„Ez az én Labirintusom, és tudom az összes sarok helyét”  (Beszélgetés Susanna Clarke Piranesijéről)
Fotó: 1749
„Ez az én Labirintusom, és tudom az összes sarok helyét” (Beszélgetés Susanna Clarke Piranesijéről)

A Próza Nostra évente megrendezésre kerülő, Világok Találkozása című zsánerrendezvénye idén is a friss megjelenésekre fókuszált. Ezekből is kitűnik Susanna Clarke Piranesi című fantasyregénye, amely a világpremierrel egy időben jelent meg Magyarországon. A regény egy különös házba invitálja az olvasót: a narrátor, Piranesi ennek végtelen számú Csarnokát próbálja megismerni. A kötetről Gaborják Ádám beszélgetett a fordítóval, Molnár Berta Eleonórával és Moskát Anitával. Az alábbi leirat a beszélgetés rövidített, szerkesztett változata.

Gaborják Ádám: Hogy került hozzád a fordítás, Berta?

Molnár Berta Eleonóra: Úgy, ahogy a legtöbb ilyen munkámmal szokott lenni: a kiadóvezetőnk, Velkei Zoli mondta, hogy itt van az új Susanna Clarke-kézirat, elolvasta, és a stílusa meg az atmoszférája miatt arra gondolt, hogy én fordítsam le ezt a könyvet. Már épp kezdtem elérzékenyülni, amikor hozzátette, hogy ez az egyik legfontosabb idei megjelenésünk, úgyhogy nagyon szépen kell csinálnom. Szóval kicsit azért izgultam és aggódtam, de nagy örömmel vágtam bele, mert ahogy megkaptam a kéziratot, és elolvastam az első néhány oldalt, mondtam magamnak, hogy ilyet eddig még én se nagyon olvastam. Szerintem a Piranesinek pont nem a méretében rejlik a súlyossága. Erre a könyvre nem lehet azt mondani, hogy túl van írva, hogy vannak benne fölösleges mondatok vagy félmondatok. Nem egy könnyed esti olvasmány. Szóval így került hozzám – tavasszal, a karantén alatt fordítottam.

GÁ: Az nagyon érdekes lehetett.

MBE: Igen, nagyon izgalmas volt, mert otthon ültem bezárva, ingerszegény környezetben, közben pedig egy ilyen elképesztő, burjánzó szöveggel dolgoztam. Így utólag visszagondolva, nagyon sok hasonlóságot éreztem a főhősünkkel.

GÁ: Anita, korábban már említetted a könyvet a közösségi oldalaidon, és most újra is olvastad. Milyen élményeid voltak?

Moskát Anita: Amikor először olvastam, egy lendületből végigmentem az egészen. Elkezdtem reggel, és csak enni keltem fel közben. Mert (és ezért is vigyázunk a spoilerekkel) ez egy olyan történet, amiben rengeteg fordulat van, és a felétől nagyon gyorsan halad a cselekmény. Ez egy E/1-es naplóregény, Piranesi írja le a benyomásait a világról, az ő története. Viszont egy nagyon korlátozott narrátorról beszélünk, aki sok mindent nem tud. És ahogy felfedezi a környezetét, úgy jön rá az olvasó is arra, hogy tulajdonképpen mi ez a világ, és kicsoda Piranesi. Már rögtön az első oldalaktól elkezd csöpögni az információ. Azt tapasztaljuk, hogy van egy hatalmas Csarnok, vagyis egy hármas osztatú fantasyvilág: a házon belül alul az óceán, felül a felhők, középen a végtelen számú Csarnok és szobor. Látjuk, hogy ez egy teljesen idegen környezet. És akkor feltűnik egy chipseszacskó meg egy kekszesdoboz, és az olvasó már tudja, hogy itt vannak olyan dolgok, amiket Piranesi nem tud. Ezek miatt az információvisszatartások miatt volt az első élmény olyan végigrobogós: tudni akartam, mi van az egész mögött, mi lesz a megoldás. Sokan mondják, hogy másodszorra talán már nem lesz olyan jó. Ennek én teljesen ellene mennék, mert másodszorra még érdekesebb: akkor nem visz félre az információéhség, hanem végre van idő figyelni olyan apróságokra, amiktől látszik a szöveg rétegzettsége, és az utalásokra, amikből próbálod összerakni a nagyon apró dolgokat.

GÁ: Berta, gondolom, egyszer elolvastad végig, és utána kezdtél neki darabokban. Jobban el tudtál időzni a különböző részeken? Vagy egyben kezdted el lefordítani?

