1749: Sokat foglalkoztatott fordító vagy, bizonyára már bejáratott eszköztárral dolgozol munkád során. Hogyan készülsz fel egy-egy új könyvre, és hogyan kezdtél hozzá Inkeri Markkula könyvének fordításához? 

Patat Bence: A felkészülés abban a pillanatban kezdődik, amikor a kezembe veszem az eredeti kötetet. A címlap után az „Északnak” ajánlás következett, és a szerző ezzel engem már le is vett a lábamról. Sajnos – vagy nem sajnos – nem tudom kikapcsolni a fordítói agyamat, ezért már az első olvasás közben figyelek a lehetséges buktatókra, nehézségekre, és rögtön különböző megoldások is elkezdenek pörögni a fejemben. Fordítás közben persze mindig előállnak további problémák, de meglepő módon gyakran a legtriviálisabbnak tűnő apróságokkal tudok a legtöbbet elszöszmötölni.

1749: Hogyan képzeljük ezt a “triviális apróságot”? Mondanál rá egy példát? 

PB: Egy másik regényből jut most eszembe ilyen eset. A szövegben a szereplő egy hajtásra megissza az italát, majd férfiasan kiereszti a levegőt a száján, megelégedettségének hangot adva, mintha azt mondaná: "áááá", csak a hangszálai közben nem rezegnek. Mindenki ismeri ezt a jelenséget, de valamiért magyarul nem szoktuk leírni – órákat töltöttem azzal, hogy valamiféle épkézláb megoldást találjak rá (azt hiszem, kínomban az "elégedetten sóhajtott" mellett döntöttem). Ha illett volna a szövegbe, a saját alkotású "ehhent" igét is bevethettem volna.

1749: A soha fel nem engedő föld című regény egyszerre működik traumákat boncolgató lélektani, a kisebbségek problémájáról szóló társadalmi regényként, miközben ökológiai kérdéseket feszeget, Unni és Jon találkozásán keresztül. Mi fogott meg téged legjobban az ő történeteikben vagy éppen közös történetükben? 

PB: Leginkább az ejtett rabul, ahogy Unni és Jon találkozásában a személyes és a közösségi emlékezet egymásba fonódik. A föld otthont, de nyomasztó örökséget is jelent, valamint emlékeztet arra, hogy a múltat nem lehet elhallgatni. A két szereplő közel kerülése egymáshoz újfajta rálátást is ad a saját sebeikre és a világra.

1749: Az írónő a szépirodalmi tevékenység mellett biológusként, környezettudósként dolgozik, ami központi szerepet kap a regényben is. Hozott-e újat neked a dramaturgia és az írói nyelvhasználat szempontjából ez a szemlélet- és gondolkodásmód?

PB: Bár irodalommal foglalkozom, őszintén szólva soha nem közelítek a szövegekhez elméleti szemszögből, és ilyen kérdés bennem nem fogalmazódhatna meg. De ahogy jobban belegondolok, az én eddigi munkáim között csak igen ritkán fordult elő, hogy a természet gyakorlatilag ugyanolyan értékű, aktív szereplő legyen egy regényben, mint az emberi főszereplők.

1749: Inkeri Markkula könyve mintha kiállás is lenne, a gondolkodó, felelős állampolgár kiállása, aki nem hallgatja el, mit tettek Kanadában az inuitokkal, Finnországban hogyan tekintenek a számikra, aki nem legyint akkor, amikor arról van szó, hogy hány faj pusztul ki naponta, és hogyan olvadnak el szemünk láttára a gleccserek.Mit tud adni a regény, miközben a körülöttünk lévő világ sok esetben éppen ezeket a tényeket relativizálja?

PB: Egy regény vagy általánosságban a szépirodalom abban tud sokat adni, hogy a rideg tényeket – a gleccserek olvadását, a permafroszt felengedését, egyes közösségek elnyomását – emberi történeteken keresztül teszi átélhetővé. Nem számokkal vagy hírekkel sokkol bennünket, hanem Unni és Jon sorsán, a földjükhöz és a közösségükhöz való kötődésükön keresztül mutatja meg, mit jelent mindez a mindennapokban. Így képes arra, amit a világ gyakran relativizál: hogy valódi súlyt, érzelmi és erkölcsi tétet adjon a környezeti és társadalmi válságoknak.

1749: Mi az, amit biztosan meg fogsz kérdezni Inkeri Markkulától? 

PB: Kíváncsi vagyok, mit szól majd ahhoz, amit a moly.hu közösség egyik olvasója írt a könyvről szóló értékelésében: „Ha azt írom, hogy ez egy dojna, akkor ezt csak kevesen értik meg. Pedig ez egy dojna. A dojna/doina egy román népdaléneklési és irodalmi műfaj, melyben a szerző közvetlenül fejezi ki érzéseit: a vágyakozást, bánatot, elidegenedést, lázadást, szomorúságot, szerelmet, gyűlöletet az elnyomók ellen, megbánást stb. A műfaj a lírai műfajokhoz tartozik.”