A visszanyírt Paradicsom (John Milton: Visszanyert Paradicsom)
Fotó: 1749
A visszanyírt Paradicsom (John Milton: Visszanyert Paradicsom)

Még el sem veszett a Paradicsom (Milton klasszikusán, ahogy korábban írtuk, Horváth Viktor dolgozik), Péti Miklós és a Jelenkor segítségével tavaly már vissza is nyertük! Na de mit nyer ezzel az olvasó?

Van abban valami furcsa, hogy művészek – és a műfordítás: művészet – egy több mint százéves eszmény jegyében alkotnak. A modern, formahű magyar versfordítói felfogást mindenesetre a Nyugat első nemzedéke alakította ki, és az utódok kezén, egészen a legutóbbi időkig, ez legfeljebb csak finomodott.

Az új impulzusok a színpad felől érkeztek, amit megmagyaráz, hogy a színielőadás, ellenétben a magányos könyvolvasással, megköveteli, hogy a szöveg – legalábbis az eredeti mértékéig – első hallásra is jól érthető legyen, ami a klasszikus fordításokról egy idő után már nyilvánvalóan nem mondható el. Nádasdy Ádám Shakespeare-fordítói életműve mindmáig a formai hűség keretein belül maradt, de nyelvileg annyira felfrissítette a klasszikus művekről alkotott képzeteinket, hogy a hatása bízvást forradalminak is mondható.

Ráadásul következő nagy vállalkozása során az Isteni színjátékot Nádasdy már nem a formai hűség jegyében fordította le, hanem még jambusokban ugyan, de a rímekről már lemondva. Verlaine Őszi dalának, ennek a rövid lírai darabnak a szabadversben készült fordításával pedig még messzebb, szerintem már túl messzire is ment. Itt érdemes felidézni Báthori Csaba elgondolkodtató koncepciójú, mert már nem is próza-, hanem címéhez – Kétszáz nyers vers – méltóan egyenesen nyersfordításokat tartalmazó, 2012-ben megjelent gyűjteményét is.

Felmerül a kérdés: tulajdonképpen mi indokolja verses művek prózai fordítását? Elsősorban, azt hiszem, a műveltség – a költők és olvasóik műveltsége – szerkezetének átrendeződése, amely bizonyos területeken természetesen csökkenést jelent. Hexameter például régebben, legalább a második világháborúig, nem létezett sormetszet nélkül. Ezzel szemben a mai költők ezt nem tartják számon: a cezúrák jelentőségét, sőt egyáltalán létüket a kortárs irodalomban a formahű fordítás nem kisebb tekintélye tagadja – és tagadta már harminc évvel ezelőtt is –, mint Lator László.

Péti Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztikai Intézetének tanára prózai fordításban tette közzé 2018-ban Milton kései művét, a Visszanyert Paradicsomot, amely magyarul mindeddig csak Bessenyei Sándor francia közvetítő nyelvből, két és negyed évszázada készült átültetésében volt hozzáférhető, vagy inkább hozzáférhetetlen. (A helyes magyar cím egyébként alighanem A visszanyert Paradicsom lenne: a Paradise angolul névelőkerülő szó, de magyarul megköveteli a névelőt.)

A kötet az angol eredetin és a fordítás szövegén, illetve a hozzácsatolt részletes magyarázó jegyzeteken kívül egy tömör előszót, egy alapos Utószót, valamint Névmutatót is felvonultat, és (a rövidítésjegyzékről, a bibliográfiáról és a köszönetnyilvánításról nem beszélve) tartalmazza a Jézusnak a Sátán általi megkísértéséről szóló mű alapjául szolgáló evangéliumi részleteket is modern magyar fordításban, illetve – a megcélzott teljességnek kissé talán túl bőkezűen áldozva – görög eredetiben.

