[A beszélgetést 2013. november 12–13-án rögzítették Kanadában, és 2013. december 7-én játszották le a Svéd Akadémia Nobel-díj átadóján, mivel az írónő személyesen nem tudott jelen lenni. Kérdező: Stefan Åsberg a svéd televíziótól.]

Alice Munro: Nagyon korán érdekelni kezdett az olvasás, mert felolvastak nekem egy történetet, Hans Christian Andersentől A kis hableányt – nem tudom, emlékszik-e rá, de borzasztóan szomorú. A kis hableány beleszeret a hercegbe, ám mivel sellő, nem lehet a felesége. Olyan szomorú az egész, hogy el sem tudom mondani. Mindenesetre amint vége lett a mesének, kiszaladtam az udvarra, körbe-körbe járkáltam a piros téglás házunk körül, és

kiötlöttem egy boldog kimenetelű változatot, mert úgy gondoltam, ez jár a kis hableánynak;

az valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy csak számomra változott meg ezzel a történet, a világ nem fog tudni róla. De úgy éreztem, megtettem, ami tőlem tellett, és a kis sellő most már hozzámehet a herceghez, és boldogan élhet, míg meg nem hal – ami feltétlenül az ő érdeme, hiszen szörnyű dolgokat vitt véghez, hogy olyan könnyedén mozoghasson, mint a herceg. Új végtagokra volt szüksége. Emberi végtagokra, hogy járni tudjon, ő azonban minden lépésnél kínzó fájdalmat érzett! Ezt vállalta azért, hogy megkapja a herceget. Én meg úgy véltem, többet érdemel a halálnál, mely a tengeren várt rá. Azzal nem is foglalkoztam, hogy rajtam kívül senki sem tud az új meséről, mivel úgy éreztem, a publikáció már attól megvalósult, hogy a történet kipattant a fejemből. No hát így indult az írás, jó korán.

Stefan Åsberg: Beszéljen még arról, hogyan tanult meg történetet mondani és írni!

AM: Egyfolytában történeteket eszeltem ki, az iskolába vezető hosszú séta alatt mindig ezeken törtem a fejem. Amint cseperedtem, a történetek egyre inkább rólam szóltak, én lettem a hősnőjük ilyen-olyan helyzetekben, de nem csináltam ügyet abból, hogy nem tétetnek közzé azonnal világszerte, sőt nem is tudom, megfordult-e a fejemben egyáltalán, hogy mások is megismerjék vagy elolvassák őket. A lényeg maga a történet volt – általában az én nézőpontomnak megfelelő, számomra megnyugtató történet –, melyben valahol mindig megjelent a kis hableány bátorsága, okossága, és hogy alapvetően jobbá tette a világot a közbelépésével és a varázserejével.

SÅ: Fontos volt, hogy a történeteket női szemszögből mesélje el?

AM: Sosem gondoltam, hogy fontos lenne, mindazonáltal sosem gondoltam magamat másnak mint nőnek, és sok jó történetet hallottam kislányokról és nőkről. Amikor elértük a kamaszkort, az került előtérbe, hogy segítsük a férfit a szükségletei kielégítésében és hasonlók, de amikor kislány voltam, nem éreztem magam alacsonyabbrendűnek azért, mert nő vagyok. Ez azért lehetett így, mert

Ontariónak azon a részén laktunk, ahol a nők többet olvastak, többet meséltek,

míg a férfiak odakint jártak fontos ügyekben, és nem bíbelődtek történetekkel. Így aztán otthon éreztem magam ebben.

SÅ: Hogyan inspirálta ez a környezet?

AM: Nem hiszem, hogy szükségem volt inspirációra, úgy gondoltam, a történetek roppant fontosak a világban, és ki akartam találni egy párat, ezt akartam csinálni, nem foglalkoztam másokkal, nem akartam beszámolni róla senkinek; csak jóval később jöttem rá, hogy érdekes lenne nagyobb közönség elé tárni őket.

SÅ: Mi fontos az ön számára, amikor történetet mesél?

AM: A korai időszakban természetesen a happy end volt a fontos, a hősnőimet mindenáron óvtam a boldogtalan végkifejletektől. Aztán később olyasmiket kezdtem olvasni, mint az Üvöltő szelek, és jöttek a meglehetősen boldogtalan befejezések, melyek hatására

teljesen megváltoztak az elképzeléseim, és elindultam a tragikum irányába, amit nagyon élveztem.

