1749.hu: Nem mindenki kap állandó jelzőt, de Agatha Christie-nek több is jutott: a „detektívregények királynője”, „Poirot és Miss Marple szülőanyja”. Neked mi az első, ami eszedbe jut róla?

Katona Ágnes: Hogy mennyire megbízható volt. Christie for Christmas, ahogy hirdették, és valóban, majd hatvan éven keresztül mindig szállította az esedékes regényt. Akkor is, ha éppen összedőlt körülötte a világ.

1749: Mióta van jelen az életedben a szerző, hogy alakult a viszonyotok?

KA: Angol tagozatra jártam gimnáziumban, és második után zseniális angoltanárnőnk, Grúsz Éva kiosztotta a csoportunknak Christie könyveit eredetiben. Sokat elmond a szerzőről, hogy két év angoltanulás után meg tudtunk birkózni vele. Persze, küzdöttünk, mint malac a jégen, de elolvastuk és beszámoltunk róla. Ezután pár évvel fordította le apám a Gyilkosság az Orient expresszent, és szokásához híven a vasárnapi ebédek alatt mesélt róla, hol tart éppen vele. Üdítő változatosság volt, mert rendszerint a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc valamelyik csatájáról hallgathattuk. Egyetem után az Akadémiai Kiadóban kezdtem dolgozni, és Christie csak szabadidős felüdülést jelentett. Közben férjhez mentem és amikor megszülettek a gyerekeink, otthagytam az Akadémiait és átigazoltam az Európa Könyvkiadóhoz. Drága Osztovits Levente meg rám bízta a Christie-sorozat szerkesztését, amikor belevágtunk. Húsz boldog évet tölthettem ebben a világban.

1749: Inkább a szórakoztató irodalom színfoltjaként vagy a 20. századi irodalom kihagyhatatlan ikonjaként tekintesz rá?

KA: Bevallom, én nem vagyok irodalomtudós és rendszerint gyanakodva figyelem a közmegegyezéses kánont. Kényszeres olvasóként engem nem izgat, hova sorolnak egy szerzőt, csak az, hogy élvezem-e a műveit. És Christie-t nagyon lehet élvezni. Nyilván vannak rosszabb művei is, nem csak zseniálisak (a legjellemzőbb példa talán a Frankfurti utas, amihez feketeöves rajongónak kell lenni). De az, hogy fennmaradt, hogy a mai napig olvassák, az azért jelent valamit. Amikor a pályája csúcsán volt, nem ő volt az egyetlen krimiírónő. És ma már alig tudja valaki, ki volt Dorothy Sayers, Ngaio Marsh vagy Margery Allingham. A romantikus regényeit persze főleg azért olvassák, mert ő írta, de a tehetsége azokban is átjön. A sallangmentes stílus, a helyzetek és szereplők könnyed ábrázolása ott is jelen van. Csak a sztorik közhelyesebbek.

1749: Agatha Christie-t tartják az egyik legnagyobb példányszámban eladott szerzőnek a világon. 66 detektívregénye, 14 novelláskötete, 6 romantikus regénye jelent meg. Befolyásolja-e a népszerűség az irodalmi értékét?

KA: Hát, népszerű szerzők ritkán nyernek díjakat, legyünk őszinték. Na de az irodalmi érték nem függ a díjaktól. Kapott John Updike vagy Philip Roth Nobelt? És kevésbé értékes szerzők ettől? Christie nyilván nem az ő ligájukban focizott. Ő megteremtette a saját ligáját.

1749: Szerinted miben rejlik sikerének, népszerűségének a kulcsa?

KA: Talán az egyszerűségében. Nem 40 íves, sokszereplős opuszokat írt. A leghosszabb könyve talán 12 ív. Viszont ekkora terjedelemben teljes világot tudott teremteni, egyénített, jól megkülönböztethető alakokkal. Ha visszalapozunk, hogy mi is történt 80 oldallal azelőtt, akkor nem azért tesszük, mert hirtelen nem tudjuk, ki is az a szereplő, hanem mert a nagyon gondosan, nagyon tisztességesen elhelyezett nyomokat akarjuk észrevenni. Christie sohasem hamiskártyás. Nem húzza elő az ászt a ruhaujjából az utolsó oldalon. Ha megtanuljuk, hogyan álcázza a lényeges információkat, minden rejtélye felgöngyölíthető.

1749: Miként viszonyul a detektívregények klasszikus szabályrendszeréhez? Mi az, amit hozzáadott a műfajhoz vagy amiben eltért a hagyományoktól?

KA: Legyünk őszinték, nagyjából ő töltötte meg élettel a klasszikus szabályrendszert. És amikor áthágta, akkor olyan könnyedén tette, hogy azóta az a híres szabály halott. „Az elbeszélő nem lehet a gyilkos.” Most már tudjuk, hogy dehogynem. Nagyon is lehet. És nem egyszer csinálta meg ezt a trükköt! 30 év eltéréssel kétszer is. És mindkét könyv szuper. De csak azért se mondom meg, melyik kettő az!

