Norman Mailer 100
Fotó: Wikipedia
Norman Mailer 100

Lehet-e valaki egyszerre rémséges, majdnem-feleséggyilkos macsó és Amerika imázsának egyik fontos alakítója? Ma lenne száz éves az amerikai irodalom és közélet fenegyereke, Norman Mailer. Keresztesi József pazar esszéjével idézzük fel alakját.

„Mailerben mint entellektüelben mindig volt valami a szélhámosból, a hangjában volt valami, ami elárulta, hogy valószínűleg kevesebbet tud, mint amennyit mutat. Amikor elnézte magát ebben a régebbi dokumentumfilmben, ahogy beszélt a kamerának, nem volt elragadtatva saját magától mint főszereplőtől. Ő,

a harcos, önjelölt tábornok, az expolitikus, az irodalmi világ harcedzett, öregedő enfant terrible-je, hat gyermek bölcs atyja, radikális entellektüel, egzisztencialista filozófus, keményen dolgozó író, a trágárság bajnoka, négy édes, versengő feleség férje, szeretetre méltó kocsmai ivócimbora és erősen túlbecsült utcai verekedő, házibuli-rendező és háziasszony-sértegető –

 mindenhez képest ebben az első dokumentumfilmben a képernyőn végzetes anyajegy ütközött ki rajta, annak az egyetlen személyiségnek az utolsó megmaradt foltja, amelyet tökéletesen elviselhetetlennek tartott: a brooklyni kedves zsidó fiúé. Az orrpolipja árulta el valahogyan – puha volt, mint minden férfi, aki korán hozzászokik ahhoz, hogy szerelmes az anyjába. Ezért aztán Mailer a továbbiakban távol tartotta magát a dokumentumfilmesektől.”

A leírás Norman Mailer Az éjszaka hadai című kötetéből való,[1] amely az alcím műfajmegjelölése szerint: „A történelem mint regény / A regény mint történelem”, tárgya pedig az 1967 októberi tömegdemonstráció, amelyet a Pentagon előtt tartottak, tiltakozásképp a vietnámi háború ellen. De pontosítsunk: a könyvnek, miközben a hatvanas évek politikai forrongásainak kellős közepébe vezet, maga Mailer figurája éppúgy központi témája lesz, mint az amerikai társadalom, miközben e két témát – és azt hiszem, ez az egésznek a kulcsa – nem választja el egymástól. Nevezzük akár nonfiction novelnek, akár új zsurnalizmusnak vagy regényesített riportnak, nyilvánvaló, hogy a nevezetes önéletírói paktum életbe lép, ugyanakkor az önéletírás hagyományos őszinteségillúziója véglegesen összegabalyodik a nyilvánosság elé szánt persona színpadi és regényesített gesztusaival. A mesterfogás természetesen az egyes szám harmadik személy, amelynek révén Mailer ironikus távolságtartással ábrázolhatja – analizálhatja, karikírozhatja, konstruálhatja és dekonstruálhatja – önmagát mint a könyv főszereplőjét.

Arra emlékszem, hogy amikor először olvastam Az éjszaka hadait, az döbbentett meg, hogy 

hasonló gesztust nemhogy nem tudtam volna felidézni a kortárs magyar irodalomból, de nem is tartottam elképzelhetőnek.

Ez valószínűleg nem véletlen. Az önanalízis kihívó pimaszsága és a nyilvános pozíció élvezete ugyanis olyan figurát állít a középpontba, aki az amerikai nyilvánosság meghódítását célozza. A pályakezdő regény, a Meztelenek és holtak (1948) nagyszerű és átütő sikerű belépőjét, valamint a további két regény mérsékeltebb sikerét követően a vegyes műfajú, novellákból, esszékből, versekből, színpadi jelenetekből és önkommentárokból álló Advertisements for Myself (1959) lépteti porondra teljes fegyverzetben az ellenkultúra fenegyerekének az alakját. A fenegyerekszerepnek ugyanakkor megvan a sötét oldala is: 

