Küzdelmeim II. (Egy műfordító újabb megpróbáltatásai Knausgård világában)
Fotó: André Løyning / Oktober Forlag
Küzdelmeim II. (Egy műfordító újabb megpróbáltatásai Knausgård világában)

Milyen érzés hónapokig a Mein Kampf árnyékában fordítani? Mit csinál a fordító, ha nem ért valamit? No és hogy hívjuk hétköznapiul a reluxa azon alkatrészét, amellyel a lamellák dőlésszögét állítjuk? Újabb Knausgård-dilemmák Patat Bencétől!

Szépirodalmi fordításaim közül mind terjedelmében, mind jelentőségében kiemelkedik Karl-Ove Knausgård hatkötetes regénymonstruma, a Harcom (norvégul: Min kamp). Fordítói naplóm első része akkor jelent meg, amikor több mint 1100 oldalas utolsó kötet fordításának elején jártam, most, a kézirat leadása után pedig további gondolatokat és kérdéseket szeretnék megosztani, amelyek menet közben fogalmazódtak meg bennem.

Noha nagyrészt önéletrajzi regényekről van szó, az eddigi kötetek is bőven tartalmaztak elmélkedéseket filozófiai, pszichológiai, művészetelméleti, esztétikai és egyéb kérdésekről. Nemritkán alaposabban is utána kellett néznem egy-egy említett írónak, filozófusnak vagy akár konkrét alkotásnak: festményeknek, épületeknek vagy irodalmi műveknek.

A könyv legmerészebb húzása viszont a nagyjából a közepén elhelyezkedő négyszázoldalas esszé, amelynek fő témája Hitler, illetve a holokauszt. (A kötet e részéért Knausgård 2020-ban elnyerte az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Médicis-díjat esszé kategóriában.) És hogy hogyan kapcsolódik az önéletrajzi szöveg Hitlerhez? Sokféleképpen. Itt csupán két kézenfekvő tényezőt említenék: már a regényfolyam címe is egyértelmű és provokatív célzás Hitler írására, a Mein Kampfra. A hatodik kötetből továbbá kiderül, hogy Knausgård egy náci kitűzőt és egy norvég nyelvű Mein Kampfot talált halott apja holmija között. A szerző általánosságban így vélekedik Hitler könyvéről:

Hitler Mein Kampfja az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu.

Lehetetlen azt mondani, hogy emiatt érdekes, noha persze valóban az, mivel akkor az ember tiszteletlen lenne mindazokkal szemben, akiknek a könyvből közvetlenül következő rendszer a halálát okozta. Hatmillió zsidóét, mindössze hatvanöt évvel ezelőtt. Szinte minden irodalom csak szöveg, de a Mein Kampf több annál. Az emberi gonoszság jelképe.”

A ’90-es évek első felében a családommal egy idősebb baráti házaspárnál töltöttem néhány napot Észak-Németországban. A könyvespolcukat böngészve váratlanul megakadt a szemem egy régi könyvön, amelynek gerincén a Mein Kampf felirat állt. A családfő apja, egy vasutas kapta jutalmul a felettesétől, még a háború előtt. Ez volt az első találkozásom ezzel a könyvvel. Viszolyogva vettem a kezembe és lapoztam bele, aztán hamar vissza is tettem a helyére, nehogy észrevegyék, hogy elővettem.

Akkor még nem gondoltam, hogy valaha több közöm is lesz a könyvhöz.

Munka közben derült ki ugyanis, hogy a Mein Kampf első magyar fordítása, amely a ’30-as évek derekán jelent meg, meglehetősen pontatlan és hiányos (néha egész oldalak hiányoznak belőle). A kiadóval konzultálva végül úgy döntöttünk, hogy a Harcomban szereplő, nagy mennyiségű idézetet az eredeti, mára kissé régiesnek ható magyar szöveget alapul véve én fogom lefordítani, a 2016-ban megjelent német kritikai kiadás alapján.