1749: Lehet-e több tucat regényen át is szeretni a műfajt és a szerzőt? Nem unod még? Mi tartja fenn a kíváncsiságod?

KA: Nem, nem unom. A harmadik, negyedik olvasásnál már nem az izgatja az embert, hogy ki a gyilkos. A mai napig tartogatnak újdonságokat nekem a könyvek. Tele vannak kegyetlenül tűpontos meglátásokkal. Nem véletlenül lehetett remek füveskönyveket összeállítani Poirot és Miss Marple gondolataiból. Egyetlen bánatom, hogy ma már nem én vagyok a sorozatszerkesztő, ezért nem tudok egységesíteni egy több könyvön végighúzódó idézetet. Csak nemrég figyeltem fel rá, hogy most már eltérő fordításokban marad fenn ugyanaz a versike. Ez van.

1749: Úgy képzelem, ennél a műfajnál szerkesztőként különösen fontos követni a szerző logikáját, hiszen az apróságoknak is fontos szerepe lehet a történet során: bármi lehet nyom. Másfajta figyelmet igényel a detektívregény, mint más műfajok szerkesztése? Mi a munkamódszered, hogy semmi se vesszen el?

KA: A szerkesztés mindig ugyanazt a munkamódszert követeli, akár Philip Roth, akár Agatha Christie fordításával van dolgunk. Nekem mindig ott az eredeti a kezemben, mikor a magyar szöveggel dolgozom. A lényeg, hogy ugyanaz álljon a magyarban, mint az eredetiben. Stílusban is, szöveg szerint is. Nem illendő egyszerűsíteni vagy feltupírozni az eredetit.

1749: Okozott-e valaha komoly fejtörést az angol és a magyar nyelv közti különbség, a kulturális eltérések valamelyik történet során – amikor egy poén, félrevezetés vagy nyelvi játék magyarul máshogy működött volna?

KA: Christie-nél soha. A reáliák, azok néha megdolgoztatják a fordító és a szerkesztő kis szürke agysejtjeit. A „currant bun”, az nem ribizlis fánk, hanem mazsolás puffancs… ez egy komoly felháborodást kiváltó szerkesztésem volt annak idején. A puffancs sem a megfelelő kifejezés, persze, a „bun” egy kerek, édes, kelt tésztából sütött zsemleforma holmi, amiből létezik sima, és létezik mazsolás. Szóval az ételek nem utaznak igazán jól a magyar és az angol között. Meg a „Christmas cracker” sem. Az egy nagy, szaloncukor formájú játék, kábé harminc centis, aminek a két végét megfogja két ember és meghúzza. A cracker pukkan egyet, mint egy mini petárda, és elszakad, az egyik résztvevő fog egy cafatot belőle, a nagyja meg a másik kezében marad, benne egy kínosan rossz viccel (tényleg rettenetesek, annyira rosszak, hogy az már önmagában mulatságos), egy összehajtogatott selyempapír koronával szemkápráztató színben és egy apró ajándékkal. Gyerekkoromban az angol rokonok néha küldtek egy doboz crackert, imádtuk. Még mindig megvan a kulcstartó a fekete cilinderes műanyag csontvázzal, amit nyertem belőle.

1749: Christie történeteiben a bűn gyakran teljesen hétköznapi, polgári közegben történik. Ez szerinted inkább társadalomkritika, vagy egyszerűen a műfaj logikája? Lehet-e lázadásként, leleplező gesztusként értelmezni a detektívregényeket?

KA: Christie okos szerző volt, tudta, hogy arról kell írni, amit az ember ismer. És mivel nem volt szentimentális, azt is tudta, hogy a legtöbb bűn banális. Vagy banálisan indul, aztán eszkalálódik. Nem akart szerintem társadalomkritikát írni, alighanem mindig gyanakvással szemlélte a nagy ideákat. Viszont meg akarta mutatni, hogy a hazugság mindenhol jelen van. A leleplező gesztus annyi, hogy ezt nem fél elénk tárni. Lehet valaki gazdag, lehet különleges, ha áthágja a szabályokat, bűnhődni fog. A detektívregény azért lázadás, mert a bűn elnyeri benne a büntetését, ami a való életben csak hellyel-közzel történik meg.

1749: Neked ki a kedvenced: Poirot vagy Miss Marple?

KA: Miss Marple, ha csak közülük lehet választani. Igazából Tommy és Tuppence. Őket fiatalon ismerjük meg, és amikor elbúcsúzunk tőlük az utolsó regényben, öregek. És olyan házaspár, akikkel szívesen találkozna az ember a való életben is. Van humoruk, szeretik egymást, remekül kiegészítik egymást. Poirot és Miss Marple társaságában szerintem mindannyian feszengenénk.

