A Csöndherceg és a Költő. Egy történet – és öt dal (2.)
Fotó: youtube.com
A Csöndherceg és a Költő. Egy történet – és öt dal (2.)

A történet egy szerzőpárosról szól, Butuszovról és Kormilcevről; mondjuk, hasonlíthatnánk őket Lennonhoz és McCartneyhoz vagy Szörényihez és Bródyhoz… de inkább csak (mint majd látjuk) a jelentőségüket tekintve: ha a világ nem ismeri is őket, a legnagyobb területű, önmagát épp meghasonlottan, kínlódva kereső ország vagy legalábbis annak lázadó és valami újat – új, igazságosabb társadalmi berendezkedést, új politikát, új eszméket – kereső fiatalsága számára lélekbe maró, fontos dalokat alkottak a múlt század nyolcvanas éveiben.

3.

 

A Nautilus Pompilius 1997-ben felbomlott, és bár Butuszov Ju-Pityer néven új együttest hozott létre, az együttműködése Kormilcevvel megszakadt – aki ezután soha nem írt dalszövegeket, Butuszovnak pedig soha többé nem volt igazán sikeres dala.

Kormilcev prózát kezdett írni, műfordító lett, Kerouac, Burroughs, Bret Easton Ellis, Houllebecq és még sok más, többnyire transzgresszív író műveit fordította. Közben „Ultra.Kultura” néven könyvkiadót alapított, amely főleg szélsőséges, ultrabalos vagy ultrajobbos politikai irodalmat adott ki: meggyőződése volt, hogy a társadalom mélyrétegeiben továbbélő szovjet mentalitással és a lassan, de biztosan diktatúrává visszarendeződő Putyin-rezsimmel szemben a teljes szólás- és gondolatszabadság a legfőbb, az egyetlen, reménytelennek tűnő ellenszer, de mást nem tehet, a reménytelennel is meg kell próbálkozni: a szovjet ideológián felnőtt orosz embereknek és a még talán gondolkodni képes fiataloknak meg kell mutatni, hogy ezerféleképpen lehet elképzelni a társadalmat, hogy az orosz típusú autokrácia és a pravoszlávia nem az egyetlen igaz út. Pontosabban olyan út ez – az új, posztmodern önkényuralom és a pravoszláv ideológia aljas szövetsége –, amely barna alkonyathoz vezet.

Akkor még nem létezett a szélsőségek elleni törvény Oroszországban, de Kormilcev így is állandóan hadban állt a hatóságokkal, és részben emiatt, de főleg azért, mert látta, hogy Putyin hová, milyen új diktatúra, milyen katasztrófa felé vezeti Oroszországot,

2007-ben úgy döntött, elhagyja Oroszországot.

Addigra lényegében minden barátjával, ismerősével összeveszett. Butuszovval akkor, amikor az 2006-ban szerepelt Putyin ifjúsági szervezetének, a Nasinak a koncertjein. Nyílt levelében az írta: „Nem akarom, hogy a felbérelt gopnyikok, akik az adófizetők pénzén szórakoznak, az én, szívvel és vérrel írt verseimet hallgassák.”

Ezt a szót, a gopnyikot, nyilván meg kell magyaráznom: írhattam volna „huligán”-t vagy „szurkoló”-t, de minden magyar szó kicsit mást jelent: a gopnyik szovjet iparvárosban vagy proli külvárosban élő fiatal, aki szigorúan betartja a szubkultúra formai követelményeit: állandóan szotyolázik, guggolva nézi és hergeli a járókelőket, annak ellenére, hogy vevő mindenféle szélsőséges orosz nacionalista eszmére, azaz durván Nyugat-ellenes (jóllehet fogalma sincs a Nyugatról), Adidas melegítőt visel, és könnyen mozgósítható, ha buli van, azaz verni kell a pidorokat, a Nyugat-imádó buzikat. A gopnyik nyelve gyakorlatilag csak szlengből, pontosabban „csúnya” szavakból áll (mint ahogy most az orosz hadsereg katonáinak nyelve is, ha lehet hinni a lehallgatott és közreadott telefonbeszélgetéseiknek) –

a csodálatos orosz nyelv képes szinte mindent kifejezni a nemi közösüléssel kapcsolatos néhány szó továbbképzett és elöljárós alakjaival.

          

Mint blogger, Kormilcev egyre radikálisabban fogalmazott; de mielőtt elszörnyednénk a példákon, amiket majd idézek, érdemes elgondolkodni azon, hogy a gopnyik- és blatnojkultúra (azaz a szervezett bűnözés nyelvhasználata és gondolkodásmódja) mennyire átitatta az új Oroszországot a kétezres évek elején. Putyin ugyan tudtommal soha nem szotyolázott (mint a mi gopnyikunk), de nyilván tudatosan, ördögi populistaként kezdte használni a blatnojnyelvet, és a fiatalok közül sokan, a gopnyikok nagyon is vevők voltak erre, és Putyin ifjúsági szervezete, a Nasi – amelynek koncertjein Butuszov fellépett – szervezett például egy olyan happeninget, amelyen, a Vörös téren, egy hatalmas vécékagylóba hajították Vlagyimir Szorokin műveit.

