1749: Első regényét Almeida Faria 1962-ben,19 évesen írta, amellyel, azt írod egy tanulmányodban, hogy “botrányt kavart a portugál irodalom állóvizében”. Mivel gyakorolt ilyen erős hatást prózája?

Urbán Bálint: Elsősorban a regény fragmentált szerkezete és összetett elbeszélőtechnikája. A Rumor Branco (Fehér zaj) az 1960-as évek elején jelent meg és azért íródott bele egyfajta botránykönyvként a portugál irodalom történetébe, mert formailag messzemenően elütött az irodalmi mezőt akkoriban meghatározó tendencia, a neorealizmus esztétikájától. Portugáliában a jobboldali agendát követő salazari diktatúra kultúrpolitikai törekvései ellenére az 1940-es évektől több évtizeden át szinte egyeduralkodónak számított a szovjet szocialista realizmus egyszerre irodalmi és társadalmi projektjéből inspirálódó neorealizmus. A neorealizmus a jobboldali totalitárius rendszer ellendiskurzusának számított és a diktatúra propagandagépezete által kidolgozott és szuggerált ideális Portugália-képnek ellentmondva, egy döntően marxista perspektívából igyekezett ábrázolni a társadalmi problémákat, egyenlőtlenségeket, a vidéki élet visszásságait, az agrárproletariátus nyomorúságát, az éhséget, az elnyomást és a szinte még feudális módon működő birtokrendszer brutalitását. Mivel a neorealista regények a társadalmi emancipáció autentikus eszközeként tekintettek önmagukra, az általuk mozgatott elbeszélőtechnikák általában kerülték a modernista struktúrákat, egyértelmű üzenetközvetítésre törekedtek, melyet az elbeszélés linearitása és transzparenciája biztosított. A mindössze tizenkilenc éves Faria első könyve ebbe az ideológiailag forradalmi, formailag viszont hagyományos irodalomtörténeti közegbe érkezett meg, és mivel a neorealizmus helyett sokkal inkább a francia nouveau roman világából merített, szükségszerűen botránykeltő szövegként lett elkönyvelve. A Rumor Branco olvasható az 1960-as években meginduló, majd az 1974-es forradalom után kiteljesedő posztmodern portugál prózafordulat egyik első műveként, vagy akár katalizátoraként. Tulajdonképpen ez volt az első olyan regény, mely mind formailag, mind ideológiailag eltávolodott a régóta meghatározó neorealista kánontól és megnyitotta az utat a portugál regény átalakulásához és diverzifikálódásához.  

1749: Magyarul eddig A hódító című könyve 1995-ben jelent meg Esterházy Péter ajánlásával, majd 2022-ben A világ suttogása című rendhagyó útinaplója, amely kategorizálás leírva máris zavaróan hat, mivel a kötet nem titkolt játékot űz a műfajokkal is. Hogyan mutatnád be a magyar olvasóközönségnek ezeket a könyveket, amelyekből egy sokarcú szerző képe körvonalazódik?

