Valódi súlyt, érzelmi és erkölcsi tétet adni a környezeti és társadalmi válságoknak (Beszélgetés Patat Bencével Inkeri Markkuláról)
Fotó: Moly
Valódi súlyt, érzelmi és erkölcsi tétet adni a környezeti és társadalmi válságoknak (Beszélgetés Patat Bencével Inkeri Markkuláról)

A 2025-ös őszi PesText egyik fontos vendége lesz Inkeri Markkula, finn író, aki társadalmilag érzékeny témákat boncolgató regényével hamar felkeltette a világ és a magyar olvasóközönség figyelmét. A szerzővel Patat Bence, a regény fordítója beszélget majd a fesztiválon, őt kérdeztük munkájáról, és a könyvhöz való viszonyulásáról.

1749: Sokat foglalkoztatott fordító vagy, bizonyára már bejáratott eszköztárral dolgozol munkád során. Hogyan készülsz fel egy-egy új könyvre, és hogyan kezdtél hozzá Inkeri Markkula könyvének fordításához? 

Patat Bence: A felkészülés abban a pillanatban kezdődik, amikor a kezembe veszem az eredeti kötetet. A címlap után az „Északnak” ajánlás következett, és a szerző ezzel engem már le is vett a lábamról. Sajnos – vagy nem sajnos – nem tudom kikapcsolni a fordítói agyamat, ezért már az első olvasás közben figyelek a lehetséges buktatókra, nehézségekre, és rögtön különböző megoldások is elkezdenek pörögni a fejemben. Fordítás közben persze mindig előállnak további problémák, de meglepő módon gyakran a legtriviálisabbnak tűnő apróságokkal tudok a legtöbbet elszöszmötölni.

1749: Hogyan képzeljük ezt a “triviális apróságot”? Mondanál rá egy példát? 

PB: Egy másik regényből jut most eszembe ilyen eset. A szövegben a szereplő egy hajtásra megissza az italát, majd férfiasan kiereszti a levegőt a száján, megelégedettségének hangot adva, mintha azt mondaná: "áááá", csak a hangszálai közben nem rezegnek. Mindenki ismeri ezt a jelenséget, de valamiért magyarul nem szoktuk leírni – órákat töltöttem azzal, hogy valamiféle épkézláb megoldást találjak rá (azt hiszem, kínomban az "elégedetten sóhajtott" mellett döntöttem). Ha illett volna a szövegbe, a saját alkotású "ehhent" igét is bevethettem volna.

1749: A soha fel nem engedő föld című regény egyszerre működik traumákat boncolgató lélektani, a kisebbségek problémájáról szóló társadalmi regényként, miközben ökológiai kérdéseket feszeget, Unni és Jon találkozásán keresztül. Mi fogott meg téged legjobban az ő történeteikben vagy éppen közös történetükben? 

PB: Leginkább az ejtett rabul, ahogy Unni és Jon találkozásában a személyes és a közösségi emlékezet egymásba fonódik. A föld otthont, de nyomasztó örökséget is jelent, valamint emlékeztet arra, hogy a múltat nem lehet elhallgatni. A két szereplő közel kerülése egymáshoz újfajta rálátást is ad a saját sebeikre és a világra.

1749: Az írónő a szépirodalmi tevékenység mellett biológusként, környezettudósként dolgozik, ami központi szerepet kap a regényben is. Hozott-e újat neked a dramaturgia és az írói nyelvhasználat szempontjából ez a szemlélet- és gondolkodásmód?

PB: Bár irodalommal foglalkozom, őszintén szólva soha nem közelítek a szövegekhez elméleti szemszögből, és ilyen kérdés bennem nem fogalmazódhatna meg. De ahogy jobban belegondolok, az én eddigi munkáim között csak igen ritkán fordult elő, hogy a természet gyakorlatilag ugyanolyan értékű, aktív szereplő legyen egy regényben, mint az emberi főszereplők.

1749: Inkeri Markkula könyve mintha kiállás is lenne, a gondolkodó, felelős állampolgár kiállása, aki nem hallgatja el, mit tettek Kanadában az inuitokkal, Finnországban hogyan tekintenek a számikra, aki nem legyint akkor, amikor arról van szó, hogy hány faj pusztul ki naponta, és hogyan olvadnak el szemünk láttára a gleccserek.Mit tud adni a regény, miközben a körülöttünk lévő világ sok esetben éppen ezeket a tényeket relativizálja?

PB: Egy regény vagy általánosságban a szépirodalom abban tud sokat adni, hogy a rideg tényeket – a gleccserek olvadását, a permafroszt felengedését, egyes közösségek elnyomását – emberi történeteken keresztül teszi átélhetővé. Nem számokkal vagy hírekkel sokkol bennünket, hanem Unni és Jon sorsán, a földjükhöz és a közösségükhöz való kötődésükön keresztül mutatja meg, mit jelent mindez a mindennapokban. Így képes arra, amit a világ gyakran relativizál: hogy valódi súlyt, érzelmi és erkölcsi tétet adjon a környezeti és társadalmi válságoknak.

1749: Mi az, amit biztosan meg fogsz kérdezni Inkeri Markkulától? 

PB: Kíváncsi vagyok, mit szól majd ahhoz, amit a moly.hu közösség egyik olvasója írt a könyvről szóló értékelésében: „Ha azt írom, hogy ez egy dojna, akkor ezt csak kevesen értik meg. Pedig ez egy dojna. A dojna/doina egy román népdaléneklési és irodalmi műfaj, melyben a szerző közvetlenül fejezi ki érzéseit: a vágyakozást, bánatot, elidegenedést, lázadást, szomorúságot, szerelmet, gyűlöletet az elnyomók ellen, megbánást stb. A műfaj a lírai műfajokhoz tartozik.”

Névjegy
Inkeri Markkula (1977)

Finn környezettudós és író, Turkuban él.

A cikk szerzőjéről
Szekeres Nikoletta (1978)

Kritikus, szerkesztő, a Tilia Cultural Agency társalapítója.

Kapcsolódó
„Indokoltabb lenne egy jóval intenzívebb recepció” (Beszélgetés Almeida Fariáról Urbán Bálinttal)
“A láthatatlanná válás, az elmenekülés nem ad feloldozást” (Beszélgetés Silvia Avallonéról Száraz Eszterrel)
Csikós Gréta (1999) | 2025.11.03.