6 perc világhír! Új díjazottak és régi bűnök: az International Booker Prize idei jutalmazottjai, valamint Colette évszázados bűnügyi és bírósági tudósításai László Ferenc heti szemléjében.

Kedden késő este Londonban, közelebbről az egykoron villanyerőműnek épült Tate Modern falai között sor került az idei International Booker Prize ünnepélyes eredményhirdetésére. Az ezúttal a szokottnál is kurtábbra fogott és picit talán snassz internetes közvetítés olyan véghajrát zárt, amely

már jó előre győzelmet jelentett a független kiadók és még inkább az e díjnál eleve kiemelt figyelemben és jutalomban részesülő fordítók számára.

Hiszen a shortlist hat tételéből négy ilyen kisebb, anyagi és intellektuális értelemben egyaránt kockázatvállalóbb cégnél jelent meg Nagy-Britanniában, és a díj történetében első alkalommal most csupa olyan kötet szerepelt a döntő mezőnyében, amely immár a címlapján hirdette a fordító nevét is.

Nos, a 2026-os zsűrit elnöklő Natasha Brown, aki tavaly saját második regényével (Universality) a Booker longlistjéig jutott, a tajvani írónő (egyszersmind manga- és videójáték-szakértő), Yáng Shuāng-zǐ eredetileg 2020-ban megjelentetett művét, az 1938-as útinaplónak álcázott Taiwan Travelogue (臺灣漫遊錄) című regényt hirdette ki győztesként. Ez az alkotás hat éve úgy jutott első, távol-keleti olvasói elé, mint egy múlt századi japán kézirat mandarin fordítása, ám ez a megoldás több volt szimpla irodalmi tréfánál és marketingötletnél. Hiszen

a Tajvanon gasztronómiai körútra induló japán írónő, Aojama és alacsony származású útikalauza, Csi-csan között kialakuló leszbikus vonzalom története eredendően álarcos jellegű –

és nagyban merít abból a potenciálból, amely a társadalmi, társadalmi nemi és kulturális különbségek nyelvi összetevőiben rejlik. Igaz, posztmodern írói játéknak is beillik (és mint ilyen több értékelőt némiképp fárasztott is) a több utószó, no meg a fiktív lábjegyzetek sora, és az angol fordítás nehéz munkáját elvégző Lin Kingnek ilyesformán nyilvánvalóan egyenrangú érdeme rejlik a kötet angolszász sikerében, amely még 2024-ben, az amerikai Nemzeti Könyvdíj elnyerésével indult.

Okvetlenül megérdemelt tehát, hogy

a bronz szobrocska mellé járó 50 ezer font fele a díj szabályai szerint ezúttal is a fordítót illeti.

Az egyenlőség jegyében Yáng Shuāng-zǐ és Lin King együtt mondott tehát köszönő beszédet is, méghozzá olyat, amely nem nélkülözte az aktuálpolitikai üzenetet. Hiszen alig néhány nappal az amerikai-kínai csúcstalálkozó, valamint Trump elnök Tajvanra vonatkozó felemás nyilatkozata után a győztes szerző és fordítója egyaránt kihangsúlyozta, hogy Tajvan népét is megilleti a szuverenitás, a saját döntés szabadsága.

*

Az igazán tájékozott magyar olvasó jól ismerheti néhány művét, sőt még az alakjának szentelt életrajzi filmet is láthatta már, ám úgy lehet, Colette (1873-1954) a többségünk számára mégis elsősorban a franciák meghitt magánügyének tűnik.

Náluk ma már feltétlenül a nagy írók sorában tartják számon a hölgyet, aki fölöttébb mozgalmas életet élt és viszonyok, méghozzá olykor egészen botrányos viszonyok sorát folytatta –

férfiakkal és nőkkel egyaránt. Az írás terén éppily tántoríthatatlan kedvelője volt a változatosságnak, hiszen regények és novellák mellett még újságcikkek garmadáját is összerótta: riportokat és színikritikákat csakúgy, mint bírósági és bűnügyi tudósításokat. Ez utóbbi csoportból, Colette kriminalisztikai tárgyú cikkeiből jelent meg most áprilisban gazdag merítésű, bő negyedszázadot átfogó válogatás, egyszerre bizonyítván az írónő mai rangját és hajdani szenzációérzékenységét. Voici Landru! – ez az Archipoche kiadó által közrebocsátott kötet címe, amely a Le Matin hasábjain 1912 tavaszán megjelent helyszíni tudósítással indul: a kiküldött munkatárs, Madame Colette Willy ekkor az anarchista bandavezér, gyilkos és bankrabló, Jules Bonnot és társai rejtekhelyének rendőri megrohamozását és a banditák halálra szánt ellenállását kísérte élénk figyelemmel. Kevéssel utóbb aztán az (újság)írónő elfogadtatta magát a bírósági tárgyalásokról beszámoló sajtómunkások máskülönben homogén férfiközegében is. Így hát

nem hiányozhatott a valóságos Kékszakáll, az asszonyok sorát elemésztő Landru 1921-es bűnperéről sem: ekkor már a Becsületrend kitüntetettjeként tudósítva az olvasókat a sorozatgyilkos rabul ejtő tekintetéről és kacéran felpödört bajuszáról.

Tartózkodó, udvarias, szinte megbecsülést jelző az a hang, amellyel Colette e „szörnyetegről” és a kor más, Pitavalba illő rémalakjairól szól, oly önazonos módon felvállalva akár még némi botránkoztatást is. S teszi mindezt saját szakmai kötelességtudatától motiválva, hiszen mint egyik bírósági tudósításában megfogalmazta:

„Írói mesterségem abban áll, hogy feltárjam az emberi drámát, bárhol is törjön az felszínre; és inkább végleg felhagynék az írással, semhogy könnyedén elintézzem egy ilyen tárgyalás megrendítő voltát, vagy elhallgassam azt, hogy egy gyilkos – ha másféle lelkiismereti aggály nem is vezette – ritkán nélkülözi a makacs ragaszkodást a pontos igazsághoz.”