SÅ: Mi lehet olyan érdekes a kanadai kisvárosi élet leírásában?

AM: Ehhez ott kell lenni. Szerintem bármilyen élet lehet érdekes, bármilyen környezet lehet érdekes. Nem hiszem, hogy ilyen bátor lettem volna, ha nagyvárosban élek, és úgymond magasabb kulturális szinten állókkal kell versengenem. Nekem ezzel nem kellett vesződnöm. Magamon kívül nem ismertem mást, aki történeteket írt, de nem beszéltem róluk senkinek, és tudomásom szerint – legalábbis egy ideig – én voltam a világon az egyetlen, aki tudja, hogy kell ezt csinálni.

SÅ: Mindig ilyen magabiztos volt az írással kapcsolatban?

AM: Sokáig az voltam, de amikor felnőttem, és találkoztam másokkal is, akik írtak, nagyon elbizonytalanodtam. Rájöttem, hogy a feladat nehezebb, mint képzeltem. De sosem adtam fel, mindig gyakoroltam.

SÅ: Amikor belekezd egy történetbe, mindig megtervezi előre?

AM: Igen, de aztán gyakran el is térek tőle. Amikor belevágok, megvan a fejemben a cselekmény, dolgozom rajta, aztán írás közben, ahogy alakulnak az események, észreveszem, hogy a történet másfelé fut ki; mindenesetre elég világos elképzelésem kell legyen már az elején arról, hogy miről fog szólni.

SÅ: Mennyire feszíti belülről a történet, amikor nekiáll az írásnak?

AM: Jaj, rettenetesen. De azért mindig adtam ebédet a gyerekeimnek…

Háziasszony voltam, tehát megtanultam, hogy tudok a szabadidőmben írni,

és sosem hagytam abba, bár időnként nagyon elcsüggedtem, mert kezdtem látni, hogy az elbeszéléseim nem olyan jók, hogy sok mindent kell tanulnom, és hogy ez egy sokkal de sokkal komolyabb hivatás, mint gondoltam. De nem álltam le sosem.

SÅ: Mi a legnehezebb része a történetmondásnak?

AM: Talán az, amikor átolvassa az ember, és ráébred, hogy milyen rosszat írt. Elsőre izgalmasnak tűnik, másodjára egész jónak, aztán egy reggel kezébe veszi az ember, és azt gondolja, micsoda butaság az egész; akkor kell csak igazán elkezdeni dolgozni rajta. Nekem mindig ez tűnt helyesnek, hiszen nem a történet, hanem én vagyok a hibás, ha nem jó a szöveg.

SÅ: És hogyan teszi helyre, amikor nem elégedett?

AM: Kemény munkával. Megpróbálok rátalálni, hogy lehetne jobban kifejezni, amit mondani akarok. Esetleg bizonyos szereplőknek nem adtam lehetőséget, el kell gondolkodnom rajtuk, vagy valami egész mást kell csinálnom velük.

Eleinte hajlamos voltam bonyolult nyelvezetet használni, aztán fokozatosan megtanultam, hogyan hagyjam el ennek nagy részét.

Az ember tehát csak gondolkodik, gondolkodik, és egyre jobban látja, miről szól a történet, amiről kezdetben azt hitte, érti – valójában azonban sokat kell még tanulnia.

SÅ: Hány történettől vált meg?

AM: Haha, amikor fiatal voltam, mindet kidobtam. Fogalmam sincs, hányat, de az utóbbi években ez már nem fordult elő olyan gyakran, mert általában tudtam, mit kell csinálnom, hogy megtöltsem őket élettel. Így is mindig megeshet, hogy felfedezek valamit valahol, amit hibának látok, de ezeken túl kell lépni.

SÅ: Volt olyan, hogy megbánta, hogy elvetett egy történetet?

AM: Azt hiszem, nem, mert olyankorra már eleget kínlódtam velük, pedig az elejétől fogva tudtam, hogy nem működnek. De ahogy mondtam, ez nem következik be túl sűrűn.

SÅ: Hogyan változnak az írásai, ahogy idősödik?

AM: Ó, nagyon kiszámítható módon. Az ember először gyönyörű hercegkisasszonyokról ír, aztán háziasszonyokról és gyerekekről, majd idős nőkről, és így tovább, anélkül, hogy bármit is próbálna tenni ez ellen. Változik a nézőpont.