Mailer erőszakos, macsó botrányhős, aki a leghírhedtebb esetét, amikor 1960-ban leszúrja és kis híján megöli a feleségét, Adele Moralest,

végül megússza felfüggesztett büntetéssel. (Öt évvel később megjelenő regénye, az Amerikai álom hőse, egy alkoholista celebritás megöli a feleségét, a vizsgálatot pedig magasabb társadalmi körök nyomására azzal az eredménnyel zárják le, hogy öngyilkosság történt.)

 

*

 

A folytonos nyughatatlanságot a számos szerep együttállása is tükrözi: Mailer egyszerre újságíró, szerkesztő (a The Village Voice alapítóinak egyike), biográfus, aktivista, politikus, színész és filmrendező, aki – ezek után nem meglepő módon – a korszak önképének tevékeny alakítója is. Erről a magyar olvasó egyébként már 1967-ben benyomást szerezhetett A fehér néger című nevezetes Mailer-esszé révén, amely a Sükösd Mihály válogatta beatantológia, az Üvöltés nyitószövege volt. Mindeközben e szerepkavalkád centrumában mégiscsak a nagy energiákkal dolgozó író áll, akinek központi témája Amerika mint mitologikus szerkezet, mint hősök és heroikus történések valósága. A Pentagon előtti hatalmas tüntetés, a holdraszállás (Moonfire: az Apollo-11 hősies útja), a legendás Ali–Forman címmérkőzés Kinshasában (A bokszmeccs), a Kennedy-gyilkosság (Oswald meséi) vagy épp Marilyn Monroe élete (Marilyn) – mindegyikre ráillik az Oswald-könyv alcíme: „An American Mystery”. Azt hiszem, hogy az összetétel mindkét elemén azonos hangsúly van, és ez talán egyik munkájában sem annyira szembetűnő, mint a monstruózus dokumentumregényben, A hóhér dalában.

A könyv első, 1984-es magyar kiadásának a fülszövege Mailer egyik interjúját idézi: amikor a kétszeres rablógyilkosságért kivégzett Gary Gilmore élettörténetén kezd dolgozni, hosszan beszél arról, hogy a történet végletes tragikuma ragadta meg. Gilmore fiatalkorát börtönben tölti, majd kiszabadulván beleszeret egy lányba, akivel később szakítanak; ezután követi el a két gyilkosságot, és miután ismét letartóztatják, ő és a lány újra egymásba szeretnek. Országos figyelmet akkor vált ki az ügy, amikor 

az első fokon halálra ítélt Gilmore nem hajlandó fellebbezni,

hanem elfogadja a kiszabott a büntetést; az elhatározás megütközést vált ki a közvéleményben, és – Gilmore határozott kívánsága ellenére – mozgásba lendíti a jogvédő mozgalmakat. Az ítéletet némi huzavonát követően 1977. január 17-én hajtják végre.

Mailer azt fejtegeti, hogy a történetet lélektanilag szinte már hihetetlen – „hacsak nem rögzítünk minden apró részletet. A valóság – ha tüzetes vizsgálódásnak vetjük alá – titokzatos és megfoghatatlan.” Úgy dönt tehát, hogy a hatalmas nyersanyagot (az utószó tanúsága szerint a dokumentumok és a periratok mellett a Mailer munkatársai által készített interjúk terjedelme meghaladja a tizenötezer gépiratoldalt) nem fogja regényesíteni: „Szerencsém volt, mert egy velejéig amerikai és emellett Dosztojevszkij tollára kívánkozó figurával volt dolgom. S ha mindez nem lett volna elég, ez a férfi olyan lányba volt szerelmes, aki – nem félek kimondani – vérbeli amerikai hősnő. (…) 

Tudtam, aranyat tartok a kezemben, de csak ha van annyi eszem, hogy be ne aranyozzam.”