MBE: Az elején azzal a szándékkal kezdtem bele, hogy végigolvasom, de a fele tájékán elfogott az érzés, hogy el kell kezdenem leírni, hogyan fordítanám. Nagyon izgalmas volt ez a köztes állapot, mert egy darabig tudtam, mire kell számítanom, aztán viszont Piranesivel együtt visszacsatlakoztam az ő idősíkjába, és gyakorlatilag vele együtt fedeztem fel oldalról oldalra a világot. Ez nagyon jó motiváló erő volt a fordításhoz is. Amikor eljutottam egy pontra, és úgy voltam vele, hogy oké, mára kész vagyok, azt gondoltam: „Na jó, nézzük meg a következő oldalt is”, és egy kicsit még dolgoztam vele.

De igen, az elején viszi az embert ez a lendület, ahogy engem is, hogy megismerjem, mi van itt, felfedezzem, mi történik. Utána viszont tényleg volt lehetőségem szóról szóra átrágni, megízlelgetni. Azt hiszem én is, hogy többszöri olvasásra bomlik ki igazán a szépsége, mikor az ember tényleg el tud időzni egy-egy szón, a szöveg megformálásán, és már nem feltétlenül azt várja, miként alakul a cselekmény. Az is zseniális elsőre, de ha utána az olvasó már azzal a tudással, ami a fejében van, áll neki megint, akkor eleve nagyon más lesz olvasni, mert a kis jeleket és nyomokat keresgéli. Másodszor már tényleg van türelmünk elidőzni egy-egy szép mondaton vagy egy elénk tárt képen. Nekem ez a könyv elsősorban szépirodalmi mű, legalábbis számomra nagyon hangsúlyos benne a szépirodalmi nyelvezet és annak hatásai.

GÁ: Korábbi regénye, A hollókirály miatt is a fantasy-vonalat erősíti Clarke, de mennyiben tud ezek között a keretek közt maradni, hogyan tudjuk fantasyként olvasni, meghatározni, és hogyan szépirodalomként?

MA: Szerintem ezek nem egymást kizáró tényezők, vannak szépirodalmi rétegei, és érdemes efelől is olvasni, de attól még ugyanúgy, saját jogán fantasyként is lehet. Úgy gondolom, itt nagyon szépen összeérnek. Olvastam pár interjút Susanna Clarke-kal, és konkrét előképeket nevezett meg. Az egyik részét a fantasy, a másikat inkább a szépirodalom felől. Szerepel is egy mottó a Narnia első kötetéből, és emellett is rengeteg erős Narnia-utalás, áthallás van. Ez volt az egyik előképe. A másik, amit felvállalt, az Borges novellái: a Bábeli könyvtár, az Aszterión háza. Ezeknek van metszetük, bár erősen különböző dolgoknak tűnnek, hiszen a Narnia mégiscsak elsősorban gyerekeknek írt fantasy, Borges meg Borges.

Egyébként Susanna Clarke-nak volt egy betegsége, és ezért nem tudott írni az elmúlt tizenöt évben. Ez nem volt teljesen definiált: krónikus fáradtság-szindrómától a különböző vírusfertőzésekig mindennek diagnosztizálták. Az volt a lényeg, hogy nem tudott dolgozni, és hol agorafóbiával küzdött, hol pedig szorongással, depresszióval. Amikor nagyon rosszul volt, szerette azt képzelni, hogy az első Narnia-kötet pusztuló világának Csarnokaiban van, ami egészen hasonló a Piranesi Csarnokaihoz, ahol hatalmas termek, szobrok vannak, nincs élet, viszont nagyon megnyugtató ott sétálni. Másrészt Clarke a húszas-harmincas éveiben szeretett Borgest olvasni, és már akkor volt egy ötlete egy házról, amibe bebörtönöztek egy óceánt. Azt hiszem, jegyzeteket is készített hozzá, de végül aztán nem fejezte be, hanem akkor tért vissza hozzá, amikor a betegsége miatt mindenféle gondjai voltak. És valahol ez a kettő találkozott: a Narniának a másik világ adta szabadsága és nyugalma, és mondjuk az Aszterión házának a pontos, gyönyörű nyelve. Az egész narráció valahol összeért a Piranesivel: emiatt szerintem mindkét irányból érdemes olvasni.

MBE: Én is úgy gondolom, hogy ezek nem egymást kizáró kategóriák, sőt, nyilván már önmagában, az egész világnak és a megteremtésének jogán abszolút fantasy, mégis, a hangulatábrázolása és a nyelvezete szerintem joggal felveheti a versenyt bármelyik klasszikus szépirodalmi művel.