SÅ: Mit gondol, fontos volt ön más írónők számára amiatt, hogy háziasszony volt, és össze tudta egyeztetni a házimunkát az írással?

AM: Erről nincs tudomásom, csak remélni tudom. Azt hiszem, fiatal koromban elmentem más írónőkhöz, ami nagyon sokat jelentett nekem, de hogy én fontos voltam-e másoknak, azt nem tudom. Szerintem a nők jóval… azt nem mondanám, hogy könnyebb időket élnek, de ma sokkal természetesebb, hogy egy nő valami fontosat csinál, és nemcsak valami csacska hóbortot űz, amikor senki nincs otthon, hanem egészen komolyan veheti az írást, ahogy egy férfi.

SÅ: Mit gondol, milyen hatással van azokra, különösen azokra a nőkre, akik olvassák a történeteit?

AM: Azt szeretném, ha a történeteim megrendítenék az embereket, nem érdekes, hogy férfiakról, nőkről vagy gyerekekről van-e szó. Az a vágyam, hogy a történeteim megmutassanak valamit az életről, és az olvasók utána ne csak annyit kérdezzenek, hogy ez volna-e az igazság, hanem kapjanak valamit az írástól; ez nem azt jelenti, hogy happy endnek kell lennie, hanem hogy a történet egész mondanivalója olyan megindító legyen, hogy más embernek érezzék magukat, amikor a végére érnek.

SÅ: Kinek látja magát? Mit jelent ez a kérdés az ön számára?

AM: Vidéken nőttem fel, leginkább skót-ír származású emberek között, akiknek az volt az alapvető elgondolásuk, hogy nem kell túl nagyra törni, nem kell magunkat okosnak képzelni. Könnyen rámondták az emberre, hogy „nagyon okosnak hiszi magát”. Márpedig ahhoz, hogy olyasmit csináljon valaki, mint az írás, huzamos ideig el kellene hinnie magáról, hogy okos – én viszont csak valami fura alak voltam.

SÅ: Korai feminista?

AM: A feminizmus szót nem ismertem, de

természetesen feminista voltam, mert Kanadának azon a részén nevelkedtem, ahol a nők könnyebben írhattak, mint a férfiak.

A nagy, fontos írók férfiak voltak, egy nőtől viszont jobban elfogadták, hogy történeteket ír, mint egy férfitól. Mert az nem férfimunka. De hát ez az én fiatalkoromban volt így, most egyáltalán nem ez a helyzet.

SÅ: Másképp írt volna, ha befejezi az egyetemi tanulmányait?

AM: Elég valószínű. Talán sokkal óvatosabbá tett volna, sokkal jobban féltem volna attól, hogy író legyek, mert minél többet tudtam arról, hogy mások mit csináltak, annál jobban megrémültem. Lehet, hogy azt gondoltam volna, nem vagyok rá képes – bár nem igazán hiszem, hogy ez történt volna, legfeljebb csak egy időre, mert annyira akartam írni, hogy úgyis folytattam volna.

SÅ: Veleszületett tehetsége van az íráshoz?

SA: Nem hiszem, hogy a környezetem úgy vélte volna, én meg sosem tartottam ezt tehetségnek, csak azt gondoltam, hogy az írás olyasvalami, amit tudok csinálni, ha elég kitartóan próbálkozom. Ha csak úgy kaptam volna ezt a képességet, akkor sem lehetne valami könnyű kis ajándéknak nevezni – azután, amit A kis hableány kapcsán átéltem.

SÅ: Voltak kétségei? Gondolta valaha, hogy nem elég jó?

AM: Mindig, mindig! Több anyagot vetettem el, mint amennyit életem során elküldtem vagy befejeztem, és ez így ment végig a húszas éveimben. Még csak akkor tanultam, hogyan lehetne úgy írni, ahogy szerettem volna. Nem, nem volt egyszerű.

SÅ: Mit jelentett önnek az édesanyja?

AM: Ó, anyámmal kapcsolatban elég bonyolultak voltak az érzéseim, ugyanis beteg volt, Parkinson-kóros. Sokat kellett segíteni neki, nehezen beszélt, nem lehetett érteni, ő viszont nagyon kedvelte a társaságot, igazán szeretett volna részt venni a közösségi életben, ami persze nem volt lehetséges a beszédproblémái miatt. Engem pedig zavarba hozott; szerettem, de talán nem akartam, hogy azonosítsanak vele, nem akartam kiállni, hogy elmondjam, amit el akart velem mondatni az embereknek; nehéz volt, ahogy minden serdülőnek nehéz egy valamilyen értelemben sérült emberhez vagy szülőhöz viszonyulni. Ezt az életszakaszt jobb lenne ilyen dolgok nélkül átélni.