A hóhér dalában a távolságtartó hangfekvés a szerkezeti kérdések iránti rendkívüli érzékkel párosul, és a végeredmény valóban nagyszabású sorstragédia lesz. Jómagam a regényíró Mailernek a Meztelenek és holtak mellett ezt a könyvét tartom a legtöbbre, valamint – az általános megítéléssel szemben – a pályát záró, fekete humorral átitatott Hitler-regényt. A Várkastély a vadonban a kis Adolf – Adi – fogantatását és életének első tizenhat évét rajzolja meg (a tervezett folytatást megakadályozta Mailer halála), méghozzá egy ördög elbeszélésében, akinek munkaköri kötelessége, hogy felügyelje tehetséges pártfogoltja pályáját. A könyvről hosszabban írtam annak idején: sötét és ironikus mesterműnek találom, különös tekintettel az ugyancsak sötét és ironikus Thomas Mann-karikatúrára, melynek az arányait és a végső tétjét illetően a regényfolyam befejezetlensége miatt csak találgatásokba bocsátkozhatunk.

*

Most, erre az írásra készülve vettem elő az Amerikai álom című regényét. Vegyes benyomást keltett bennem, akárcsak régebben a Szarvaspark vagy A Fiú evangéliuma – felejthetőnek ítéltem, olyannyira, hogy jobbára el is felejtettem őket. De a kevésbé sikerült művek a maguk megoldatlanságaival olykor éppen hogy ráirányíthatják a figyelmünket egy-egy életmű alapkérdéseire. Az Amerikai álom gyilkossá váló, meglehetősen taszító – nőverő, erőszakos és homofób – főszereplője második világháborús hős, és már a történet legelején beszámol arról az egész életét végigkísérő sokkról, amikor a frontszolgálaton végzett három német katonával; ha tetszik, ez a karakter alapító élménye. Közvetlenül a feleség meggyilkolásának jelenete után pedig a regény a kegyelem fogalma körül kezd forogni, és határozott, mi több, talán túlzott egyértelműséggel tárja elénk az alaptézisét, miszerint „a jó a rossz börtönében raboskodik”.

Ez az alapvetés voltaképpen minden fontosabb Mailer-műben tetten érhető: 

hősei azt a határhelyzetet keresik, és rendre el is merészkednek addig a pontig, ahonnan bepillantást nyerhetnek a – jobb híján nevezzük így – „American Mystery” mélyébe.

A mindannyiukra, mi több, magára a Mailer nevezetű Mailer-hősre is jellemző hiperérzékenység teszi képessé őket erre, az akár szagokban, akár egyéb testi ingerekben megjelenő sugallatok, figyelmeztető jelek és energiák érzékelésének a különleges képessége. Mailertől a metsző intelligencia, az önirónia és a sötét humor mellett nem tagadható meg bizonyos misztikus hajlam sem, és az egész mögött egyfajta manicheista világszemlélet rejlik. Innen a vonzódás a kiélezett helyzetekhez, az egzisztenciális határsértéshez, sőt ezeknek a szituációknak a kiprovokálása, amikor hősei képesek megtapasztalni a létezés valódi szerkezetét. Ez a kihívó viselkedés, a manicheista alapszerkezet feltárására törekvő folytonos igyekezet teszi oly drámaivá a non-fiction munkáit is.

*

Az alapszerkezet persze nem több, de nem is kevesebb, mint alapszerkezet: Mailer művészetét ostobaság volna arra a tételre egyszerűsíteni, hogy mind Amerika, mind az emberi lélek a Jó és a Rossz küzdőtere. Mailer, mint minden jelentős író, saját belső törvényszerűségekkel rendelkező világokat épít. 