Egyszóval tudni kell mindezt, amikor Kormilcev blogbejegyzéseit olvassuk, például ezt: „Imádom az oroszokat. Mindig pontosan tudják, kit kell betiltani. Már vagy húsz éve reménykedem, hogy jön valaki, és őket tiltja be. Mint osztályt. A főnökségnek való állandó benyalás, a korbács és ostor, a részegség és elkorcsosulás, az erőszak és az embertelen kegyetlenség ezeréves kultúrájával együtt, minden köcsöggel együtt, aki mindig olyan jól tudja, kit kell épp betiltani. Sajnos ezek a furcsa lények nem nagyon értik, hogy a világ szemében ők jelentéktelen torszülöttek… Rángatóznak, csúsznak-másznak, kelletik magukat… és senki, senki észre sem veszi őket…. Csak egyvalamitől félek – hogy ezek a mocskok egyszer majd megpróbálják betiltani az emberiséget.” Vagy: „Uraim, oroszok, hogy ti milyen gazemberek vagytok mind: liberálisok, fasiszták, kommunisták és demokraták: mind egykutya!”

Utólag minden egyszerűnek tűnik; vagy mégsem – amikor idáig értem az írásban, próbáltam lefeküdni, elaludni…

De nem hagy békén a gondolat (írom hajnalban): miben tévedett, mit rontott el Kormilcev

(és persze vele együtt a Putyin-ellenes orosz értelmiség): liberális demokrataként azt mondanám, a szélsőségek helyett, a totális gondolatszabadság helyett arra kellett volna koncentrálnia (és ennek megfelelő könyveket kiadnia), hogy miként juthat el Oroszország a liberális demokrácia világába. És nem kellett volna a legdurvább szavakkal bántania minden „hazafit”, bármennyire is Putyin seggét nyalják (vagy az ő, mármint az állam pénzén álellenzékieskednek). De ugyan ki figyelt volna rá, egy szelíd liberálisra? Különben meg voltak bőven szelíd liberálisok is…           

4.

 

Kormilcev tehát 2007-ben elhagyta Oroszországot a harmadik feleségével és a negyedik gyerekével, Karolinával. Elege lett az oroszokból, bár amikor a radikális nézetei, a blogbejegyzései miatt egyre többen, barátai, ismerősei is ruszofóbnak bélyegezték, többször elmondta, hogy az „orosz” szó ezekben az írásokban számára mindig a Putyin-rendszer aljas kiszolgálóit, a seggnyalókat jelenti, és a hosszú, terjedelmes esszéisztikus elmélkedéseket tartalmazó interjúiban az orosz irodalom, történelem és vallásfilozófia lenyűgözően mély ismeretével és valami olyan keserűséggel elemezte az ország állapotát, amiről nekünk, magyaroknak talán leginkább az „adys” jelző juthat eszünkbe. Egy ilyen nagy interjúban kifejtette például, hogy Európának még van esélye, hogy megőrizze a kultúráját, de két oldalról is fenyegetik: az eleve kultúra nélküli Amerikának és annak az Oroszországnak a szorításában kell léteznie, amelynek kultúráját a bolsevikok elpusztították.

Londonban éltek, de Kormilcevnek nem maradt semmi megtakarítása a néhány éves könyvkiadói kalandja után, a könyvkiadó még létezett ugyan, de a könyveit alig terjesztették, ráadásul a Nautilus Pompilius lemezei sem voltak már kaphatóak, a dalaikat nem nagyon játszották, Angliában nem ismerte őt senki, irodalmárként alig volt jövedelme – hitelekből éltek, és időnként orosz barátok segítették ki őket, főleg Sura és Ljova, a Bi-2 együttes két frontembere. Amikor a lakásban elromlott a kazán, nem volt pénzük újat venni, így már fűteni sem tudtak, pénzük jóformán csak annyi volt, hogy a kis Karolinát etetni tudják.

Közben kiderült, hogy Kormilcev gerincrákban szenved, ráadásul olyan stádiumban van, hogy műteni már nem lehet;

a gyógyszereket nem tudta megvásárolni, és egészen rövid idő alatt elvitte a betegség.

Nem tanulmányt írok, ezért  eddig nem jelöltem, hogy honnan veszem a különböző információkat, de itt kivételt teszek: 2017-ben jelentetett meg egy cikket egy bizonyos Grigorij Ignatov a költő életének erről az utolsó szakaszáról: íme, a link hozzá. A cikk címe „A ruszofóbia öl: Ilja Kormilcev emlékére” – a szerző, miközben leírja Kormilcev halála előtti kálváriáját, leginkább értetlenkedik: hogy a költő, akit Oroszországban olyan sokan szerettek, miért fordult a hazája ellen, és ugyan mit várt attól a „szabad” világtól, amelyben senki sem ismerte?