SÅ: Inspirálta önt valamilyen módon?

AM: Valószínűleg igen, de nem vettem észre, nem voltam tudatában. Mindig is írtam történeteket, vagyis nem írtam le őket, hanem elmeséltem, nem neki, hanem bárkinek. Inkább az a tény számított, hogy olvasott, és apám is olvasott… Anyám, azt hiszem, elfogadóbb lett volna egy olyan emberrel, aki író akar lenni. Csodálatra méltónak tartotta volna; a körülöttem lévők azonban nem tudták, hogy író akarok lenni, nem hagytam, hogy rájöjjenek, hiszen legtöbbjük nevetségesnek vélte volna.

Az általam ismert emberek nagy része nem olvasott, és nagyon gyakorlatias módon állt az élethez,

ezért a saját életfelfogásomat el kellett titkolnom előlük.

SÅ: Nehéz volt igaz történeteket mesélni női szemszögből?

AM: Nem, egyáltalán nem, hiszen nő lévén én így gondolkodom, és sosem csináltam ügyet belőle. Tudja, ez volt a különleges abban, ahogy felnőttem: nálunk ha valaki olvasott, az a nő volt, ha valaki tanult volt, az gyakran a nő volt, például a tanárnő az iskolában, és az írás-olvasás világa egyáltalán nem volt elzárva a nők elől, sőt sokkal inkább nyitva állt előttük, mint a férfiak előtt, akik gazdálkodtak vagy különféle munkákat végeztek.

SÅ: Ön munkáscsaládban nőtt fel?

AM: Igen.

SÅ: És onnan indulnak a történetei is?

AM: Igen. Nem voltam tudatában, hogy munkáscsaládban élek, csak körülnéztem ott, ahol voltam, és írtam róla.

SÅ: Mennyire volt kedvére való, hogy mindig bizonyos időszakokban tudott csak írni, igazodnia kellett az időbeosztáshoz, foglalkozni a gyerekekkel, vacsorát főzni?

AM:Írtam, amikor csak tudtam, és az első férjem nagyon segítőkész volt, tiszteletre méltó dolognak tekintette az írást. Nem gondolta róla, hogy egy nő nem gyakorolhatja – mint sok férfi, akikkel később találkoztam –, akarta, hogy csináljam, és sosem ingott meg ebben.

A könyvesboltban

AM:Nagyon mulatságos volt, mert azzal az elhatározással költöztünk ide, hogy könyvesboltot nyitunk, és mindenki azt gondolta, bolondok vagyunk és éhen fogunk halni, de nem így lett. Jó sokat dolgoztunk.

SÅ: Mennyire volt fontos önöknek a könyvesbolt az első időkben, amikor belevágtak?

AM: Ez biztosította a megélhetésünket. Nem volt semmi egyebünk. Nem volt más bevételi forrásunk. Első nap, amikor megnyitottunk, 175 dollár jött össze. Ami rengeteg. Annyira, hogy eltartott egy darabig, míg később újra elértük ezt a forgalmat. Ültem a pult mögött, könyveket kerestem a vevőknek, intéztem a szokásos könyvesbolti ügyeket, általában magamban vagy a férjemmel, az érdeklődők meg jöttek, és sokat beszélgettek a könyvekről – inkább olyan hely volt ez, ahol az emberek összegyűlhetnek, nemcsak vesznek gyorsan valamit. Különösen esténként volt így, amikor itt üldögéltem egyedül, ők meg jöttek, meséltek nekem, és én ezt nagyon élveztem, remek volt. Egészen addig háztartást vezettem, mindig otthon voltam, meg persze írtam is, de így csodás lehetőségem adódott arra, hogy kilépjek a világba. Nem kerestünk hatalmas pénzeket – talán kicsit túl sokat cseverésztem ahelyett, hogy a könyveket mutogattam volna –, de ez volt életem egyik legfantasztikusabb időszaka.

Könyvesbolti látogató: – A könyvei az otthonomra emlékeztetnek. – Igen, Amszterdamtól délre élek. Nagyon köszönöm, viszlát!