Számomra minden hőse közül – talán kiderült már – a Norman Mailer nevű a legkedvesebb,

különösen akkor, amikor jókora szarkazmussal fűszerezi az önportréját. Az éjszaka hadai egyik jelenetében a tiltakozó diákok visszaadják a katonai behívójukat, egyesével dobálják be őket egy zsákba, akár egyénileg, akár egy-egy diákszervezet nevében, hogy aztán átnyújtsák majd az igazságügy-miniszternek. A sok száz egyetemi hallgató után az oktatók következnek, és Mailernek az a benyomása, hogy ők némileg kínosan érzik magukat. A helyzet azt diktálja, hogy adják vissza a behívóparancsot, miközben ezzel ők már komolyabb egzisztenciális kockázatot vállalnak. Az éjszaka hadai 113–114. oldalán járunk:

„Így mentek föl, egyenként, semmiféle szolidaritás nem fűzte őket egymáshoz, magányos individuumok voltak, de mindegyikük áttört egy védőpajzsot, egy kerítést, összezúzott egy öntőmintát, kitört egy otthonból, vagy szétverte saját biztonságának épületét. És eközben mélységes rosszkedv kezdett el Mailerben munkálni, mert mélységes szerénység szállta meg, amint ott állt a hidegben a másnaposságával, egyre szerényebb és szerényebb lett, és közben gyűlölte ezt a szerénységet, mert a szerénység régi családi ismerőse volt: szerény családba született, szerény fiú és szerény fiatalember volt, és ezt mind gyűlölte – azt a gőgöt, azt a szemtelenséget, azt az önbizalmat és azt az egocentrizmust szerette, amit az évek során megszerzett, az lett az ereje és a fényűzése, az lett mohóságának a vasváza, gyönyöreinek legdúsabb édessége, versenyképeségének motorja. Már eleget élt ahhoz, hogy tudja, sohasem szabad figyelmen kívül hagyni, ha az ember úgy sejti, hogy újfajta pszichotikus állapotba kerül (olyasmibe, mint ez a most rászálló szerénység), hiszen ilyenkor a könnyű szellő új réteget söpör az emberben. Ott állt, magányosan, nézte, hogy mennek föl a tanárok, igen, mindig csak egyesével, érezte a másnaposságát, mely részben éppen a tanárok iránti előző esti rosszul megemésztett megvetéséből eredt, részben pedig félelemből, igen, most tisztán látta, fél a washingtoni víkend következményeitől, mert kezdettől fogva tudta, hogy egy teljes évszakra vagy még hosszabb időre szétzilálhatják az életét, és fennállt a veszély, hogy végérvényesen megváltoztathatják. Negyvennégy éves volt, és ennek a negyvennégy évnek a legnagyobb része eltelt, míg lassan megtanulta, hogy ott élvezze a gyönyört, ahol megtalálja, s ne azokon a gyönyörökön rágódjon, amelyek kisiklottak a markából – nyilvánvalóan nem most kellett volna olyan vállalkozásokba belevágnia, amelyekből semmi nem jöhet ki, legfeljebb pár évi börtön. De nem volt menekvés.”

Hősünk működésbe lépő titokzatos érzékei nem valamiféle átromantizált megvilágosodáshoz vezetnek, hanem ahhoz az egyszerű (?) beismeréshez, hogy őt sem faragták más fából, mint a nagy többséget. A narcisztikus póz és a másnaposságon átködlő félelem, az éles figyelem és az önreflexió: ez az az elegy, ami olyan megkapóvá teszi számomra ezt a részletet. Azt hiszem, valamikor réges-régen ezen a ponton válhattam Norman Mailer lelkes olvasójává.

*

Jegyzet:

[1] Norman Mailer: Az éjszaka hadai. Fordította Szilágyi Tibor. Budapest, Európa, 1988. 189.

A cikk szerzőjéről
Keresztesi József (1970)

Déry-, Balassa Péter- és Az Év Gyerekkönyve-díjas szabadúszó szépíró. Legutóbbi kötete: Inverz Ophelia. Eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak (Jelenkor, 2019)