1749: Poirot figurája egyszerre nevetséges és tiszteletreméltó. Komolyan veszi-e magát Agatha Christie: te inkább klasszikus detektívtípust látsz a belga úriemberben, vagy Christie ironikus reflexiót ad a műfajról általa?

KA: Christie nagy lelkesedéssel teremtette meg a figurát. Aztán malomkőként akasztották a nyakába. A kiadó is, az olvasók is állandóan őt várták. Christie meg unta, rémesen unta. De ironikus reflexiót akkor ad, amikor megteremti Mrs. Ariadne Olivert, a krimiírónőt. Az ő szájával elmondhatja, hogy írni nem önmegvalósítás, hanem pénzkereset, hogy egy állandó főhős egy idő után nyomasztó, viszont az önbecsülés megköveteli, hogy ne hagyjuk, hogy viccet csináljanak belőle színpadon vagy filmen. Szerintem Poirot klasszikus detektívnek indult, de ahogy változtak az idők, és 1920 és 1976 között elég alaposan megváltoztak, idejétmúlt lett. Christie le is képezi ezt: Poirot a külső szemlélők szemében egyre nevetségesebb. Végül eljutunk a Harmadik lányig, amiben feltűnnek a hatvanas évek, és ami azzal kezdődik, hogy a lány, aki fel akarja fogadni, meggondolja magát. Mert öreg. Senki sem mondta, hogy ennyire öreg.

1749: Miss Marple teljesen más módszerrel dolgozik. Mit gondolsz, miért pont egy idős, vidéki nő lett az egyik legfontosabb igazságkereső Christie-nél?

KA: Miss Marple gondolkodása valószínűleg sokkal közelebb állt hozzá, mint Poirot-é. Meg is írta az önéletrajzában, hogy a nagymamája barátnőiről mintázta, akik vidoran mindig a legrosszabbat feltételezték az emberekről, és ijesztően gyakran beletrafáltak. Ha Poirot-t lenézik, mert külföldi és piperkőc, akkor Miss Marple-t még könnyebb alábecsülni. Végül is ki félne egy szelíden kötögető, nefelejcskék szemű, ezüsthajú öregasszonytól, csipkekendővel a nyakában? Mire rájönnek, hogy éppen Nemezissel találták szembe magukat álruhában, már késő. És Miss Marple sokkal bosszúállóbb, mint Poirot. A kis belga gyakran szánja a bűnösöket, akiket rendőrkézre ad. Miss Marple soha. Ő csak az ártatlanokat sajnálja, az áldozatokat, a vétlenül belekeveredőket.

Sok más női szereplője is aktív, önálló. Gondolhatunk Christie-re úgy, mint egy csendesen modern, a maga módján feminista szerzőre?

KA: Nem a maga módján feminista. A saját példájából kiindulva tisztában volt vele, hogy egy nő pont ugyanarra képes, mint egy férfi. Na jó, testi erőben egy férfi mindig egy nő fölött áll, de csavaros esze bármelyiküknek lehet. Ő egyszerűen úgy gondolta, a nemek egyenrangúak. Lucy Worsley írt egy remek könyvet arról, mennyire modern, mennyire tabudöntögető volt Christie a saját korában. És hogy milyen ügyesen álcázta ezt is.

1749: A detektívregény műfaja a mai napig virágzik. Volna valaki, akit kiemelnél, mint Christie méltó utódját?

KA: Mostanában Sophie Hannah folytatja Poirot kalandjait. Jellemző módon kétszer, háromszor hosszabbak, mint Christie regényei, bár ötletességben felveszik a versenyt. Az ő esetében is találkoztunk némi fordítási nehézséggel. Az első regényben, A monogramos gyilkosságokban volt egy olyan nyelvi csavar, amit a fordítóval együtt alig tudtunk megoldani… végül az előkészítő segítségével (áldja meg érte a jóisten) sikerült megcsinálni úgy, hogy nem lett izzadságszagú, és nem kellett meglábjegyzetelni valahogy ilyesformán: „Lefordíthatatlan szóvicc. Két azonos alakú, de eltérő értelmű szó összecsengésén alapul. (A szerkesztő megjegyzése.)”. Csak a legvégső esetben nyúlunk ehhez a megoldáshoz, amikor már tényleg nem jut eszünkbe semmi és csak mentegetőzni tudunk.

1749: Ha most, ötven év távlatából kellene egy dolgot megnevezned Christie örökségéből, mi lenne az?

KA: Hogy a látszat (majdnem) mindig csal? Hogy a kemény munka mindig megéri? Hogy milliókat szórakoztatni elismerésre méltó életcél lehet.