AM: Látja? Imádom, amikor csak úgy felbukkan valaki, és nemcsak egyszerűen kér egy autogramot, hanem el is mondja, miért.

[A Nobel-ünnepségen itt elhangzott egy részlet az Elkapta a gépszíj című novellából[1] Pernilla August svéd színésznő előadásában.]

A beszélgetés folytatása

SÅ: Szeretné, ha fiatal nők a könyvei hatására késztetést éreznének az írásra?

AM: Mindegy, mit éreznek, csak élvezzék az olvasást! Nekem fontosabb, hogy élvezetet találjanak a könyveimben, mint inspirációt. Azt kívánom, hogy leljék kedvüket bennük, és tudják őket a saját életükre vonatkoztatni. De nem ez a fő kérdés. Azt próbálom megfogalmazni, hogy… talán nem vagyok igazán politikus típus.

SÅ: Inkább kulturális beállítottságú?

AM: Valószínűleg. Nem tudom pontosan, mit jelent ez, de azt hiszem, az vagyok.

SÅ: Úgy tűnik, nagyon egyszerűen látja a dolgokat.

AM: Tényleg? Igazán?

SÅ: Olvastam valahol, hogy szereti egyszerűen bemutatni a dolgokat.

AM: Igen, így igaz. De sosem gondolom, hogy könnyebben érthetően akarok beszélni a dolgokról; egyszerűen csak így írok. Szerintem természetes módon írok könnyed stílusban, nem azért, mert eltökéltem, hogy így kellene írnom.

SÅ: Voltak olyan időszakai, amikor nem tudott írni?

AM: Igen. Mikor is volt… talán egy éve, hogy abbahagytam az írást, de ez egy döntés volt, nem akartam és nem tudtam írni, mert eldöntöttem, hogy úgy szeretnék élni, mint a többi ember. Mert amikor valaki ír, olyasmit csinál, amiről mások nem tudnak, és nem is beszélhet róla igazán, mindig egy titkos világban keresi az útját, miközben a normális világban valami mást csinál. Én pedig kezdek elfáradni ebben, egész életemben, tényleg világ életemben ezt csináltam. Amikor bizonyos szempontból képzettebb írók társaságába keveredtem, mindig kissé zavarba jöttem, mert tudtam, hogy én nem tudok úgy írni, ahhoz nincs meg a képességem.

SÅ: Jól gondolom, hogy ez egy másfajta történetmesélés?

AM: Igen, és, hogy is mondjam, tudatos módon sosem dolgoztam rajta, mert persze tudatos voltam, de nem valamilyen eszmét követtem, hanem inkább arra törekedtem, hogy az írásmódom a magam számára legyen megnyugtató és kielégítő.

SÅ: Gondolta valaha, hogy megkapja a Nobel-díjat?

AM: Dehogy, dehogy! Hiszen nő vagyok! Bár már vannak nők, akik elnyerték, tudom. Örülök a megtiszteltetésnek, odavagyok érte, de sosem gondoltam ilyesmire, mert a legtöbb író alighanem alábecsüli a műveit, különösen amikor már elkészült velük. Az ember nem mondogatja a barátainak, hogy feltehetően meg fogom kapni a Nobel-díjat. Általában nem így üdvözöljük egymást.

SÅ: Szokta mostanában újraolvasni a régi könyveit?

AM: Á, nem, félek attól. Nem, mert akkor szörnyű késztetést éreznék, hogy csak egy kicsit változtassak itt, egy kicsit ott; csináltam már ilyet néhány könyvemben, amelyeket elővettem a szekrényből, de aztán rádöbbenek, hogy semmi értelme javítgatni, mert az összes többi példányban úgyis marad minden a régiben.

SÅ: Szeretne üzenni valamit a stockholmiaknak?

AM: Ó, azt üzenem, hogy nagyon hálás vagyok ezért a hatalmas megtiszteltetésért, és hogy a világon semmi de semmi nem tehetett volna ilyen boldoggá! Köszönöm!

*

Jegyzetek:

Alice Munro – Nobel Lecture. NobelPrize.org. Nobel Prize Outreach 2025. Sat. 23 Aug 2025. <https://www.nobelprize.org/prizes/literature/2013/munro/lecture/>

[1] Magyarul a Nyílt titkok című kötetben jelent meg Rakovszky Zsuzsa fordításában a Park Kiadónál, 2016-ban.