tartozik valamivel tulajdon múltjának és eredetének. A Harvard tér legizgalmasabb jelenete ebben a vonatkozásban az, amelyben a fiú Jacques Prévert stílusában írt minimalista versként értelmezi Kalas háztartási listáját, melyet azért írt, hogy hitelesen számolhasson be jelenlegi hivatalos lakhelyéről a bevándorlási hivatal meghallgatásán (86–87).

Akárhogy is, kettejük viszonyából egyikük sem távozik érintetlenül. Mikor a fiú ideiglenes franciatanári állást szerez neki, Kalas is kénytelen lesz beismerni, hogy az általa oly megvetett megalomán pótlékkultúra, 

a „vibrátorok és villamosszékek országa” (239) nagyon is vonzó lehet, ha az embernek vannak kilátásai.

Cserébe rádöbbenti a fiút mediterrán temperamentumára, érzékiségére és jóképűségére – az ő szempontjából a regény azt örökíti meg, amint a beilleszkedésért küzdő bevándorló a beolvadás egy utolsó, kegyelmi pillanatában megpillantja önmagát. Viszonyuk érdekes módon sokkal kiegyensúlyozottabb és demokratikusabb, mint az ennél jóval népszerűbb Szólíts a neveden két főszereplőjének a kapcsolata. Utóbbi könyvben is első személyű elbeszélőt alkalmaz Aciman, a Harvard tér nézőpontja azonban nyitottabb, megengedőbb, és kevésbé klausztrofób, bár ott egy önemésztő tinédzser önelbeszélése a téma. Ugyanakkor ez akár tendenciaként is értelmezhető: a 2007-es Szólíts a nevedenhez képest a 2013-as Harvard tér, ahhoz képest pedig az előbbi folytatásaként íródott, 2019-ben megjelent Find Me (Találj rám) a nyitottabb, a szó szoros értelmében dialogikusabb szöveg.

Aciman regénye mindezzel együtt ismét végtelenül szentimentalista, ami szükségszerű következménye annak a közelségnek, amivel a szereplői érzelemvilágához viszonyul. Ahogy a legtöbb művében, úgy a Harvard térben is hangsúlyos egyfajta érzéki szimbolizmus, amennyiben a szöveg érzelemvilágát az emlékezetre, az identitásra és a velük szoros összefüggésben álló terekre és helyekre alapozza. Ez képes a szentimentalizmusnak filozofikus dimenziót kölcsönözni, ám az intellektuális filter épp csak annyit enged át, hogy a regény megfejthesse a megélt érzelmeket. Az elbeszélő már felnőtt férfiként ad erre konkrét magyarázatot az epilógusban, amikor visszatér a történet helyszíneire: „Nem felismerni akartam azokat a dolgokat, amelyekre évek óta nem gondoltam, [...] én el akartam képzelni őket; hátrálni, amíg azt látom, mi van bennem, és nem azt, ami kívül van” (293). Cambridge a férfi emlékezethelyeként (Pierre Nora) működik, de a hely itt abban pillanatban elválik az emlékezettől, hogy betöltötte a funkcióját.[1] A frusztráló viszony tehát feloldódott, a férfi integrálódott az USA társadalmába.

Mindent összevetve a regény szerkezetében rejlő szemléletesség és precizitás kiemelkedő. A két főszereplő pedig akár egy klasszikus protagonista–antagonista ellentétpárként is leírható, mert egyfelől szemben állnak, idegenkednek és küzdenek egymással, viszonyukat átjárja a kölcsönös szégyen, másfelől azonban a másik nélkül egyikük sem létezhet, definiálhatató – mint egy klasszikus képregénysztoriban. Csakhogy a harc tétje itt kizárólag az identitás. Miközben a fiú felfedezi Kalas fröcsögő gyűlöletében és a helyiektől való idegenkedésében a védekező attitűdöt, szembesül azzal, hogy menekül saját eredete elől. Az identitásharcnak pedig végül áldozata és nyertese is lesz. A férfi kitoloncolása és a diák nyugati kultúrába történő beilleszkedése egyensúlyt teremt a regény szemléletes, érzékeny felépítményében. 

André Aciman: Harvard Tér. Fordította Neset Adrienn. Budapest, Athenaeum, 2020.

Jegyzetek:

[1] Érdekes lehet a regénynek ezen a ponton a Találj rám vonatkozó jeleneteivel való összevetése. Elio bejárja az Oliverhez köthető helyeket, melyek évekkel azelőtti viszonyuk lenyomatai. A helyek azonban nem oldozzák fel, Elio pedig nem is képes olyan távolságot tartani ezektől az emlékezethelyektől, mint a Harvard tér szereplője. Nem is véletlenül: Elio és Olivér viszonya ugyanis félbeszakadt, beteljesületlen és megértetlen a történetnek azon a pontján.

A kritika szerzőjéről
Makai Máté (1986)

Író, újságíró, rockzenész. Legutóbbi kötete: Koriolán dala (FISZ, 2016).