Gasztronómiai hasonlattal élve: sok összetevő, textúra, íz és szín van a tányéron, amelyek közül azonban éppen a fő elem hat a legkevésbé jól eltaláltnak, mert érzésem szerint a vállalkozás legkevésbé sikerült része maga a fordítás. Megismerjük a hús állagát, vitaminjait, nyomelemeit, sőt még a történetét is, de miközben kóstolgatjuk, végig ott kísért az érzés, hogy valamivel több íznek jobban örülnénk. Péti munkája az eredeti mű tartalmi mozzanataira koncentrál, és ehhez nemcsak a versforma visszaadásáról mond le (ezt önmagában nincs miért mereven elutasítani), de sokszor az egyéb költői eszközök – szórend, szóképek, mondatszerkezet – adagjait is fukar kezekkel méri.

A fordítás stílusa sokszor ad okot bizonyos fokú tanácstalanságra, különösen akkor, ha a szöveget összevetjük a „fenséges dikció”-val jellemzett, „archaizmusokat és új keletű kifejezéseket” tartalmazó miltoni „grand style”-ról az utószóban írtakkal: „A költő merész mondatszerkesztéssel közli magasröptű mondanivalóját, archaikus kifejezéseket elevenít fel, új szavakat kovácsol, szokatlan szóképeket alkot, gyakran játszik a szavak etimológiájával és idegen nyelvi visszhangjaival.” Egy műnek bizonyára a stílusa is a részét képezi, és ha a versben való fordítás kritikájául azt lehet felhozni, hogy a formakényszer eltorzíthatja a stílust, akkor a prózafordítástól e téren mindenképpen nagyobb pontosság várható el. 

Ennek a követelménynek Péti fordítása nem mindenhol felel meg. A „Mysteries”-nek például nem biztos, hogy a „műhelytitkok” (142) a legtalálóbb fordítása. A Sátán a démonokat egy helyen „Æthereal Thrones”-nak, azaz éteri trónusoknak, fejedelmeknek szólítja: a „légi nagyurak” nem ugyanaz a stílus. Vagy: „Csuromvizes lettem, ennyi” (222) – kezdi Jézus, meglehetősen lentebb stílben, az egyik kísértésre adott válaszát. Angolul: „Mee worse then wet thou find’st not”, vagyis a Sátán hiába záporoztatta érveit, ellenfelével nem történt annál komolyabb baj, mint hogy megázott.

A 206. oldalon Jézus arról beszél, hogy aki olyasmit olvas, amit nem ér fel ésszel, az „értékes dolgok helyett játékokat, vackokat gyűjt” („collecting toys, And triffles for choice matters”). Ebben a szóválasztásban a könyv szaklektori feladatait ellátó Nádasdy szellemujjának vonását vélem felismerni: amikor Dante valóságos űrbéli távlatból tekint vissza a Földre (Paradicsom, 22, 135), az ő fordításában olvashattuk ezt: „mosolyogtam, hogy milyen kis vacak”. (Érdekes, hogy a könyv nyomdai kivitelét is mintha Nádasdy Isteni színjáték-fordítása ihlette volna.) Amit azonban Dantétól elfogadtunk, sőt, amit olvasva lélekben esetleg össze is mosolyogtunk a fordítóval, az nem biztos, hogy Jézusnak is jól áll.

Az olvasónak egyébként is gyakran lehet az a benyomása, hogy a fordítás ahelyett, hogy megtalálná benne az egyszerűt, leegyszerűsíti Milton stílusát. Amikor Éva sikeres és Jézus sikertelen megkísértéséről van szó, akkor a magyarban elsikkad az ellentét (won – lost) és a metonímia (tongue helyett beszéd), a mondat vége pedig nyelvi közhelybe süpped: „the perswasive Rhetoric / That sleek’t his tongue, and won so much on Eve, / So little here, nay lost” – „Meggyőző ékesszólása, mely mézessé tette beszédét, és Évánál oly sok mindent elért, itt vajmi keveset számított, süket fülekre talált”. A szóképek máshol is az egyszerűsítés áldozatául esnek: „tüzes szekér”-ről olvasunk, ahol az angolban „fiery wheels” áll („tüzes kerekek”), a „to gain a Sceptre” fordításaként pedig ezt olvassuk: „a hatalom megragadása” (114), holott a jogar megszerzéséről van szó. Nemegyszer az úgynevezett litotész, vagyis a tagadva állítás retorikai alakzata vész el: „tanúsága nyomban megerősítést nyert” (16) – „nor was long / His witness unconfirm’d”; „komoly ok” (20) – „no small cause”; „komoly dicséret” (122) – „no small praise”.