A Harcom utolsó kötetében is számtalan olyan alkotásból szerepelnek idézetek, amelyek magyarul nem léteznek. Nagy öröm volt Paracelsus, James Joyce, Olav Duun vagy Witold Gombrowicz mondatait fordítani – részben norvégból –, arra viszont sosem leszek igazán büszke, hogy Hitler szavaiból és gondolataiból is ültettem át magyarra valamennyit.

A német kiadás két hatalmas szürke kötete most ott áll a polcon a Harcom fordításához felhasznált sok más könyv mellett, de nyomaszt a jelenlétük: szeretnék mielőbb megszabadulni tőlük.

 Még nem tudom, mi lenne ennek a legjobb módja. Szívesen odaadnám őket olyasvalakinek, akit például történészként érdekelhetnek, de valamelyik közösségi oldalon mégsem akaródzik közzétenni egy felhívást az ismerőseim körében. Talán az lesz a legjobb, ha egy könyvtárnak ajándékozom őket.

Megnyugtató, hogy Knausgård is hasonlóan érez a könyvvel kapcsolatban:

„Ahogy kibontottam és a kezembe vettem őket, rossz érzés töltött el, nem is beszélve arról a szinte gyomorforgató érzésről, amely akkor tört rám, amikor elkezdtem olvasni az első kötetet, és beengedtem Hitler szavait és gondolatait a tudatomba, és egy időre a részükké váltam. Két nappal később Izlandra utaztam, és elterveztem, hogy majd a repülőn olvasom, hazaérve hozzá akartam kezdeni a regényem első kötetének megírásához, annak is Harcom a címe, és a Hitler-könyv és a náci kitűző a történet meg nem oldott rejtélyei közé tartozott […], ezért elhatároztam, hogy írok majd néhány oldalt Hitler könyvéről.

Amikor könyveket veszek, mindig meg szoktam szaglászni őket, az újakat és a régieket is, az orromat az oldalakhoz dugom, és beszívom az illatukat, mivel számomra ahhoz az illathoz, főleg a régi könyvekéhez valami jó kapcsolódik, gyermekkorom feltétlenül kellemes része. A kaland, az elmerülés más világokban. De a Mein Kampffal ezt nem tehettem meg. Valahogy gonosz könyv volt. Nem tarthattam a könyvespolcon, sem az íróasztalon, hanem a legalsó fiókba kellett raknom.”

Szintén fordítás közben vált világossá, hogy további fordítási problémát jelent majd az az esszé elején szereplő, mintegy negyvenoldalas elemzés, amely Paul Celan verséről, a Szűkmenetről szól. Knausgård a német eredeti mellett a vers norvég fordítását vette alapul, amely számos ponton nem egyezik Lator László egyébként kitűnő fordításával – ami teljesen érthető, hiszen egy verset nem egyféleképpen lehet jól lefordítani. A kiadó ezért felkérte a Celan líráját jól ismerő Schein Gábort, hogy készítsen a versről új fordítást, figyelembe véve, hogy Knausgård hogyan értelmezi a vers egyes apró részleteit. Az eredmény önmagáért beszél.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az esszé fordításának minden perce csak örömöt okozott. Egyrészt maga a téma is elég nyomasztó, másrészt – bár Knausgård számtalan forrásból gyúrta össze a Hitler személyiségfejlődéséről szóló eszmefuttatását, ami sokszor lebilincselően érdekes – a szöveg időnként olyan filozófiai mélységekbe vagy magaslatokba jut el, hogy az értelmezése – legalábbis számomra – nehéz és időigényes volt. Nem nyelvileg, hiszen a szavakat és a mondatokat értem, hanem a gondolatmenet rendkívüli absztraktsága miatt.

Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, mit tehet a fordító olyankor, ha nem ért valamit.