GÁ: Igen, nekem is ez volt a benyomásom: annyira erős benne a nyelvi esztétikai erő, hogy teljesen más képeket, párhuzamokat hozott be. Nyilván ezekből Borges nagyon erős, de nekem végig Italo Calvino Láthatatlan városok című műve jutott eszembe. Nemcsak a nyelvezete és a megközelítése miatt, hanem mert a tér problematikája mindkét kötetben erős. Például Piranesi az, aki valóban megéli a házzal való kapcsolatot, ismeri az összes részletét, tulajdonképpen érzi a ház rezdüléseit. Rögtön azzal nyit a kötet, hogy Piranesi rohan, siet, mert jön a három Dagály együttállása, és nyolc év után végre itt egy ilyen különleges pillanat, amit muszáj megnézni, de közben elhúzódni előle. Beszéljünk magáról a házról. Nem szédültetek néha, amikor ott bolyongtatok Piranesivel együtt a Csarnokok között?

MBE: Én biztos, hogy éhen halnék valahol a Harmincharmadik és Harmincnegyedik Északkeleti Csarnok között. Igen, egy kicsit megvan ez a sokkoló hatalmassága a háznak, de közben ott az a klasszikus, nagyon szép felépítése a hármas tagolással: a legfelső szintek, a középső szintek és az alsó szint. Minden mitológiában és világábrázolásban ez a menny és a pokol, illetve az emberek szintje, ha így vetítjük le. A felső szint a felhők birodalma, ahol nem él semmi, onnan jön a víz, mert esik néha az eső, a lenti meg azért lakhatatlan és veszélyes, mert oda van beszorulva az óceán. A köztes részen él Piranesi meg a madarak. Ez szerintem nagyon szép és izgalmas. Kicsit szédítő belegondolni, hogy minden irányba kiterjed ez a ház. Próbáltam fantáziálni, hogy nézhet ki, de valahogy nem tudtam konkrét formába önteni, hogy mondjuk ez egy torony, és vannak valahogy a szintek. Nekem ez nehezen megfogható.

MA: Anélkül, hogy lelőnénk a poént, elárulhatjuk, hogy a Piranesi beszélő név. Egy tizennyolcadik századi velencei építész-polihisztor neve, és ő rajzolt olyan épületeket, amiknek a nevét sem szabad elmondanom, mert az már spoileres lenne a történetre nézve. Ha valaki elolvasta, feltétlenül keressen rá. Tehát ő rajzolt nagyon furcsa épületeket, mint ennek a háznak a leírásai; néha már-már escheri furcsaságok is vannak a rajzok közt. A másik, ami nekem előjött, az a Piranesi és a Másik [Piranesi mellett a másik ember a Házban – a szerk.] közti különbség: Piranesi általában Házként hivatkozik a helyre, míg a Másiknak ez inkább Labirintus. És ez a labirintus-tematika szépen végigmegy a köteten. A Piranesi által egyesnek hívott Csarnok (megszámozta őket) az, ahol a Minotauruszok Szobra áll, és itt is nagyon erős az áthallás az Aszterión házával. Nemrég ezt is újraolvastam, és feltűnő, hogy a Labirintus lakóját (Piranesit és a Minotauruszt) mindkettőben mennyire megnyugtatja az egész helyiség – hogy a Labirintusban bolyongani nem felzaklató élmény. Nincs az, hogy ne találna oda egyik Csarnokból a másikba. Többször ki is mondja Piranesi, hogy nincs olyan, hogy egy Csarnok helyzetét elfelejtené, vagy hogy nem találja. Bármelyikből bármelyikbe azonnal meg tudja mondani az útvonalat, és előfordul, hogy útbaigazítást ad hozzá, máskor elmondja a Másiknak, hogy merre vannak, és milyen egyszerűen megközelíthetőek. Ezzel szemben a Másik azt sem tudja, miről van szó, igazából csak pár Csarnokban tudott bóklászni. És ezért nekem nem volt az az érzésem, mint Bertának, hogy Úristen, mihez kezdenék ott, hanem átragadt rám ez a megnyugtató érzés: oké, ez egy Labirintus, de ismerem, az én Labirintusom, és tudom az összes sarok helyét. Ebben volt valami nagyon meditatív, megnyugtató és szép.

Névjegy
Moskát Anita (1989)

Író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Irha és bőr (GABO, 2019)

Molnár Berta Eleonóra (1992)

Pszichológus, műfordító, az Agave Könyvek egykori munkatársa. Legutóbbi fordítása: Piranesi (Agave, 2020). 

A cikk szerzőiről
Gaborják Ádám (1983)

Szerkesztő, kritikus, rendezvényszervező. A zsánerirodalommal foglalkozó Próza Nostra egyik főszerkesztő-helyettese, a Világok Találkozása (ViTa) rendezvénysorozat egyik kezdeményezője és szervezője.

Borbíró Aletta (1995)

Kritikus, irodalmár. A Próza Nostra szerkesztőségének tagja.