Kormilcev a halála előtt mintha végleg eggyé vált volna végtelenül magányos lírai hősével, akinek az egyik dalát milliók énekelték úgy mint a legszebb orosz szerelmes dalt. „Ja hocsu bity sz toboj” („Veled akarok lenni”) – éneklik, dúdolják a nyolcvanas évek óta szerelmesek milliói, jóllehet a szöveg –talán – inkább arról szól, hogy a lírai hős számára nincs – meghalt, vagy nem létezik, vagy eleve nem is létezhet – senki, akivel együtt lehetne, és ezért végtelenül dühös a világra.     

5.

 

Kormilcev nem lett elfeledett költő, akinek már csak néhány hajdani dalszövegét ismerik az oroszok. Hosszú lenne felsorolni, hogyan ápolják az emlékét: megjelentek az összes művei három kötetben, dalokat írtak és koncerteket rendeztek az emlékére, utcákat neveztek el róla – kultusza van, és az a kultusz talán még erősebb lett most, amikor az egykori szövegei olyan aktuálissá váltak.

Butuszov nem írt róla dalt, abban a klipben sem szerepelt, amelyet a B-2 együttes Kormilcevről szóló daláról forgattak, és tudtommal egyetlen emlékkoncerten sem lépett fel… de lehet, hogy tévedek.

Csöndherceg keveset beszél, de rendületlenül koncertezik, főleg a régi dalokkal, és többször fellépett az annektált Krímben is. Amikor kérdőre vonták emiatt, kurtán csak annyit felelt, hogy a politika őt nem érdekli, a Krímbe pedig mindig is járt koncertezni. Ő szereti a Krímet, és az ott élő emberek is szeretik őt. És elmondta azt is, amit szokott: tetszik neki, hogy Oroszország visszatért a hagyományos értékekhez. Putyinról és a rendszerről egyébként soha egy szót sem szólt.

Pár hónappal ezelőtt Helsinkiben, miután a finn szervezők kicsit tájékozódtak, és tudomást szereztek Butuszov krími fellépéseiről, lefújták a koncertjét, amit még a háború kitörése előtt kezdtek szervezni.

Ennyi a történet (vagy annak a váza), egyelőre, és talán hagyhatnám, hogy ki-ki maga eméssze meg, ahogyan akarja; de mivel ez a legutolsó epizód, a Butuszov-koncert lefújása Helsinkiben az oroszokkal kapcsolatos cancel culture-t érinti, amiről annyi szó esik mostanában, nagyon röviden mégiscsak elmondom, mit gondolok erről én. Egyrészt a finnek nagyon is tisztában vannak azzal, hogy Oroszország őket is fenyegeti (a Putyinhoz közel álló geostratéga és „filozófus”, Alekszandr Dugin koncepciója szerint az új, nagy Oroszország magában foglalja majd a volt Szovjetunió teljes területét, valamint Finnországot és Bulgáriát is), ezért megértem, hogy az akár csak mérsékelten – és hallgatagon – Putyin mellett álló orosz művészeket nem akarják látni az országukban. Másrészt nem érzem különösebben fontos kérdésnek, hogy egyik-másik orosz művész nem léphet fel Nyugaton, mármint ahhoz képest, hogy Putyin hadserege mit művel egy független országban. Hagyják abba előbb a háborút, és utána érdemes beszélni arról, hogy a világ hogyan viszonyuljon azokhoz oroszokhoz, akik hagyták, hogy Putyin hatalmon maradjon (és kiálltak mellette, szavaztak rá, elfogadták a pénzét, vagy egyszerűen csak hallgattak) akkor is, amikor már bárki tudhatta, hogy Oroszország cárja egy pszichopata, aki megöleti vagy  börtönbe zárja minden politikai ellenfelét.

Ugyanakkor remélem, hogy, W. H. Auden szavaival, „time will pardon”: vagyis az idő meg fogja bocsátani Butuszovnak a történelmi és politikai vakságát, mert nagyszerű dalokat írt, és mert sok tekintetben jó ember – ha a lázadó Kormilcevre minden bizonnyal ellentmondásos érzésekkel emlékszik is, sok jótékonysági akcióban vett részt, egyébként többször is azzal a Csulpan Hamatovával, az egyik legnépszerűbb orosz színésznővel együtt, aki életét az utóbbi másfél évtizedben rákos gyerekek megmentésének szentelte, s ezért igyekezett jó kapcsolatot ápolni a hatalommal: hogy minél több pénzt szerezzen erre a célra. S aki a háború kitörése után nyílt levélben tiltakozott, s ezért most Lettországban él: tudtára adták, hogy nem kívánatos a jelenléte Oroszországban.

Szóval az idő talán majd megbocsát Butuszovnak, mert nagyszerű dalokat írt, mint amilyen az is, amit az utolsó kis fejezethez választottam: a „Héjanász az avaron” megzenésítése. Amely egyébként most szintén különös, hátborzongató, új értelmet nyert: két nép, amely oly sok ideig élt együtt, most egymás húsába beletép… s lehullanak az őszi avaron?               

Az esszé szerzőjéről
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).

Kapcsolódó
A Csöndherceg és a Költő. Egy történet – és öt dal (1.)
M. Nagy Miklós (1963) | 2022.08.25.