Emellett Péti olykor kissé mellé fordít a szövegnek. Az „unmarkt”-nak nem a legszerencsésebb fordítása az „észrevétlenül” (16), hiszen nem arról van szó, hogy Jézus egyszer csak ott termett a Jordánnál, hanem arról, hogy amikor Keresztelő Szent Jánoshoz járult, még nem ismerték. Jézusról azt mondani (42), hogy ő az, „akiben egyedül gyönyörködik” Isten, félreérthető, hiszen nem Isten gyönyörködése magányos, hanem Jézus egyedi (az angol szórend világos: „in whom alone”).

A Keresztelő Szent János keresésére indultakról a 68. oldalon ezt mondja a fordítás: „eredménytelenül tértek vissza” („return’d in vain”), de ez magyarul nem annyira azt jelenti, hogy nem találták, akit kerestek, hanem inkább hogy a visszatérésük után, az eredeti helyükön nem értek el eredményt (mint például egy nyomozó, aki eredménytelenül tér vissza a tett színhelyére). Amikor arról van szó (90), hogy Jézus sivatagbeli böjtölése erény-e, mintha ismét félrecsúszna a szöveg azzal, hogy a „need” igét „szükséget érez”-nek fordítja: „Ha a testem nem érez szükséget […], milyen dicsőség akkor, ha tűrök” („if Nature need not, / […] what praise is to endure”). Hiszen ha a test nem érzékel éhséget, akkor a táplálék hiányán nincs semmi eltűrni való: fel se tűnik. A mondat értelme ezzel szemben inkább az, hogy ha a test jól megvan étel nélkül, vagyis nincs rá szüksége (az éhség érzéséről nincs szó), akkor nem nagy dolog elviselni a hiányát.

A következő megoldások meglehetősen alulkészültek, vagyis nyersfordításízűek, ha nem egyenesen magyartalanok: „mikor mér halálos sebet fejemre” (18) – mikor ejt halálos sebet fejemen helyett (hiszen „sebet” nem lehet mérni valahova, csak „ütést”) –; „hírneve jobban tetszhet a pártuséhoz képest” (178) – a „pártusénál” helyett –; „több tanácsot erről nem adhatok” (190) – „ezzel kapcsolatban” helyett. Ritka az olyan szellemes megoldás, mint a „surging waves” fordítása: „sürgő hullámok” (168).

Péti Miklós könyve mindezekkel együtt jó szolgálatot tesz Miltonnak és a magyar olvasóközönségnek azzal, hogy mély és átfogó tájékoztatást nyújt erről a nálunk szinte ismeretlen műről, de a szöveget olvasni kissé olyan, mintha mondjuk egy épületről képek helyett a kissé szeszélyesen kiszínezett tervrajzok alapján kellene fogalmat alkotnunk. Ez sem érdektelen, különösen egy olyan fordítással egybevetve, amelyben a rímek kezén-közén esetleg elhomályosodik a tárgyi tartalom, de úgy érzem, egy kicsit kevésbé szertelen vagy elnéző szerkesztői és lektori munkával a saját maga által állított követelményeknek jobban megfelelő mű születhetett volna.

John Milton: Visszanyert Paradicsom. Fordította Péti Miklós. Budapest, Jelenkor, 2019.

A kritika szerzőjéről
Kőrizs Imre (1970)

Költő, klasszika-filológus. Legutóbbi fordítása: Billy Collins: Az a baj a költészettel (Jelenkor, 2020)

Kapcsolódó
John Milton: Elveszett Paradicsom (A Sátán nyitóbeszéde)
Az elveszett Elveszett Paradicsom
Horváth Viktor (1962) | 2020.06.03.
John Milton: Elveszett paradicsom (A Sátán beszéde)