1749: A regényben szereplő újságíró, Frédéric egy adott ponton elkezd kacérkodni a „kreatív írással”, a fikcióval. Ahogy ő, Ön is haditudósítóból lett író. Miért váltott?

Jean Hatzfeld: Huszonöt évig voltam újságíró, és nagyon szerettem ezt a szakmát, ezt a fajta írást – a valóság leírását. Az újságíró közvetítő: próbál válaszolni az olvasók vagy hallgatók távoli eseményekkel, emberekkel kapcsolatos kérdéseire – legyen szó futballmeccsről, háborúról vagy bűnügyekről. A lehető legközelebb akar kerülni a valósághoz. De ennek sok korlátja van: az idő, az újság terjedelme, és maga a zsurnalisztikai nyelv is. Sok mindent nagyon nehéz sajtóképesen elmondani. A háborúkból például többnyire a látványos dolgokat meséljük el: az összecsapásokat, bombázásokat, a szenvedést; a várakozást, az unalmat, vagy akár a kitörő öröm pillanatait sokkal ritkábban, pedig ezek is a háború részei. Az újságírói nyelv erősen korlátozott: bizonyos igeidők szinte tiltottak, a jelzők ritkák, a mondat jóval tömörebb kell legyen. Mindez frusztrációt is okozhat. Hosszú évek elteltével, Bosznia, Libanon vagy Irak után az ember felteszi magának a kérdést: mit akartam, és mit tudtam elmondani? Szereplők, történetek süllyednek el egyszerűen azért, mert az adott napi cikkbe nem fértek bele. Egy idő után az ember vissza akar térni ezekhez, és újraalkotni őket.

1749: Sok történetet nem tudott elmesélni?

JH: Igen, nagyon sokat. Előfordul, hogy valaki öt órán át beszél, és abból csak egy mondat marad meg a cikkben. Az se kerül be, ami hasonlít egy korábbi anyaghoz, vagy nem kapcsolódik az adott napi témához. Így rengeteg történet marad az újságíráson kívül. De más szerzők is végigjárták ezt az utat – még ha nem is akarom magam olyan nagyságokhoz hasonlítani, mint Hemingway, Jack London vagy Grossman… A lényeg hasonló: olyan figurákat teremteni, akik lehet, hogy abban a formában nem léteztek, hanem több valós szereplőből gyúródnak össze. Erre a fikció ideális. Gyakran szembe állítják az újságírást és a fikciót, mintha az egyik az igazság, a másik pedig a kitalálás terepe lenne. Ez szerintem nem igaz. Mindkettőben a valóság az elsődleges. Csak a fikcióban újra lehet komponálni, át lehet formálni a valóságot azért, hogy valami mélyebbet mondjunk el. Számomra ez nem az újságírás elutasítása, hanem nyitás egy másik szellemi tér felé, egy másik nyelv felé – ami nagyszerű.

1749: Hogyan működik ez a gyakorlatban?

JH: Nagyon különböző írásmódokról van szó a zsurnalisztika és a fikció esetében, és ez óriási öröm annak, aki szeret írni. A regényben kinyílik az írás. Lehet játszani a mellékmondatokkal, az igeidők egyeztetésével, a mondatok hosszával, a ritmussal, a hangzással. Engem például nagyon érdekel a szavak hangzása. Ha több szinoníma közül választhatok, gyakran azt választom, amelyik hangzásában a legjobban illik a mondatba, és nem azt, ami a legrövidebb, mint egy kötött terjedelmű cikknél. Szeretek játszani a nyelvvel, az írással.

1749: Emiatt a játékosság miatt választott az Egy nap viszontlátod helyszínéül egy állatkertet és főszereplőnek két kislányt?

