Romantasy – e néven, vagyis a romance és a fantasy szavak összeolvasztásával szokás említeni napjaink kereskedelmi szempontból leggyümölcsözőbb irodalmi zsánerét, amelynek villámgyors felívelése és diadalmas jelenkora számos elemző érdeklődését is fölkeltette az utóbbi pár hónap során. 

Az ide besorolható regények lapjain varázslatokat és kardozós jeleneteket, szerelmi háromszögeket, sárkányokat és egymásnak rendelt lelki társakat egyként lelhetni.

Vagyis – ahogyan azt a HarperCollins kiadó egyik szakembere megfogalmazta – „a szerelmi románcok közönsége mindahány, a szívének kedves mozzanatot megtalálhatja e könyvekben, méghozzá egy olyan világban elhelyezve, ahová elmenekülhet és ahol kedvére elveszhet az olvasó”. Még ennél is leegyszerűsítőbb megközelítésben a romantasy voltaképp nem más, mint a munkahelyi romkom egy biztonságos mesés-varázsos közegbe áttelepítve. A zsáner úttörője és vezércsillaga kétségkívül az amerikai Sarah J. Maas, aki az Üvegtrón-, aztán a Tüskék és rózsák udvara-sorozattal példátlan sikert ért el az elmúlt évtized során: e könyvek 38 nyelven jelentek meg és 37 millió példányban keltek el. De hozzá hasonlóan sikeresnek ígérkezik a szintén amerikai Rebecca Yarros is, aki tavaly Empyrean-regényeinek első két kötetével keltett hatalmas feltűnést. A ciklus Fourth Wing, illetve Iron Flame című darabja ugyanis nemcsak a legkülönbözőbb könyvvásárlási és előrendelési bestseller-listák élére került, de az Amazon MGM Studios már meg is kezdte a könyvek nyomán leforgatandó streaming-sorozat előkészületeit. Ám ami különösen izgalmassá teszi (és részben magyarázza, vagy legalábbis fokozza) e zsáner látványos felfutását, az a TikTok felettébb hatékony használata. Maas kiadója, a Bloomsbury állítása szerint a könyveikhez kapcsolódó videók összesített megtekintési száma eléri a 14 milliárdot, s a közösségi platform BookTok nevű szegletében valósággal hemzsegnek a romantasy-rajongók által feltöltött videók: kedvenc könyveiket rangsorolva, a sorozatbéli cselekmények majdani alakulását latolgatva, vagy éppenséggel a regényekben olvasható leírások nyomán elkészített öltözeteket magukra öltve.

*

Még januárban érkezett a hír, hogy 89 esztendős korában Santa Fe városában elhunyt N. Scott Momaday, aki életében Pulitzer-díjjal éppúgy büszkélkedhetett, mint az Egyesült Államok egy sor más, művészeti, egyetemi és állami elismerésével. Halálát a HarperCollins jelentette be, s a regény-, novella- és esszéíróként, de éppígy költőként és memoárszerzőként is ismert és elismert alkotót búcsúztatva a kiadója csakúgy az amerikai őslakosok irodalmi térfoglalásának hősét méltatta Momaday személyében, akár a lapok nekrológjai. A magát a kiowa törzshöz tartozónak valló, de gyermek- és ifjúkorában a navahók, az apacsok és a pueblo indiánok hagyományaival is megismerkedő irodalmár 1963-ban szerzett bölcsészdoktori fokozatot, majd 1968-ban bocsájtotta a nagyközönség elé House Made of Dawn című regényét. Ez a mű nemcsak az imént említett Pulitzer-díjat nyerte el a következő évben, de látványosan megindította azt a folyamatot is, amelyet utóbb a Native American Renaissance gyűjtőnévvel látott el az ilyen elnevezések kiötlésében mindenkor felettébb produktív és fantáziadús irodalomtudomány. A regény a történetmondás hagyományos élőszóbeli invokációjának szavával (Dypaloh) indul, a cselekmény középpontjában pedig egy megtört második világháborús veterán áll, aki visszatalál őslakosi gyökereihez. A ma már a huszadik századi amerikai irodalom klasszikusának számító mű nyomában Momadayt változatos műfajú egyéb műveiben utóbb is kitartóan foglalkoztatta a szájhagyomány irodalmi megörökítésének kihívása éppúgy, mint a személyes és csoportszintű identitás érzékeny témája az amerikai őslakosok körében, illetve az őslakosok és a többségi társadalom között.

*

Végezetül immár sokadjára a mesterséges intelligencia szövegtermelésének tárgyköréhez térünk vissza, ami idioszinkráziás alapon akár már némi fásultságot is kiválthat egyik-másik erre érzékeny olvasónkból. Ám a Le Monde múlt heti cikkében pertraktált vonatkozás túlzás nélkül húsba vágó problémát jelent, és így okvetlenül figyelmet érdemel. A gazdasági rovat írása ugyanis arról a franciaországi, de egyszersmind uniós szinten is jól felismerhető tendenciáról ad hírt, miszerint 

a könyvkiadók egyre gyakrabban szerződtetik a műfordítókat – mindössze az automatikus fordítóprogramok által előállított szövegek utógondozásának munkájára.

Vagyis a méltó (vagy legalábbis méltóbb) megbecsülésért már eddig is hátrányos helyzetből küzdő fordítói közösség tagjai csak még kiszolgáltatottabbakká válhatnak a mesterséges intelligencia alkalmazása révén. S ez a gyakorlat nem csupán az alacsonyabb díjazással nehezíti a fordítók mindennapjait, hanem azzal is, hogy az ilyen utószerkesztés sokszor idő- és energiaigényesebbnek bizonyul, mint a nulláról megalkotni egy használható szöveget. (Gyakorló és egykori szerkesztők számára aligha kell magyarázni ezt az első pillantásra talán intuícióellenes, de nagyon is valóságos képletet.) Arról már nem is beszélve, hogy a kiadók mindeközben attól azért határozottan tartózkodnak, hogy kiadványaikban fel is tüntessék a szakmai szervezetek által szégyenletesnek ítélt praxis alkalmazását, vagyis a DeepL Translator vagy más hasonló program fordítóként való megnevezését.