 Jómagam viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mivel egyrészt a kiadó kontrollszerkesztője (aki a fordítást összeveti az eredetivel) és felelős szerkesztője is sokat segít a szöveg végleges formába öntésében, gyakorlott szemmel veszik észre az itt-ott döccenő mondatokat és logikai következetlenségeket. Másrészt hozzáférhetek a könyv más nyelveken már létező fordításaihoz – bár bevallom, a problémás szövegrészek esetében gyakran teljesen különböző megoldásokkal vagy kihagyásokkal találkoztam, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy más fordítóknak is meggyűlt a bajuk ugyanazokkal a mondatokkal vagy bekezdésekkel. És mivel élő szerző művét fordítom, elvileg lehetőségem van közvetlenül neki is kérdéseket feltenni (az már más kérdés, hogy kapok-e választ, és ha igen, mennyiben segít). Többnyire minden kérdéses részletre sikerül megfelelő megoldást találni.

Az esszé fordítása többek között a fenti problémák miatt nem mindig haladt az előre megtervezett tempóban, de reméltem, hogy később, például a párbeszédes vagy egyszerűbb önéletrajzi részeknél sikerül behoznom a lemaradást. Így is lett, bár a szöveg többi része is bővelkedik a lassabban emészthető és fordítható elmélkedésekben és részletes leírásokban. Azoknak, akik már olvasták Knausgård magyarul megjelent műveit, nyilván feltűnt már, milyen aprólékosan tudja ábrázolni a leghétköznapibb tárgyakat és történéseket is. A szövegből egyértelműen kitűnik, hogy néha csak gyakorlásképpen írja le, mit lát:

„… elővettem a zsákból a jegyzetfüzetemet és egy tollat, leírtam a park fáit, először a száraz, poros földre vetett árnyékukat, próbáltam megállapítani, milyen az árnyékok színe, hogy a satnya fű zöldjét vagy a föld enyhén vöröses színét vette-e át, majd az egyik fa száraz, repedezett és feltehetőleg kemény kérge meg a másik selymesebb, simább kérge következett, aztán az, ahogy a törzs ágakra hasadt, egyre vékonyabbakra, egészen a legkülső, apró, remegő gallyacskákig. Leírtam, hogyan árad szét a napfény a korona levelei között, és szűrődik lejjebb a lomb rétegeiben, mígnem lecsöpög a földre.”

Fordítóként munka közben sokszor kérdezgettem a körülöttem lévőktől, hogy neveznék ezt vagy azt a tárgyat magyarul. Szinte mindig olyasmiről volt szó, amit mindannyian jól ismerünk, de nem szoktunk megnevezni. 

Hogyan neveznénk hétköznapi szóval a reluxa azon alkatrészét, amellyel a lamellák dőlésszögét állítani lehet?

Szaknyelven forgatóbowdennek hívják, ráadásul Knausgård a bowden végén lévő, vastagabb műanyag hengert külön is megemlíti. Az ilyesmit nehéz úgy megnevezni, hogy ne kelljen hozzá redőnyös szakszószedet. Végül Knausgård szakszerűtlen megfogalmazásának megfelelően ez lett a megoldás: „a reluxából kilógó, hengerben végződő, vékony rúd”. Vagy hogy egy másik példát említsek: mi a neve a szupermarketekben a pénztár futószalagja előtt lévő polcocskának, amelyre a kosarunkat helyezzük, amikor kipakoljuk az árukat? Jobb híján pultocskának neveztem el.

Azt a korábbi kijelentésemet tehát, hogy a műfordítónak úgy kell természetesen és meggyőzően beszélnie valamiről, hogy azt az olvasó tulajdonképpen nem is ismeri, kiegészíthetném azzal, hogy arról is tudnia kell gördülékenyen beszélni, amiről általában nem szokás beszélni.

Sokféle küzdelemről szól tehát a Harcom három és fél ezer oldala, és öröm látni, hogy ennek köszönhetően a műfordítói munka küzdelmeire is felfigyel az irodalmi közvélemény.

A cikk szerzőjéről
Patat Bence (1975)

Szak- és műfordító, utóbbiként elsősorban kortárs északi szerzőket ültet át magyarra. Legutóbbi fordítása: Piret Raud: Segítség! Anyu összement! (Cser, 2021)

Kapcsolódó
Küzdelmeim I. (Egy műfordító megpróbáltatásai Knausgård világában)
Patat Bence (1975) | 2020.11.14.