JH: Amikor elkezdtem a könyvet, még nem tudtam pontosan, hová fogok eljutni. Azt tudtam, hogy két kislányt akarok összehozni egy olyan helyen, ahol minden adott ahhoz, hogy összetörjék és megsemmisítsék őket… mégis találnak magukban annyi erőt, naivitást, bizalmat és energiát, hogy új életet adjanak annak, amit a felnőttek már nem tudnak fenntartani körülöttük. Arra gondoltam, hogy állatokkal fognak foglalkozni, mert a gyerekek nem úgy viszonyulnak az állatokhoz, mint a felnőttek. Megszemélyesítik őket; az állat rögtön baráttá válik, nevet kap. Szükségszerűen kapcsolatot teremtenek velük: így keltek lassan életre a hiénák, a csimpánzanya, az orangután és a többiek. Az érdekelt, hogy egy olyan pillanatban, amikor minden a pusztítás felé mutat, mégis van, aki visszatalál az élethez.

1749: Kicsit olyan, mintha az állatkertben megállna az idő – és ez az egész regénynek kölcsönöz egyfajta mágikus realista jelleget.

JH: A képzelet a túlélés egyik formájává válik. Az állatok inspirálják Sheindelt és Izetát: barátságot, ragaszkodást, szinte szeretetet képzelnek beléjük. Minden ellenséges körülöttük, családjuk sincs már, ezért szükségük van erre. Egyébként az írás közben nem látogattam el a valódi állatkertbe – attól tartottam, hogy ha nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltem, csalódni fogok. Inkább különböző töredékekből, prospektusokból, más állatkertek emlékeiből és a saját képzeletemből építettem fel. Ez is különbség az újságíró és az író között. Az újságíró, ha nem jut be, nem ír semmit; az író viszont akkor is írhat: kitalál, összeilleszt, több valóságot kever össze. Persze hihető kell maradjon. Ezért sokat dolgoztam az állatok szokásain, különösen a hiénákén, bizonyos madarakén és az orángutánokén.

1749: Miért éppen Budapestet választotta?

JH: Budapestnek volt egy különösen izgalmas sajátossága: a magyar lakosság kettős szorításban élt, német megszállás alatt, miközben a Vörös Hadsereg körülzárta a várost. Ez a kettős bezártság nagyon érdekelt. És persze kellett egy állatkert is. Ahogy kerestem, Budapest egyre inkább magától értetődővé vált. A folyó is szerepet játszott benne: tetszett az a gondolat, hogy a Duna is fontos szereplője legyen a regénynek. Nagyon erős nyomot hagyott bennem a folyó, ismertem Szlovákiából, Budapestről, Vukovárról és Romániából is.

1749: A regény központi témája a háborúk kapcsán a múlt jelentősége, az emlékezés személyiségformáló ereje, amelyet többféle irányból is bemutat.

JH: Azt akartam, hogy a múlt és a jelen kapcsolata megőrizzen valamit a titokból, a visszhangból, a hangzásból is. Ebben is fontosak a szavak. Mert az emlékezethez többféle viszony létezik. Sheindel meg akar őrizni egy emléket, kutatása egyben identitáskeresés is: Izetával való barátsága egész életének legfontosabb tapasztalata. Dumitru habozik, hallgatagabb, mert a gulág mélyen megsebezte. És ott van Izeta is, aki eltűnik, s ezzel mintha maga az emlékezet is eltűnne vagy elérhetetlenné válna.

1749: Ő az egyetlen szereplő, akinek sorsához később nem tér vissza. Miért?

JH: Mert úgy érzem, mintha a népirtáshoz való viszonyban két eltérő magatartás létezett volna. A zsidók sokat beszéltek, sokat írtak, sokat adtak tovább. Minden évben rengeteg könyv jelenik meg a soáról. Ezzel szemben a cigányok inkább eltűntek a hallgatásban. Ez részben az életmódjukból is fakad, hogy kevesebb író, kevesebb közvetítő volt köztük – de nem csak ez játszott közre ebben. Izeta jegyzi meg a könyvben, hogy anyja szerint ők mindig is rejtőzködve éltek. Ez a rejtőzködés, az eltűnés, az újra fel nem bukkanás számomra fontos volt. Ezt akartam megmutatni: egy olyan emlékezetet, amely ki van zárva az általános emlékezetből, egy eltűnést, amely tovább folytatódik. Egyenrangúan akartam kezelni ezt a népet, mert olyan keveset beszélünk a roma népirtásról. Még ha a számok nem is összevethetők, az üldöztetés és a kirekesztés logikája nagyon hasonló.