UB: Almeida Faria messzemenően gazdag életműve átível több, mint fél évszázadon. Ilyen kiterjedt életmű esetében elkerülhetetlen – bár korántsem szükségszerű – a stílusváltás. Mind A hódító, mind A világ suttogása paradigmaváltó szövegek Faria életművén belül. Előbbivel eltávolodott a korábbi regényeire jellemző, töredezett, polifonikusan modernista elbeszéléstechnikától és egy kevésbé széttartó, történetcentrikus regényforma keretei között bontakoztatott ki egy jellemzően játékos posztmodern alapállást, melynek központjába az irónia és a paródia fogalmait helyezte. A regény egy több évszázada fennálló sajátosan portugál mítoszt – egy XVI. századi marokkói ütközetben eltűnt portugál uralkodó, Sebestyén király történetét – ír újra egy kifejezetten ironikus és parodikus perspektívából. A szöveg elbeszélője a Salazar-rendszer Portugáliájában nő fel és a körülötte gravitáló túlfűtött nacionalisták elhitetik vele, hogy ő a régóta várt, mitikus király reinkarnációja, akitől a nemzet jövője függ. Az akár posztmodern fejlődési regényként is olvasható szöveg főhőse azonban ahelyett, hogy a haza felvirágoztatásával és Portugália rég letűnt globális dicsőségének visszaállításával foglalkozna, idejének döntő részét a nők hajkurászásának szenteli. A portugál kulturális identitás egyik alapfigurájának tartott mitikus hős így egyfajta kisstílű nőcsábászként tér vissza, a mítosz pedig Fernando Pessoa híres versét parafrazeálva „semmiként” lepleződik le. A világ suttogása olvasatomban A hódítóval felavatott kevéssé töredezett, jóval lineárisabb szerkezetű művek sorába illeszkedik. A hódítóban Faria a posztmodern irónia és paródia eszközeivel közelített a portugál kultúra egyik nagy mitikus narratívájához, A világ suttogásában pedig egy talán még jelentősebb portugál mítosszal lép párbeszédbe: a tengeri expanzió és a birodalomépítés narratívájával, melyet többek között olyan világirodalmi jelentőségű művek is tematizáltak, mint Luís de Camões nemzeti eposza, A Lusiadák. Faria ezúttal azonban a posztmodern más eszköztárát mozgatja, és paródia helyett sokkal inkább az intertextualitás, valamint a pastiche segítségével közelíti meg a nemzettudat számára egészen a mai napig meghatározó jelentőségű expanziós mítoszt. A regény autofikcionális elbeszélője a XXI. században újralátogatja annak a gyarmatbirodalomnak az enigmatikus indiai tereit, ahol Portugália ötszáz évvel ezelőtt megélte Eduardo Lourenço-val szólva, történelmének „nagy szoláris pillanatát”, azaz azt a kronotoposzt, melyben a világtörténelem nagy pionírjeként és alakítójaként tündökölt. Goa és Kerala újralátogatása a XVI. századi szöveghagyomány újralátogatásán keresztül történik meg, így az utazási könyvként is olvasható regény egyszerre lép párbeszédbe a gyarmati korszak szövegekben élő kulturális emlékezetével és a luzofónia XXI. századi horizontjával.

1749: Almeida Faria erős kapcsolódása az új regény irányzathoz, a posztmodern kísérletezés nem idegenek a magyar szépirodalom számára sem. Hogyan alakult recepciója a magyar irodalomban és milyen szerepet tölt be a világirodalomban ma a szerző?   

UB: Talán nem véletlen, hogy A hódító fülszövegét Esterházy Péter írta. A szöveg és Esterházy prózája között nagyon sok a párhuzam. Mindennek ellenére, tudomásom szerint nem vált világirodalmi kultkönnyvé az 1990-es években, ahogy sajnálatos módon A világ suttogása is csak egyfajta suttogás maradt a magyar irodalmi mezőben, pedig a szerző világirodalmi beágyazottsága és nemzetközi sikerei alapján indokoltabb lenne egy jóval intenzívebb recepció. Faria mérsékelt ismertségét személy szerint a portugál irodalom, és egy tágabb kontextusban szemlélve a portugál nyelvű irodalmak méltatlan kritikai feldolgozatlanságával és figyelmen kívül hagyásával hozom összefüggésbe. A Nobel-díjas Saramago-n kívül sajnos kevés portugál nyelvű (portugál, brazil, angolai, mozambiki, zöld-foki-szigeteki, Bissau Guineai) szerző tudott gyökeret ereszteni a magyar világirodalmi tudatban. Még az utóbbi években publikált, olyan világirodalmilag megkerülhetetlen nevek sem íródtak bele az itteni kánonba, mint Clarice Lispector, Machado de Assis vagy Gonçalo M. Tavares. Ennek összetett okai vannak, amiről jó lenne közösen elgondolkozni, hiszen egy olyan, több kontinensen átívelő, mérhetetlenül gazdag és sokrétű irodalmi hagyományról van szó, melyre érdemes lenne figyelnünk, hiszen irodalmaink és kulturális hagyományaink között kapcsolatot teremt a (fél)periferikusság tapasztalatával való örök viaskodás.